Hiába kap Zsámbok 30 millió forintot a romatelep felszámolására, a program meghiúsulhat.
Öt-öt millió forint jut minden családra, ennyiből az önkormányzat a falu szélén álló két házban szeretett volna kialakítani négy család részére különálló lakrészeket. Ez a megoldás a pénzt utaló szociális minisztériumnak nem felelt meg. A másik lehetőség, hogy a szomszédos településeken vesznek ingatlant, erről viszont a romák nem akarnak hallani. Ha rövid időn belül nincs megegyezés, a családok évekre a telepen maradnak.
A nyomorból emberi körülmények közé költözhetnének a zsámboki romatelepen élők, Holló Ilona polgármester mégsem szívesen beszél a lehetőségről. Egyelőre nem találja a megoldást; amit a falu vállalna, azt a minisztérium utasítja el, a tárca ajánlatától viszont a telepen élők zárkóznak el - mondja.
- Öt családra 5-5 millió forintot költhetünk, így még a felújításra is maradna pénz, de a faluban nem lehet ennyiért ingatlant venni. Csak fürdőszobás épületre fordíthatjuk a pénzt, egy kétszobás házat viszont tízmilliónál kevesebbért nem kapunk meg. A pályázat kiírói felvetették, ha a településen nincs elérhető áron, megfelelő ingatlan, keressünk akár távolabb is. A romák viszont nem szeretnének elköltözni.
Az ördögi körből rövid időn belül ki kellene lépni, különben a tárca nem utalja át a pénzt, és akkor a munkalehetőséget garantáló képzési program is meghiúsulhat. Az ugyanis csak akkor indulhat, ha a lakhatási feltételeknek is eleget tesz a pályázó.
A polgármesteri hivataltól néhány utcányira, a falu utolsó házától pár méterre áll az egyetlen épületből álló telep. A portát szétfújt kartondobozok tarkítják, alig szállunk ki az autóból, beteg, lila arcú, kortalan nő jön elénk, karján egyéves forma kisfiúval. Oláh József és felesége is megjelenik, a többiek nincsenek otthon. A vendégfogadás szívélyes, a körülmények nyomasztóak. - Örülünk, hogy írnak rólunk. Nézzenek csak körül nálunk, nem embernek való ez.
Betessékelnek a pozdorjából, raklapokból tákolt, nejlonnal szigetelt épület egyik lakrészébe. A hűvös, nyirkos levegőben por és doh szag keveredik. A vaskályha ridegségét a vetett ágy, és a szétmálló szekrény csak fokozza. Az egyetlen fekvőhelyen kutyák és macskák osztoznak, lábunknál kötyökkutya vergődik a fájdalomtól.
- Huszonkét éve élek itt, és nem engedem, hogy kitelepítsenek minket, nem megyünk másik faluba - kezdi Oláh József. Évek óta hiába kérjük, hogy segítsenek nekünk, de megmondom az őszintét, nem messze lakik egy újságíró, egyedül ő hallgatott meg minket. Azt mondta, hívjuk föl az Ürmös Andor urat, az majd ad pénzt. És tényleg így lett. Mostmár a polgármester asszony kérte, hogy nézegessünk házat, mert hamarosan költözhetünk. Ha kimondta a saját száján, akkor biztos lesz valami.
A gazdasági épület másik lakrészét téglából húzták föl, a raklapok és a fal egymást támasztják. A vaskályhában az erdőből lopott fa ropog, az ajtó nem passzol a kerethez. A vastag pléddel takart ablakot félelmetesen mozgatja a szél. Meleg és huzat van egyszerre. A fejünkre festék pereg, a földről por száll föl. A tíz négyzetméteren ágy, és egyetlen szekrény fér el, a faltól falig érő szárítón lógnak, a lavórban áznak a ruhák. A nyomor átütő.
- Ebben fürdetjük meg néha a gyereket is. Képzelje csak el, múltkor beteg lett a kisfiú, hordjuk ám őt Pestre mert nagyon csúnyán köhög, na szóval kihívtuk az orvost, gyertyával világítottunk, úgy vizsgálták. Hát ki akar ilyen életet?
A jól megtermett férfi nem dolgozik, cukor- és tüdőbeteg, magas a vérnyomása. 67 százalékos rokkant, ő 28 ezer forintot kap, felesége a segéllyel és a családi pótlékkal együtt 65 ezret.
- Anyám is koldulásból nevelt minket, mindig nyomorban éltünk. Itt halt meg az ablak előtt szegény tüdőzsugorban. Tegye csak ide a kezét, nézze hogy vág be a huzat. Engem már nem érdekel semmi, ellaknék én itt, de azt nem akarom, hogy a gyerekem így éljen. Senki nem úgy jött ki az anyja hasából, hogy van érettségije, az enyémnek is tanulnia kéne majd.
- Gyere már Józsi - kiáltja a fiatalasszony, itt a szomszéd.
- Hozok egy birkát, 18 ezer forint. Kell, vagy nem?
- Mit tudom én, hozd ide, megnézem mekkora. Ha jó nagy, megéri nem? Jöjjön csak, még megmutatom magának a Raffaelék házát, az ott szembe'.
A bokáig érő sárban, a szétlapított kartondarabokon lépkedtünk, egy-kettőt a fejünk fölött röptetett a szél. A korábban disznóólnak használt viskót csuklónyi lánccal lakatolták le, az ajtót résnyire nyitotta ki Oláh József. A háromágynyi, ablaktalan szobában bűz, hideg és kosz várta haza a hároméves kislányt és szüleit.
- Rendetlenek, meg mocskosak ezek. Ők hozták ide a kartonlapokat is, de még arra sem vették a fáradtságot, hogy nehezéket tegyenek rá. Mindent szétdobálnak. A többiek putriját meg sem mutatom magának, mert még én is szégyellem.
Elköszönünk, a polgármester visszavár minket.
- Na, hogy fogadták Önöket?
- Biztosak a költözésben. Azt mondták, Ön kérte, hogy keressenek ingatlant.
- Én ilyet nem mondhattam, mivel a pályázatot még el sem fogadták. Csupán arra hívtuk fel a figyelmüket, hogy távolabbi településeken érdeklődjenek a lehetőségekről. Ha elvetik a költözést, lehet, hogy még nagyon sokáig a telepen maradnak. A faluban ugyanis csak a település határában tudnánk nekik két házat venni, de a minisztérium szerint azzal nem oldanánk meg a szegregációt.
Holló Ilona félti a falu békéjét, mert mások is hasonlóan rossz körülmények között élnek. Mégsem vehetnek részt a programban, mert nem a telepen laknak, pedig tudják, hogy az ott élőknek korábban is segíteni akart az önkormányzat. Egy házat vettek volna nekik, a családoknak csak a lakrészek felosztásában kellett megállapodni. Ezen addig veszekedtek, míg a lehetőség elúszott, ezért élnek most is a putrikban.