2008. március 18. - A farkasokkal kezdődött. Aztán jöttek a papagájok, a csimpánzok, delfinek, az egészen kicsi énekesmadarak és az egészen nagy afrikai elefántok, amelyeket Rodics Katalin aztán szép sorban mind megmentett. Könnyű lenne azt mondani, hogy olyan, mint Salamon király és Szent Ferenc együtt, de nem olyan. Ellenkezőleg. Munkájában nincs semmi romantika, egyszerű minisztériumi alkalmazott, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumban csupán ennyi áll a neve mögött: főtisztviselő.A Fazekas gimnázium után az ELTE-re ment, majd friss biológusdiplomával a Munka-egészségügyi Intézetbe, ahol genetikusként tologatta a petricsészéket. Később egy kollégája a Madártani Intézetbe hívta, és kapott fél órát, hogy döntsön. Letette a pipettát, és a fehér köpeny is a fogason végezte. Aztán az intézet beolvadt a Természetvédelmi Hivatalba, ami pedig a minisztériumba. Így lett hivatalnok.
Persze aligha tartozik egy köztisztviselő munkaköri leírásába, hogy elárvult farkaskölykök szállítóládáival cipekedjen, hogy autóval üldözzön marcona orosz cirkuszosokat, vagy olasz vadászokkal harcoljon, és életveszélyes fenyegetéseket tűrjön el. De hamar kiderült, hogy ezt is vállalnia kell annak, aki a fegyver és kábítószer után a legjövedelmezőbb üzletágba, a nemzetközi állatkereskedelembe ártja bele magát. A farkasok ügye tette idehaza és főleg külföldön ismertté. A mongol farkasok esete, amelyet máig Európa legnagyobb állatmentő akciójaként tart számon a professzionális állatvédelem. Valamikor 1990 tavaszán egy kft. vezetője, kihasználva a rendszerváltás után a vállalkozásoknak kedvező légkört, mongóliai vadászata során gyertyákért és nejlonharisnyákért cserébe száz farkaskölyköt hozatott be Magyarországra, hogy a prémjüket hasznosítsa, vagy kitömje őket. A kölyköket végül a magyar állam elkobozta, majd Brigitte Bardot alapítványa vállalta, hogy Franciaországban egy mentőközpontban helyezi el az állatokat. Az egykori filmsztár személyesen köszönte meg Katalin ténykedését.
A farkasok története ma már egy időközben hosszúra nyúlt lista első bejegyzései között szerepel. Mert következett a Grenadáról becsempészett 120 nagy arapapagáj esete. A madarak darabja akkoriban fajtól függően három-négyezer márkát ért, őket hosszú küzdelem után ugyancsak elkobozták. Nem sokkal később orosz cirkuszosokkal statuált példát Rodics Katalin. A társulatot az illegálisan tartott értékes állatok miatt már egész Európában keresték. Erről Katalin értesítette az öszszes határátkelőt, míg végül egy éjszaka Záhonynál akadtak fenn a hálón. A vámosok riasztották Rodics Katalint, aki rávette a fináncokat, hogy ha kell, eresszék ki a levegőt a kamion kerekeiből, de ne hagyják meglépni őket. Éjszaka száguldott le Szabolcsba, hogy végre hivatalosan is oltalmába vehesse a négy fiatal csimpánzt. Ők végül Jane Goodall világhírű csimpánzkutatónő segítségével, nemzetközi összefogással visszakerültek Ugandába.
Aztán jöttek a vándordelfin-show halálra ítélt palackorrúi, a tanyákon moslékon hizlalt barna medvék, amelyek bőréért jó pénzt adtak a kandallók előtt melegedő újgazdagok, sportszatyrokban becsempészett görögteknősök, az állatkereskedések makákói és selyemmajmai, a leguánok, kígyók, békák. És persze az afrikai elefántok, amelyek védelmének kezdeményezését az elefántcsont-kereskedelem szempontjából minden gyanú felett álló Magyarországra bízták, elsősorban Rodics Katalin már nemzetközivé vált respektje miatt. Később frontot nyitott az énekesmadarakat szó szerint millió- és tonnaszámra pusztító olasz vadászok ellen.
Aztán történt egy majdnem végzetes autóbaleset. Valami érthetetlen okból lesodródott az útról, és az autója kigyulladt, de végül szerencsésen megúszta a balesetet, amely sokak szerint nem a véletlen műve volt. De Katalin erre csak legyint: "nem lehet tudni... szakmai ártalom". Amikor Rodics Washingtonba utazott, hogy az Egyesült Államok kormányának kitüntetését átvegye, ott egy olyan kolléganőjével találkozott, akinek fejére vérdíjat tűztek ki az orrszarvúorvvadászok.
"Most a magok a szerelmem" - mondja valami gyermeki lelkesedéssel, és a szeme ugyanúgy csillog, mint amikor kezét nyaldosta egy már szabadon engedett, de hozzá visszamerészkedő fiatal farkas. Rodics Katalin ugyanis ismét váltott egy kicsit, megmentőből magmentő lett, újabb kurflival gazdagítva amúgy sem eseménytelen életét. A magok iránti vonzalom egyébként még Peruban kezdett csírázni benne, amikor az inkák szent völgyében egy piacon egy kicsi, púpos embernél meglátott egy füzért, abban pedig három tucat különféle kukoricamagot, az inkák sziklevelekbe zárt kincsét. Amikor Peruból hazatérve utánajárt a dolgoknak, nemcsak az ősi fajtákról olvasott, hogy akkor háromezerféle kukoricát termesztettek és több mint ezer krumplifélét fogyasztottak, de említést tettek valami mitikus lényről, aki a termékenységet szimbolizálta. Úgy hívták, hogy Kokopelli, aki kicsi, púpos ember volt...
Rodics azonban hamar rájött, hogy ezért a sokféleségért, ilyen örökségért nem kell elmennie az Andokig. Tápiószelén ugyanis kissé elfeledve működik egy magbank, ahol 85 ezer régi zöldség és gabonafajta magjaiban őriznek valami páratlan nemzeti kincset. Ma pedig a génmódosított "műanyag gyümölcsök" korában már elfeledtük, hogy egykor több mint 1200 alma és több száz szilvafajta létezett Magyarországon, hogy a cigányalmának színes a húsa, a szatmári szilvapálinkát pedig eredetileg a nemtudomka szilvából főzték és van még olyan körtefa, amely egyetlen évben mindenféle külső beavatkozás nélkül egy tonna gyümölcsöt terem. És ezek nincsenek rajta a nemzeti fajtalistán.
Vannak viszont helyettük másik magvak. Például a kukoricáé, amelyekről kiderült, hogy némelyik több veszélyt hordoz, mint a mongol puszták vagy tanzániai nemzeti parkok orvvadászai. Ennek oka pedig a génmanipuláció. A GMO, azaz a genetikailag módosított organizmusok, amelyekről laikusként azt hihetjük, hogy valami tőlünk távoli dolog, és amiből legfeljebb annyit látunk, hogy a paradicsom manapság nem poshad, hanem kéken penészedik.
A GMO pedig új harcokba sodorta Rodics Katalint. Olyan multinacionális cégekkel szemben, amelyek dollármilliárdokat költöttek a géntechnológiára. Csakhogy ezeknek a növényeknek egy része mérget termel, amely pusztítja a kukoricamolyokat, de mint kiderült, a természetet és az ember egészségét is károsítja. Meggyőzte a döntéshozókat, hogy bár meglehet, 2004 szeptemberében az unió zöld utat adott a GMO-kukoricának, erre nekünk nincs szükségünk. Rodics Katalin azon vette magát észre, hogy megint harcol. Azt mondja, bár az állatvédelemben megedződött, ez a fajta elhivatottság másfajta képességeket igényelt. Ez már diplomácia és politika, nem csempészek álltak vele szemben, hanem tengerentúli multik. Nekik pedig semmi sem drága, mindenre elszánt lobbisták, a döntéseket pedig kormányzati szinteken vagy az unió kulisszái mögött próbálják befolyásolni. Azt mondja, nemcsak arról van itt szó, hogy ne etessünk gyerekeinkkel bizonytalan hatású manipulált élelmiszereket, hanem moratóriumunk megvédésével azt is bizonyítsuk, hogy ellent lehet állni a globalizáció káros hatásainak.
És hogy mi lesz most a pacsirtákkal és a barna medvékkel? Semmi rossz. Katalin szerint Magyarországon ez az ügy már sínen van. És valóban. A vámosok, akik éppúgy ugranak a mélyfagyasztott madártetemekre, mint egy nagy adag heroinra, már mind ismerik a Rodics nevet. Kemény csaj, mondják rá legtöbbször. Nagyon kemény.
Ezért most magokat ment, a tápiószelei magbankot, mert meggyőződése, hogy a növények éppúgy őrzik a kultúránkat, mint a könyvtárak sárgás kódexei. Irodájában az elismerésül kapott elefántfigurák felett ott lógnak az inkák kukoricái és mellettük egy hasonló füzér: negyvennégy magyar babfajta magja. Mert egy régi szerelem nem múlik el soha. Schwartzenberger István
