Az Alföld futóhomokját meg kellett kötni, különben cseppnyi termőtalaj sem borítaná ma már a Duna-Tisza közét. Mi az oka, hogy nem őshonos fafajtákat telepítettek erre a célra? Dr. Göbölös Antal, okleveles erdőmérnök, az Állami Erdészeti Szolgálat Kecskeméti Igazgatóságának igazgatója adott rá választ.
Kecskeméten járva egy különleges szép parkot találunk, amely az egy milliomodik hektár erdő része. Az erdőgazdálkodás itt a Nagy-Alföldön és a Duna-Tisza közén, de különösen a Dél-Alföldön nagyon speciális szelete az erdőgazdálkodásnak, erdészkedésnek. A különböző történelmi időszakokban történt emberi beavatkozások miatt ma már - a valamikori természetes tájban az akkori erdők helyén - intenzív mezőgazdasági kultúrák vannak. A jelenlegi erdőterületeink a hajdan volt sztyeppterületen állnak. A vízkísérő, hullámtéri területeket és néhány természet közeli erdőt leszámítva most 90-95 százalékban erdeink mesterséges eredetűek.
A kezdetekben az állattenyésztés, később az élelmiszertermelés, növénytermesztés igényelt jelentős erdőterületeket, vagyis ezeknek a természetes erdőknek a kiirtását. Azután pedig nagyon komoly termőhelyet is befolyásoló beavatkozások történtek, amelyek a hidrológiai körülményeket módosították. Nagy folyóink szabályozása, a vízgyűjtői területekben bekövetkezett változások, a gravitációs csatornarendszerek, vízelvezetések megépítése. A térség klímatikailag ráadásul száraz terület, ami azt jelenti, hogy a vegetációs időben a növényzet többet párologtat, mint amennyi csapadék abban az időben lehull.
Alkalmazott fafajaink jelentős része azért nem őshonos fafaj, mert a fásíthatóság határán dolgozik az erdész, főleg a homokháti területeken. Így került jelentős szerephez az erdei fenyő, fekete fenyő, akác és kerültek háttérbe a valamikori természetes erdőkben előforduló őshonos fafajok, mint a kocsányos tölgy a nyárak, kőrisek, a keményfás és a lágy, puhafás erdőket alkotó fafajok.
Bozsik József