Igazán remek – ám egyúttal elgondolkodtató – élményben lehet része annak, aki megpróbál kiszakadni a mindennapok mókuskerekéből s áldoz másfél órát arra, hogy végiggyönyörködjön egy fantasztikus képi és zenei világgal fűszerezett természetfilmet. A Föld című film a klímaügyekben a lehető legturbulensebb időszakban került a mozikba, nyilván az időzítés sem véletlen. Ugyanis az emberek egyre nagyobb arányban mutatnak érdeklődést azzal kapcsolatban, hogy vajon a felfokozott emberi tevékenység: a városodás, az ipar erőteljes nyomulása, az erdőirtások, a mezőgazdasági területek fokozott térnyerése, illetve a mértéktelennek tűnő emberi fogyasztás miképpen hat a kék bolygó légkörére, illetve azon keresztül a rendkívül változatos élővilágára. És természetesen a „nagy átalakítóra”, az emberre is.
Aki arra készül, hogy esetleg szarvasbogarakat, lepkéket (milyen szép teremtmények ők is!) figyelhet 96 percen keresztül, meglepődik majd. Alastair Fothergill és Mark Linfield rendezésében a kamera a Nap útját követve az év 12 hónapjában több égtájon keresztül vándorol végig, s közben szembesülhetünk az élővilág páratlan gyönyörűségeivel, illetve a jegesmedvék, az elefántok, a darvak „természetből fakadó” küzdelmeivel. Az alkotás fő erénye, hogy miközben bemutatja az élővilág millió évek óta tartó küzdelmét (amelyeket egyébként gyermekkorunkban már megismerhettünk David Attenborough sorozataiból vagy éppen a Darrel házaspár filmjeiből is), felszínre tör egy fontos üzenet is: mi, emberek felelősek vagyunk ezekért az élőlényekért, s ha a jelenlegi, a szükségleteken túl fogyasztó, éppenséggel hedonista életmódot visszük tovább, mindaz, ami a képsorokon megelevenedik, néhány évtized múlva már csak a múlt lesz.Érdemes elgondolkodni a jegesmedve esetén. A föld legnagyobb szárazföldi ragadozójának lételeme a jég – azon vadászik, neveli átlagosan két medvebocsát, melyből egy, ha megéli a felnőttkort. Viszont a fokozatosan melegedő légkör következtében egyre később fagy be az Északi-tenger, ám a jég egyre korábban kezd rianni. Hol él majd harminc év múlva ez a csodálatos ragadozó? A fehér óriás a puszta létükért küzdő élőlények szimbólumává vált. Drámai képsor: egy sziklán a sikertelen vadászat után csendben éhenhal az állat.
A púpos bálna és borja a trópusi vizekről mintegy négyezer mérföldet úszik lefelé a déli-sarki vizekbe, hogy bőséges táplálékhoz jusson – ehhez azonban „egészséges óceán” szükséges. Vegyszer, szennyvíz és hulladékmentes óceán a feltétele annak, hogy a bálnák, a fókák, a nagy fehér cápák (amelyekből milliókat mészárolnak le évente), a krillek – a bálnák csemegéje – meg- és túlélhessenek.
A filmen öt évig dolgoztak a rendezők, a lehető legmodernebb technikát felhasználva. Hogyan is sikerülhetett volna lefilmezni a darvakat, miközben átrepülnek a Himalája felett az óriási szélviharban? Másképpen lehetetlen lett volna a gepárd és a gazella mindennapos küzdelmét oly drámaian megmutatni, hogy a néző szinte érzi a vadász és a zsákmány szívverését is. S aztán vége.
A film, amellett, hogy eddig soha nem látott szögből, dimenzióból mutatja be természeti kincseinket (mit, a Föld kincseit), üzen is: ahogy eddig ment, úgy már nem mehet tovább. Lippai Roland