2004. december 7.
Zalatnay Sarolta börtönnéletéről minden áldott nap részletesen beszámol a média. (Mondja meg végre valaki, most büntetik a kiérdemesült táncdalénekesnőt vagy reklámozzák?) Szomszédaink természeti katasztrófájáról, hogy tudniillik az egész Közép-Európán végigsöprő szélvihar mekkora pusztítást vitt végbe a Tátrában, bezzeg csak többnapos késéssel tudósították a magyar lakosságot. (Igaz, akkor drámai képsorok kíséretében.) Aztán megint Zalatnay következett, meg Gyurcsány, az ő ügyfeleinek a kampánya a kórház-privatizáció mellett és a kettős állampolgárság ellen.
A Tátrában kicsavart fák sokaságára, a letarolt erdőkre, s e pusztítások – sajnos előre látható – következményeire nem sok szót fordítottak sem a televíziókban, sem a rádiókban. A józan ésszel gondolkodók számára könnyen kikövetkeztethető ok-okozati összefüggésekre sem. Mintha potomság volna az egész, mintha semmi közünk nem volna hozzá. Mintha bennünket nem érhetne hasonló természeti csapás. Egy héttel a történtek után egy erdőmérnök nyilatkozott az egyik közszolgálati adó délelőtti műsorában (van-e, aki – rajtam kívül – e programokat figyeli?), szelíd hangon, a „minden úgy jó, ahogyan van" tudományosnak csak nehezen nevezhető álláspontjáról. Nem kételkedett benne, vajon jó-e, hogy helyenként szinte változatlanul él tovább a szocialista erdőgazdálkodási gyakorlat. A tarvágásnak nevezett, hatalmas területeket teljesen lekopaszító, mohó fakitermelési mód, amely nálunk is divatban volt – talán van is, mind a mai napig – igencsak felborítja a természet rendjét. Ha a favágók után a fatelepítők lepik is el a hegyoldalakat, és nem hagyják meg az irtványt csupasz, holdbéli tájnak, ők csak azonos korú fákból szoktak új erdőket ültetni.
Az egyszerre öregedő rengetegekkel pedig sokkal könnyebben bánik el az orkán, mint azokkal, amelyekben fiatal és vén fa egyaránt található. Nem aggódott szakemberünk a kopasz hegyoldalak talajáért sem, amelyet – a gyökérzet tartóereje nélkül – az első nagy tavaszi hóolvadás eltüntethet a Tátra gránitszikláiról, mészkőfelületeiről. „Természetesen" a minimális földréteg nélkül maradt vidékeken hihetetlenül gyorsan végbemenő, télvégi, tavaszi hóolvadás árvízi következményeiről se volt egyetlen szava sem. Pedig, ha semmi mást nem is, a nagy tavaszi áradásokat Magyarország is megszenvedi: a Tátra vízrajzi csomópontjában ered és a Dunába tart a Vág és a Garam, a Tisza vízgyűjtőjéhez tartozik a Hernád. Egyedül a fenyőbogarak elszaporodásának veszélyét említette a mikrofon elé állított erdészeti specialista. Ezek a kártevők ugyanis, a temérdek kidőlt fában elszaporodó seregeikkel a még lábon levő fenyvesek ellen is támadásba lendülhetnek, mondta. Majd pedig a természet csodálatos regenerálódó képességéről kezdett zengedezni.
Napestig is elhallgattam volna, hiszen ki nem akar reménykedni abban, hogy a bölcs natúra helyrehozza azt, amit mi, buta emberek elrontottuk, ha előzőleg a tényleges tátrai helyzetet ismerteti hallgatóságával. A valóság kibeszélésével azonban ő is, más is az adósunk maradt. Nem tudom, miért? Attól tartanak a média urai, akiknek, mellesleg szólván, az első számú kötelességük volna a lakosság pontos, hiteles tájékoztatása, hogy pánikba esik a magyar, ha megtudja, mi történt a szomszédok erdeivel, fáival? Vagy azt gondolják, amíg a tátrai katasztrófával bíbelődik a nép, nem figyeli kellő áhítattal az új mutatványosokat, Gyurcsányt és körét? Vagy önkényesen felállított fontossági sorrendjükben az utolsó helyre utalnak mindent, ami a természettel hozható kapcsolatba? Netán ezt tanulták moszkvai példaképeiktől? (Putyinéknál ma is sikk több napos késéssel beszámolni a tragédiákról és az életveszélyes balesetekről. Nem sokkal a Tátrát ért csapás után – vagy, tán azzal egy időben? – ismét meghibásodott az orosz birodalomban egy atomerőmű. Felsőbb utasításra csak több nappal a technikai malőr után volt szabad e „kellemetlenséget" a napi hírek közt tálalni. Ügy tűnik, e tekintetben Muszka-országban Csernobil óta nem sokat változott a világ.)
Az a novemberi szélvihar, amely hazánkban is elég galádul mutatta meg az erejét, hosszú évekre, évtizedekre, talán évszázadokra tönkretette a szlovákiai Tátrát. Nem csak a turisztikai vonzerejét tépázta meg, természeti értékeit, ökológiai egységét is feldúlta. Erről Európában mindenkinek tudni kell, nekünk, Szlovákia szomszédainak kiváltképpen. És nem is csak azért, mert a mi Közép-Európánkban, a mi európai közösségünkben történt. És, nem azért, mert hasonló természeti csapások, sajnos, nálunk is bekövetkezhetnek. Sőt, nem is csak azért kell tudnunk róla (bár, ez sem elhanyagolható szempont, azt hiszem), hogy, modern emberként az élővilággal a jelenleginél ésszerűbb viszonyt igyekezzünk kialakítani. De azért is számon kell tartanunk a szlovákiai esetet, hogy elgondolkozzunk fölötte, miként tudnánk segíteni a bajbajutott vidéken. Gondoljuk végig, milyen sok honfitársunk lelkében pendíti meg az érzelem húrjait e fogalom: Tátra. Kinek a magyar história bizonyos fejezeteit juttatja az eszébe, kinek a magyar irodalom legjobb történeteit, kinek téli túrákat, vidám nyarakat... Miért kellene szótlanul elmennünk e kapcsolódási pontok, emlék- és élménydarabok mellett? Azért, mert a média, a közszolgálati is így rendelkezett?
Lőcsei Gabriella