2022. március 15. - Simona Kossak biológus egy mesebeli erdő közepén élt Lengyelországban, meghitt kapcsolatban a vadállatokkal.
Otthonát egy vaddisznóval, egy ádáz varjúval és egy hiúzzal is megosztotta. Ám hiába szentelte életét az erdőnek és lakóinak, az egyedülálló vidék lassan a fakitermelés és a klímaváltozás áldozatává válhat.
Március 15-én éppen 15 éve, hogy meghalt Simona Gabriela Kossak, a lengyel tudós, akit élete során sok mindennek nevezték: feleslegesnek, boszorkánynak, tündérnek, őrültnek, pszichológusnak, remetének. Valójában elismert biológusként és ökológusként a lengyel természeti ökoszisztéma megóvásáért dolgozott – igaz, a szokásostól igencsak eltérő módszerekkel.
Az 1943-ban, Krakkóban született Simona Kossak ereiben generációkra visszamenőleg híres lengyel festők vére folyt, őt mégis mindennél jobban érdekelte az élővilág. Az emlősök viselkedésökológiájával éppúgy foglalkozott, mint az erdészettel. 1980-ban az Erdészeti Kutatóintézet Tudományos Tanácsa erdőtudományi doktori fokozatot adományozott neki, ezt 1991-ben erdészettudományi posztdoktori fokozattal, később az erdőtudományok professzora címmel koronázta meg. Munkahelyéül a Lengyel Tudományos Akadémia Emlőskutató Intézete és a Természeti Erdők Tanszékének Erdészeti Kutatóintézete szolgált. Képzett, okos és szenvedélyes tudós volt, ám mégsem erről vált híressé. Radikális nézeteket vallott – ha természetvédelemről és életmódról volt szó, nem ismert tréfát. Olyannyira nem, hogy harminc éven át a Białowieża (ejtsd: bjalovezsá) erdőben élt egy közművek nélküli faházban.
Valahol itt kezdődött el a karrierje tiszteletbeli boszorkányként – legalábbis a kívülállók így látták őt. Mintha beszélt volna az állatok nyelvén, és talán valóban így volt. Annyi bizonyos, hogy szokatlanul szelíden viselkedtek a közelében, és szívesen laktak vele egy házban. Az ágyában egy hiúz aludt, a kunyhóba be-bejárt egy szelídített vaddisznó, kézhez szokott varja pedig kis terroristaként lopkodta az aranyat mindenkiről, és támadta meg a gyanútlan bicikliseket. Kossak mégis megtalált abban az egyszerű, áram és folyóvíz nélküli házban valamit, amit az emberek között, a városokban soha: az élet egyszerűségében rejlő erőt.
A nyolcezer éves őserdő
A Białowieża erdő a Lengyelország és Fehéroroszország határán fekvő síkvidéket valaha borító, hatalmas kiterjedésű lombhullató és vegyes őserdő legnagyobb megmaradt darabja. A különleges természetvédelmi területnek UNESCO-világörökségi, bioszféra-rezervátum és Natura 2000 minősítése van, és a világ legnagyobb szabadon élő európaibölény-állományának ad otthont. Több mint nyolcezer éves, és olyan uralkodók vadásztak benne, mint I. Zsigmond, Báthory István erdélyi fejedelem vagy később az orosz cárok. A Forbes az öt legkevésbé ismert és leginkább alulértékelt európai vadon közé sorolta, a National Geographic pedig 2020-ban az egyik legjobb úticélként említette, azt tanácsolva az utazóknak, hogy tegyenek vezetett túrát a park védett őserdejében. Az erdőt és a Dziedzinka (ejtsd: dzsedzsinká) erdészházat meglátva Kossak elhatározta, hogy ott fog élni.
Azért vonult el az emberek világától, mert családja a legkevésbé sem adta meg neki a szeretetteljes, támogató hátteret. Már azzal csalódást okozott, hogy nem fiúnak született, ráadásként szájpadhasadékos és angolkóros volt, családja így teljesen elutasította, genetikai hulladéknak tekintette. A kis Simona az állatokban talált barátokra és társakra, ezért ragaszkodott hozzájuk élete végéig. Tudományos eredményei mind azt erősítették benne, hogy helye van ebben a világban.
A remete társakra lel
A Białowieża Nemzeti Park munkatársai megjavították az erdészház tetejét, kicserélték a gerendákat, megszabadították a penésztől, és azt mondták, hogy ennek öt évre elégnek kell lennie – nem tudták, hogy a tudós több évtizedre tervez. A felújítás után Kossak berendezte a házat, kipucolta a cserépkályhát, meggyújtotta az olajlámpásokat. Hazaért.
A vaddisznót, ami oly otthonosan közlekedett a házban, egynapos korában kapta, mégpedig nem mástól, mint Lech Wilczek lengyel természettudóstól, aki művészként, fotósként és íróként is megállta a helyét. Ők ketten korábban is ismerték egymást, de mindketten úgy vélték, a másik túlságosan el van telve önmagától. A kis vaddisznó, Zabka mutatta meg nekik, hogy több közös vonásuk van, mint valaha gondolták volna, még az is előfordult, hogy hárman együtt aludtak. A nőstény disznó végül 17 évet élt, és végig inkább úgy viselkedett, mint egy hűséges, ám némileg túlméretezett kutya: sétálni kellett vele, és gyakran igényelte a simogatást. A híres varjú is jó baráttá vált, annak ellenére, hogy úgy tűnt, inkább piszkálni szereti az emberi lényeket.
Koraseket, a varjút gazembernek és tolvajnak nevezték, aki félelemben tartotta Białowieża környékét: cigarettát, hajkefét, ollót, egérfogót, kolbászt és jegyzettömböt lopott, pénzt és dokumentumokat zsákmányolt és tépett darabokra, emberekre támadt. Feltépte a kerékpárüléseket, kilyukasztotta a szatyrokat, a férfiak nadrágszárába, a nők szoknyájába kapaszkodott, csípett, mint a veszedelem. Kossak viszont tudott bánni vele. Amikor a varjú ellopta egy barátja kocsikulcsát, megfenyegette, hogy vagy visszaadja, és cserébe kap egy tojást, vagy közelebbi ismeretséget köthet egy vasrúddal. Korasek mintha értette volna, amit mond, dühösen az asztalra dobta a kulcsokat. Ám Kossak nemcsak a kézhez szokott állatokkal értett szót.
Belépés a vadállatok világába
Azt gondolnánk, a biológus élete magányosan telt az erdő közepén álló házikóban, hiszen az állatokkal nem lehet beszélgetni, de ez korántsem így volt. Természetért rajongó édesanyja és unokahúga, Joanna nagyon gyakran időzött nála, barátai is szívesen látogatták, Lech Wilczekkel pedig halálukig egy párt alkottak.
A legnagyobb élményeket így is az állatok elfogadása, közelsége, védelmezése által szerezte. Egy alkalommal Kossak egy szarvasrudlit követett, amelynek tagjai már nem féltek tőle. Egy bizonyos területre érve az állatok vészjelzéseket adtak, és nem engedték, hogy az asszony továbbmenjen. Kiderült, hogy egy hiúz járt nemrég arra, a szarvasok pedig igyekeztek megvédeni tőle őt. Maguk közül valónak tekintették, és ezzel életre szóló élményt szereztek neki. Idővel még több állat jelent meg a háza közelében: egy őz, ami odalépett az ablakhoz, és cukrot evett, egy fekete gólya, aminek fészket raktak a szobában lévő ládában, egy tacskó és egy nőstény hiúz pedig valószínűtlen párt alkotva ugyanabban az ágyban aludt. Dziedzinka hamar egyfajta kísérleti laboratóriummá és állatkórházzá vált, amelyet Kossak doktorként és anyaként folyamatosan bővített.
Harc az állatokért és a természetért
1993 telén Kossak újabb feladatot vállalt: megpróbálta megmenteni Białowieża hiúzait és farkasait a pusztulástól. A Lengyel Tudományos Akadémia (PAN) emlőskutató intézetének fiatal dolgozói rádióadós nyakörveket akartak a vadállatokra tenni, ám ehhez nehéz fémcsapdákkal akarták befogni a farkasokat és hiúzokat – pedig ezt a lengyel törvények is tiltották. Kossak felszedte a csapdákat, és nem volt hajlandó visszaszolgáltatni azokat a kutatócsoportnak, mire lopással vádolták meg, és az ügy a bíróságig jutott. Kollégái, ismerősei nem álltak ki mellette, ami hatalmas csalódást jelentett neki.
Végül az erdő úgy szabadult meg a tudományos célú csapdáktól, hogy szigorították a kutatási módszertani etikai bizottság ellenőrzéseit. Kossak a vadászokkal is szembehelyezkedett, annak ellenére, hogy családjában generációkra visszamenőleg hagyománynak számított az úri sport, amit számos festményben is megörökítettek a felmenők. Neki azonban az állatok sokkal inkább számítottak, mint a Kossak család tradíciói.
A biológus nemcsak fényképeken örökítette meg életét és az erdőt, hanem rádióműsorokban szerepelt, cikkeket és könyvet is írt Białowieża-erdő saga címmel. Nevéhez még egy hasznos találmány is kötődik: az UOZ-1 repeller a vadon élő állatoknak ad figyelmeztető jelzést az elhaladó vonatokról. 2000 októberében Kossak munkásságát Arany Érdemkereszttel ismerte el az állam. Hét évvel később, 2007 márciusában hunyt el 63 évesen.
Veszélyben a mesebeli erdő
Kossak azt már nem érte meg, amikor 2016-ban a lengyel kormány – az utak tisztítására és a kártékony szúbogár szaporulatára hivatkozva – engedélyt adott tömeges fakivágásokra a védett erdőben, megsértve az uniós szabályozást, és helyrehozhatatlan károkat okozva a különleges ökoszisztémának. A Greenpeace, a WWF és a Wild Poland nevű civil szervezet közleményben kérte a kormányt a további pusztítás elkerülésére.
2018-ban az Európai Unió Bírósága úgy döntött, hogy a kormány érvelése nem elfogadható, a fakitermelés sérti az uniós jogot, és felszólította Lengyelországot, hogy pénzbüntetés terhe mellett függessze fel azt. Úgy tűnt, ez az intézkedés elérte a kívánt hatást, ám az erdőirtás 2021 őszén újrakezdődött. A képviselők új erdőgazdálkodási kvótákat dolgoztak ki a fakivágások növelése érdekében, a lengyel Klímaügyi és Környezetvédelmi Minisztérium pedig el is fogadta ezeket három erdészeti körzet közül kettőre. Ígéretük szerint figyelembe veszik a madarak költési idejét, és a száz évnél idősebb fákat nem vágják ki.
Európa egyik utolsó őserdejében azonban még így is jelentős károk esnek: nemcsak a fák (és velük együtt az élőhelyek) tűnnek el, a nehézgépek pusztítják a talajt és a növényzetet is. Ha ez nem lenne elég, Kossak szeretett erdejét a klímaváltozás is megviseli: a telek egyre rövidebbek és enyhébbek, a nyarak forróbbak és szárazabbak, amit a növények és az állatok is megszenvednek. Hiányzik az erős asszony, aki minden erejét és tudását arra használta, hogy megvédje őket, és kiálljon az érdekükben. Fenyvesi Zsófia