A közönséges boróka
  
A közönséges boróka
(Juniperus communis)
 
Kultúrtörténeti, kertészeti és táji vonatkozások
 
A boróka légies, könnyed, ám szikár, a szárazságot, a zord környezeti feltételeket jól tűrő, hazánkban természetesen is előforduló, tűlevelű örökzöld fás növényeink egyike. Ha kultúrtörténeti tekintetben nem is összevethető a tölggyel, a hárssal, vagy más korábban az év fájaként választott fafajjal a hozzá kötődő hitek és mítoszok gazdagságában, mégis sokhelyütt feltalálhatjuk a száraz vidékeken és kertjeinkben is. Nem is gondolnánk, hogy az öröklét szimbólumaként találjuk St. Gallen kolostorában és azt sem, hogy megannyi gyógyhatása miatt megbecsült növény. Ott pedig, ahol nem volt kívánatos az elterjedése, pl. a legelőkön, ott fáját hasznosították, vagy szúrós tűi okán sövényt alakítottak belőle. A fajgazdag boróka nemzetségben a Juniperus communis mellett számos olyan fajt, alfajt és változatot ismerünk, amelyek történeti kertekben és mai zöldfelületeinkben is kedvelt, sokrétűen hasznosítható növények.
 
A boróka a néphitben és a gyógyászatban
 
A Németországban kiadott Fás Növények Enciklopédiája (Enzyklopädie der Holzgegewächse) szerint a mesékben, a mondákban és a dalokban a boróka a talányok, titkok növényeként ismert, amely véd a boszorkányok, a varázslók és egyéb démoni erők ellen. Azt tartották, hogy cseppjei a jövőbelátás tehetségét adták. Az észak-német műhelyekben mindmáig őrzik a szokást, miszerint borókatűt szórnak a földszinti padozat alá az egerek ellen, hiszen számukra a tűlevelek áthághatatlan akadályt jelentenek.
A boróka hazánkban a karácsonyfa elterjedése idején, a 19. század elején a népi rítusok szereplőjévé vált. Jankovics Marcell írja: "karácsonyfát hazánkban - úgy tudjuk elsőként 1825-ben a martonvásári kastélyban állítottak és gyújtották meg gyertyáit. A kedves szokás hamar elterjedt, elsőként főúri, majd, polgári körökben. A század második felében már a módosabb falusi rétegek körében is népszerűvé vált. Századunkban lett általánossá. A parasztság a saját karácsonyi szokásaihoz igazította. Házról házra jártak vele a betlehemesek és az aprószentek napi korbácsoláskor nem az addig szokásos zöld ággal, hanem örökzöld borókaággal 'simogatták' meg az asszonyokat".
A német enciklopédia beszámol arról, hogy a középkorban a boróka a legfontosabb gyógynövények közé tartozott. A tobozbogyóból nyert cseppek gyomorerősítőként, vértisztítóként és féregűzőként hatottak, különösen vérkeringést erősítőként alkalmazták. A homeopátiában a bőrbetegségek, vese és reumatikus bántalmak gyógyszereként használják.
Ezzel cseng össze Mélius Péter Herbáriumának leírása a 'de Iunipero'-ról, melynek magyar neve "gyalogfönnyűfa." Magja a fönnyűmag, olyan mint egy borsszem, írja a szerző. Belső hasznairól így szól: "A fönnyűmagot idd meg borban főzve, igen jó hurut ellen, tüdőnek, melynek fájása ellen. Vizeletet indít. Megszakadtaknak igen jó". Külső hasznaiként említtetik a hasfájás, okádás, gyulladt szem, orrvérzés elleni hatása. A Herbárium magyarázó jegyzeteiből megtudhatjuk, hogy a Juniperus communis L. 1753. gyógyhatását illó olaja (Aetheroleum Juniperi) adja, fokozván a kiválasztást, a fehérjék lebontási termékeinek és a kloridoknak a szervezetből való kiürülését és gátolván a vesekőképződést. Melius beszámol arról is, hogy a nehézszagú boróka (Juniperus sabina) ezzel szemben erősen mérgező és abortív hatású szerként ismert.
A borókabogyóból készült párlat kedvelt szeszesital, Felvidéken borovicskának, Erdélyben fenyővíznek nevezik. A tobozbogyó szárítva is és frissen is konyhai fűszerként használatos.
 
A kerítések fája
 
A füveskönyvek és tudományos munkák beszámolnak a boróka gyógyászati szerepéről, sokrétű jótékony hatásáról, de kevéssé ismert, hogy e pionír faj fáját használták sokhelyütt a kertek, a kaszálók és a legelők elválasztására szolgáló kerítésekhez is. Erre találtam példát a svédországi Br?bygden környékén, ahol a vidéki térségek elhagyása, a gazdálkodás, a legeltetés megszűnése következtében a táj teljes beerdősülésének, bezáródásának folyamatát megfordították és újra élő, művelt tájat hoztak létre. Óvják és felújítják többek között a borókafából készült kerítéseket is (1-2. ábra), amelynek kettős haszna van. Egyrészt a lecsökkent állatlétszám miatt a gyepeken felverődött borókától megtisztítják a területet és megóvják a jellegzetes, szép tájelemeket, a fakerítéseket. Egykoron, amikor a tájat az ott élők főként állattartással és extenzív gyümölcstermesztéssel hasznosították, ezek a fakerítések szolgáltak a gyümölcsösök védelmére, az állatokat ezekkel és nem villanypásztorral tartották a legelők bizonyos részén. Alacsony borókafa-kerítés jelezte a kerthatárokat a falvakban és szegélyezte a külső legelők felé vezető utat, de a falu szélén a fejéshez fenntartott gyepes kertet is. A svédországi példában az elnéptelenedő szórványtelepülésen egy több mint tíz éve működő civil szervezet tevékenysége eredményeként fordult meg a táj elhagyásának folyamata és ennek részeként fenntartják és felújítják a boróka kerítéseket.
A boróka ilyetén hasznáról egész más összefüggésben idézi a Kalevalát Jankovics, amikor a faábécé-ről ír, és a faalakban rejtőzködő katonák költői szimbólumát mutatja be.
 
  "Serkenj erdő embereiddel,
sűrű erdő népeiddel,…" XII. 259-260.

"Mehetsz fenyőnek a dombra,
borókának puszta helyre,
ott is romlás lesz a sorsod.
Veszedelem végez veled:
mert a hegyi szép fenyőfát
fáklyának ki szokták vágni,
s a mezei kis borókát
sövénynek ki szokták vágni.
Mehetsz nyírfának a völgybe,
égerfának a berekbe,
ott is romlás lesz a sorsod." XVIII. 195-205.

 
A boróka a kertekben, a "földi egekben"
 
Lippai János írja az 1664-ben megjelent Posoni kert című örökbecsű kertleíró művének ajánlásában: "Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elkerüli az, a'ki az egeket mennyei kerteknek; és a' kerteket, földi egeknek nevezi… A középkor első századaiban a zárt városokban és erődszerű várakban nemigen találunk kerteket. A kertkultúra ekkor a kolostorokban él tovább a gyógynövényeket termő füveskertek és a gyümölcsösök telepítése révén. A kolostorkert azonban több mint élelemadó és gyógynövénytermő hely. Jelentése szimbolikus, kialakítása is a szellemi tartalommal függ össze, amelyről Jankovics ír: "Az eget egyetemes ősi felfogás szerint a kör jelével szimbolizálták, a földet a négyzettel. Az égi körnek a földi négyszög felel meg - az isteni szándék földi megvalósítása a kör négyszögesítése -, ezért is négyzet alakú a kolostori zártkert…. A kert négyszöge tájolt. Régente a templomokat is tájolták; a szentélynek a felszentelés napján esedékes napkelte irányába kellett néznie. Ezt hívták keletelésnek. A templom ui. a felszentelés napja után kapta a titulusát, címét. A kert párhuzamosan simul a templom déli oldalához, négy oldala tehát négy égtáj felé fordul. Ahogy a paradicsomi, kozmikus minta előírta, a kert közepére egy örökzöld fát ültettek, mely az igaz élet fáját, vagyis a szűzanyát jelképezte. Innen négy utacska vezetett 4 irányba annak megfelelően, ahogy az éden közepéből is 4 folyam eredt a 4 világtáj felé. A zártkertekben egy bepecsételt kútnak is volt helye. Mindig olyan örökzöldre esett a választás, amit - akár az Énekek Éneke alapján - kapcsolatba hozhattak a Szűzzel. Sankt Gallen IX. századi kolostorának fennmaradt alaprajzán a zártkert közepén növényt stilizáló motívum, abban a "Savina" felirat látható (3. ábra). A "Savina", magyarul nehézszagú boróka, a ciprusfélék közé tartozik (vö. mint a cziprusfürt), a nép Boldogasszony ágának nevezte. A szerzetesek hozták be Magyarországra és lett jellegzetes kolostori dísznövény." Az európai kertkultúrában tehát a nehézszagú boróka, a Juniperus sabina elsőként a kolostorkertekben tűnik fel.
Rapaics Raymund Magyar kertek c. kötetében valószínűsíti a boróka hazai kolostorkerti előfordulását. "Az első magyar kert, amely az országépítés hajnalán bukkan elő történelmünkben, a pannonhalmi bencés szerzetesek kertje. A pannóniai kert - így nevezik - mint az első magyar kolostorkert méltán hívja fel különleges figyelmünket". A kertekről Rapaics sem tud biztosat: "Azt is kíváncsian kérdezzük, hol lehetett a pannonhalmi ősi rendház gyógynövénykertje talán valahol fenn a hegyen, vagy lenn a pannóniai kertben? …és szeretnénk látni a zárda udvarát a templom és a lakóház közt, vajjon volt-e központjában valami kerti dísz, talán éppen kolostori boróka."
A boróka szerepet játszott a barokk kor kertalakításában is. Ekkor a kertben a szigorú mértani szabályosság, ám sokféleség és változatosság uralkodott. A növényekből kialakított fő kertépítészeti motívumok a sík parterre, a térhatárt adó nyírott sövény, a lugas és a liget. A parterre mértani alaprajzú, gyeppel borított felület, sövénnyel, vagy kavicsos utakkal határolt. A hímzéses parterre eleinte örökzöld cserjék alacsonyra nyírott arabeszkjeivel, később virágok girlandjaival díszített. A boróka szerepet kapott a parterre kiképzésében is. Mollet 1652-ben napvilágot látott művében írta, hogy "az angolok ugyanabban az időben, amikor a franciák a puszpángot kezdték felkarolni, tehát a XVI. században, a borókát honosították meg a kertben, a skótok pedig I. Jakab királyuk idején a tiszafát karolták fel". A boróka az angol tájképi kertben is kedvelt növény. Francis Bacon, aki gyerekesnek minősíti a nyírt figurákat és a virágtáblás kertet, rajong a pázsitért és a borókáért.
A Juniperus sabina hazai elterjedéséről Rapaics számol be. "Bizonyos, hogy pl. a földre terülő nehézszagú boróka meghonosítása ebben az időben kezdődik, s mint külföldön, nálunk is előbb, mint gyógynövény, később, mint dísznövény minden korban kedves volt, temetőkben sírokra ültették, mint látható ma is régi solymári sírokon, a múlt században pedig a kastélyok frontja előtt. A parterre-t helyettesítő nagy kerek pázsittábla központjába helyezték el, ahol hihetetlen méreteket ért el, így a dégi parkban 32, az enyickei kertben 64 méter kerületet."
A boróka kedvelt kerti dísznövény napjainkban is. Az örökzöld nemzetség számos fajának igen nagy számú, nagy alakgazdagságot mutató kerti változata ismert (4. ábra). Az eltérő fiatalkori és a kifejlett levélalakok nagy változatosságot adnak, több változat megőrzi a fiatalkori levélalakot. A hazai borókák jó szárazságtűrők és a légszennyezéstől kevésbé érintett, laza talajú települési területeken szépen díszlő növények. Sűrű sövényként is telepíthetők, jól nyírhatók, de az idős példányok nehezen viselik az átültetést. Gondolnunk kell azonban arra, hogy az oszlopos, elterülő, kékes és sárgás színekben díszlő fajták érzékenyebbek, legalább közepes vízellátást igényelnek, így ezek öntözött, gondozott parkokba és kertekbe ültethetők. A kecskeméti 'Juniperus' faiskola 2005. évi kínálatában, híven a névválasztáshoz 31 borókaváltozatot szerepeltet. Hasonlóan széles skálával találkozunk a többi dísznövényárudában is.
A kertekben leggyakrabban előforduló és alkalmazásra javasolt fajtákat és változatokat Schmidt Gábor ismerteti. A közönséges boróka oszlopos változatai közül tömör, keskeny oszlopú, felfelé álló vezérhajtású a J. c. 'Stricta' (5. ábra), széles oszlopot, hosszúkás tojás alakot formál a J. c. 'Suecica'. Elterülő fajták közül is sokféle, igen szép növényt találunk, amelyek növény-együttesbe és főként sziklakertbe továbbá száraz területet jelző növénynek valók. Jó fényviszonyok között gyeppótlónak is alkalmazhatjuk az elterülő fajtákat, amelyek a törpefenyőöv növényei, a kemény hideget a hótakaró alatt vészelik át. Ilyenek a J. c. var. saxatilis és 'Hornibrooki' laza szabálytalan ágrendszerrel, szúrós tűlevelekkel, valamint a tömör, kerek párnát alkotó 'Repanda' és a zömök ágú, vaskos ezüstös tűjű 'Saxatilis' (6.ábra).
 
A boróka a tájban
 
A közönséges boróka a kontinentális síkságoktól a magas hegységekig az északi mérsékelt övben igen széles elterjedési területű növény. Hazánkban száraz sziklás, köves térségekben, gyepes homokterületeken természetesen előfordul. A Duna-Tisza közi homokhátság buckáin, gyengén humuszos homokon a fehér nyárral elegyesen alkot ligetes állományt. A nyáras borókás (Junipero-Populetum albae) szubklimax társulás a vízrendezések után az Alföld szárazodása és fokozatos fátlanodása következtében mozgásba lendült futóhomok alkotta homokbuckás térségekben fordul elő, ahol a kedvezőtlen termőhelyi viszonyok miatt nem alakulhat ki a zárótársulást jelentő homoki tölgyes. A természetvédelem különös becsben tartott, ritka társulása. Megtalálhatjuk például a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó fülöpházi homokbuckákon, ahol a buckaoldalakon jelenik meg.
A közönséges boróka igen értékes madárvédelmi szempontból is, és a vadállománynak is menedéket ad. Legelőkön a lombos fák körül a boróka szúrós tűlevele védelmet ad ezeknek. Tavasszal a hímivarú virágok pollenforrásként szolgálnak. Hazánkban "ősborókás"-nak nevezett területek találhatók Bugacon és Csévharaszton.
 
Konkolyné dr. Gyuró Éva
 
Ábrák:
 
  1. ábra: Legeltetett gyepes gyümölcsös borókafa kerítése a svédországi Brobygdenben (a szerző felvételei)
  2. ábra: A felújított borókafa kerítések a faházas szórványteleülésen Brobygdenben
  3. ábra: A Juniperus sabina jelölése a St. Gallen-i kolostor alaprajzának részletén
  4. ábra: Juniperus communis fajták a Corvinus Egyetem Villányi úti arborétumában
  5. ábra: Juniperus communis 'Stricta' Füzérradványban a templom körül
  6. ábra: Juniperus communis 'Saxalitis' a Corvinus Egyetem Villányi úti arborétumában
  7. ábra: Bugaci "ősborókás" (Fotó: Rasztovics Ervin)
  8. ábra: Csévharaszti ősborókás
Irodalom:
JANKOVICS M. (1991): A fa mitológiája. - Csokonai Kiadó, Budapest.
LIPPAI J. (1664): A posoni kert. Virágoskert. - Bécs.
MELIUS P. (1979): Herbárium. - Kriterion, Bukarest.
NAGY B. (szerk.) (1980): Díszfák, díszcserjék termesztése és felhasználása. Kertészeti Dendrológia. - Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
PLINIUS S.: Historia Naturalis. A természet históriája. A növényekről. - Natura, Budapest. (Reprint, 1987)
RAPAICS R. (1940): Magyar kertek. - Természettudományi Kiadó, Budapest.