1929-ben született Kapuváron. 1949-ben hagyta el szülőhazáját. 1949 és 1953 között Belgiumban a Louvain-i Katolikus Egyetem hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után két éves posztgraduális képzésen vett részt az Oxfordi Nuffield Főiskolán, ahol megszerezte a gazdasági tudományok doktora fokozatot (PhD). 1961 és 1962 között vendégoktató a Yale Egyetemen. 1955 és 1975 között a Brüsszeli Banknál dolgozott, kezdetben, mint közgazdász, később, mint gazdasági tanácsadó. 1965 és 1975 között igazgató a Brüsszeli Banknál, majd a bank végrehajtó tanácsának elnöke. 1975-ben a Brüsszeli Lambert Bank igazgatója lesz. 1976-ban a Nemzetközi Elszámolások Bankjánál (Basel) kezd dolgozni, mint gazdasági tanácsadó és a gazdasági és pénzügyi osztály vezetője. 1981 és 1985 között igazgatóhelyettes ugyanennél a banknál, majd 1985 májusában kinevezik igazgatónak. Ezt a pozíciót tölti be egészen 1993 végéig. 1994. január 1. és 1997. június 30. között az Európai Pénzügyi Intézet elnöke Frankfurtban.
1997-től oktat és kutat a Lovain-i Katolikus Egyetemen. 2000, augusztusában megjelentette a „Pénzügyi krízis a feljövőben levő piacokon – tanulmány a pénzügyi globalizációról” című könyvét (Yale Egyetemi Kiadó, New Haven és London). Elnöke volt az európai értékpapírpiac szabályozására felállított Bölcsek Bizottságának. A Bizottság első jelentését 2000. november 9-én, végső jelentését pedig 2001. február 15-én adta közre.
Egyetemi oktatási pályafutás
- 1961-62: Yale Egyetem, vendégoktató
- 1965-75: Louvani Egyetem, előadó
- 1975-95: Louvani Egyetem, egyetemi tanár
Kitüntető címei:
Professzor emeritus: Louvan-i Egyetem
Doctor honoris causa: Lyoni Egyetem
Párizsi Egyetem
Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest
Bárói cím: Baudouin belga király adományozta 1993-ban
Lámfalussy Sándor belső továbbképzés keretében konzultatív jellegű előadásokat tartott a Közgazdaságtudományi Kar oktatóinak az Európai Unió intézményrendszeréről, világgazdasági és regionális szerepéről, a gazdasági integrációról, az euró bevezetéséről. A kar hallgatói speciális kurzusok keretében ismerhették meg az Európai Unió döntéshozatali folyamatát, a Bölcsek Tanácsának működését.
Lámfalussy Sándor teljesíti mindazon feltételeket, amelyeket a Nyugat-Magyarországi Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzatának 7. számú függeléke, a „Kitüntetések, címek, díszoklevelek adományozásának rendje” előír. Sokoldalú oktatói felkészültsége, példamutató emberi tartása, a hazai és a nemzetközi tudományos életben való elismertsége alapján méltó arra, hogy a Nyugat-Magyarországi Egyetem a „doctor honoris causa” címet adományozzon részére.
„DOCTOR HONORIS CAUSA” CÍM ADOMÁNYOZÁSA
A kitüntetésre javasolt személy neve: Lámfalussy Sándor
Tudományos fokozata: gazdasági tudományok PhD
Születési hely, év, hó, nap: Kapuvár, 1929. 04. 26.
Anyja neve: Rimler Paula
Munkahelye: Institut D’Études Européennes UCL Place des Doyens 1.
A DÍSZDOKTOR
Lámfalussy Sándor professzor több szálon is kötődik Sopronhoz, hiszen itt járt gimnáziumba a bencésekhez, és édesapja egykor az egyetem Erdőhasználattan Tanszékének volt a vezetője. A város pedig díszpolgárai közé fogadta. A világhírű közgazdász és pénzügyi szakember, akit az euró megálmodójának tekinthetünk, nem először járt egyetemünkön, hiszen már korábban is tartott előadásokat a Közgazdaságtudományi Karon. November 11-én a professzort Faragó Sándor, a Nyugat-Magyarországi Egyetem rektora díszdoktorrá fogadta a Liszt Ferenc Központban tartott ünnepségen. A laudáció és a doktori oklevél átvétele után tartotta az alábbi előadást.
Recesszió vagy konjunktúra ingadozás?
Dr.h.c.dr.Lámfalussy Sándor díszdoktori előadása
Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Nem sajátos magyar témáról, hanem a világgazdaság és főképp Európa problémáiról szeretnék beszélni. Ezek fontosak Magyarország számára is. A magyar közgazdaság most már lényegében integrálódott az Európai Unió és a világ gazdaságába. Mindaz, ami Európában történik, hatással van az itthoni életre is. Az elmúlt hét hónapban hatalmas változás történt. Körülbelül márciusban értük el a mélypontot a világgazdaságban, és azóta egyre jobb hírek jönnek. Kétségtelen, hogy a gazdasági fellendülés újra megindult. Rohamosan megindult az Egyesült Államokban, mérsékelten Japánban is, és már az Európai Unióban is lehet látni a fejlődést. Ez még nem jelentkezik a termelési adatokban, de tudjuk, hogy az év végére, a jövő év elejére már egy szerény, de pozitív gazdasági növekedésre számíthatunk. Ez jó alkalom, hogy felvessük a kérdést, mit kellett volna vagy mit kellene tanulnunk az elmúlt három év tapasztalatából. 1999. végétől ez év tavaszáig az egyik leghosszabb minirecessziós periódusa volt a fejlett országok gazdaságának. A leghosszabb veszély-periódus a 2. világháború óta. Amikor már mögöttünk van és kezdünk belőle kilábalni, fel kell tennünk a kérdést, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre jó lenne választ adni.
Három kérdéscsoportot szeretnék elemezni:
Az első: mi történt ez alatt a három év alatt? Ez egy egyszerű, tradicionális konjunktúra ingadozás volt, amely a kapitalista piacgazdaság lényege 200 év óta,
vagy volt valamilyen strukturális átváltozás?
A második kérdés: miért van az, hogy annak ellenére hogy ezalatt a három év alatt az értékpapírpiac, a részvényárak radikálisan összeomlottak. Főképp a technológiai értékpapírokra – a NASDAQ-ra gondolok, ahol 80 %-os áresés volt egészen ez év márciusáig –, de még más értékpapírokban is körülbelül 50-60 százalékos értékvesztés volt. Ennek ellenére azért nem volt igazi krízis, volt egy lassulás, volt egy minirecesszió egy-két negyedévig, de nem volt olyan mértékű gazdasági összeroppanás, mint amit a 30-as években tapasztalhattunk, és amelytől féltek az emberek. Mi akadályozta ezt meg?
A harmadik kérdés pedig, hogy most amikor már kezdődik a fellendülés, vannak-e aggodalmaink, kell e vigyázni bizonyos dolgokra, nehogy ugyanezt átéljük.
Az első kérdésre a választ most már objektíven meg lehet adni. Ez elég egyszerű válasz. Valóban konjunktúra ciklust éltünk át, amelyről sokan túl optimistán, a 90-es évek végén, azt gondolták, hogy a konjunktúra ciklus eltűnt és lineáris fejlődésbe léptünk be. Ezt én mindig ostobaságnak tartottam, de nem tudtam, hogy ez ilyen gyorsan bebizonyosodik. Volt egy igazi konjunktúra ciklus, aminek a lényege az, hogy amikor a fellendülés bizonyos ideig tart, akkor ez visszatükröződik a részvényárakban. A részvényárak általában túllőnek azon a színvonalon ami normális lenne. Ez a magas részvényár növekedés, különböző reakciókat hozott létre: például a telekommunikációs vállaltoknak a nyakig való eladósodását. Ezt ők nem látták, mert a tőzsdei értékelésük is felment, és ahhoz viszonyítva az adósság nem látszott magasnak. De ez csak attól függött, hogy a tőzsde hogy értékelte ezeket a vállaltokat, legyen ez a Deutsche Telecom, a francia, spanyol vagy dán cég. Ezek mind-mind beleestek ebbe a tévedésbe. Ugyanez megtörtént más vállaltoknál is. Túltermelés és túlzott befektetés történt. Mindenki extrapolálta a fejlődés ütemét, mindenki azt gondolta csak jobban mehetnek a dolgok, rosszabbra nem fordulhatnak, tehát ez amolyan normális konjunktúra ciklus .
Ehhez azonban hozzájárult valami strukturális változás is. Ez volt az a specifikus faktor, ami ezt a konjunktúra ciklust kimélyítette, és veszélyesebbé tette. Külső hatások évszázadokon át voltak, a találmányokkal az innovációval jártak együtt, amikor a gőzgépet, a vasutat, a villanyt, az autót feltalálták ezek mindig ráépültek egy ciklusra és nagyobbá tették azt, mert bizonyos optimizmus keletkezett.
Ami történt itt, most, az egy elég sajátos dolog, amire már 30 éve vártunk és nem akart jönni. Az információs technológiáknak, beruházásoknak a látható eredményei jöttek a termelékenység növekedésének felgyorsulásában. Ez elsősorban az Egyesült Államokban történt meg. Ott szinte a 60-as években – a 90-es évek elejéig –, az átlagos termelékenység növekedés, a GDP növekedés formájában – tehát a GDP/munkaóra – másfél százalék, nagyon kevés volt.
Ezt senki nem értette, ugyanakkor, amikor az információs és kommunikációs technológiák beruházásai állandóan emelkednek. Mikor fognak ezek valami eredményt hozni? Ezek az eredmények a 90-es évek közepétől kezdtek megérni. Akkor hirtelen felemelkedett az amerikai termelékenység növekedésének a rátája és elérte a 2-3%-ot. Most az utolsó adat szerint, ami pénteken jött ki, a 3. negyedévben, a GDP-ben értékben vagy termelékenységben majdnem 7%-os növekedés volt.
Ezt el sem lehetett volna képzelni. Az az érdekes, hogy ezt a termelékenység-gyorsulást a tőzsde megértette és előre látta. És mint mindig túlreagálta, és hozzáadta ehhez a normális ciklushoz a sajátos optimizmusát, ahogy Greenspan mondta: „irrational exuberance”. Ebből lettek a problémák. Ez azt jelentette, hogy a fellendülés fázisa hosszabb lett, mint az általánosan szokott lenni, majdnem 10-12 év lett belőle. Gyorsabban ment a végén, így az egyensúlyhiányok, a téves beruházások problémája sokkal nagyobb lett. Minél hosszabb és gyorsabb a fellendülés, és minél nagyobb a pénzpiaci, tőzsdei értékek túlzása, annál hosszabb kell legyen a korrekció. Ha enyhe a fellendülés, a korrekció rövid és enyhe lesz. Ha túlzások vannak hosszú ideig, ezeknek a túlzásoknak a kiszűrése és kiküszöbölése hosszabb időt igényel. Ez okozta véleményem szerint – és ebben nem vagyok egyedül – a krízist. Ez okozta azt, hogy volt egy szinte hároméves megállás, ami sokkal hosszabb, mint a háború utáni 4-5 tapasztalatom, melyek csak másfél éves megtorpanások voltak, de nem háromévesek. Ez igen hosszú idő.
Ez felvet egy igen kényes kérdést: nincs-e felelőssége a gazdaságpolitikának abban, hogy megakadályozza a vad optimizmus kifejlődését, vagy ahogy Greenspan mondta, az „irrational exuberance”-t. Ha ezt nem tudjuk megakadályozni vagy megfékezni legalább, akkor megint megtörténhet mindez. Főképp akkor, ha bebizonyosodik, hogy a termelékenység-növekedés folytatódik, illetve a termelékenység növekedési üteme folytatódik.
Ez a kényes kérdés a központi bankok számára. A legegyszerűbb módja a vad optimizmus megfékezésének a monetáris politikában van: a kamatlábemelés. Ezért sokan kritizálják most az Egyesült Államokban ex-post a Federal Reserve politikáját: miért nem tették meg ezt?
A központi bankárok nem szeretik ezt hallani, és ennek megvan az oka. Inflációs célt lehet kitűzni, a monetáris politikának megvan a lehetősége arra, hogy ezt a célt elérje. Körülbelül 2 százalékos árstabilitás lenne a cél. Nem lehet egy részvényár színvonalat kitűzni. Senki sem tudja mi az optimális részvényár színvonal, tehát nem lehet ugyanolyan formában célnak tekinteni.
A második meggondolás az, hogy abban az esetben is, ha hajlandók lennének ebben a túl optimális fázisban monetáris féket alkalmazni, nem tudjuk, hogy ennek a hatása milyen lesz. A transzmissziós mechanizmusa nem ismert. Nem tudjuk mi lesz a végső hatása a pénzpiacra illetve a részvénypiacra egy ilyen szűkítésnek, és túllőhetünk rajta. Nemcsak fékezés lehet, hanem összeomlás is.
A harmadik ok, ami miatt a központi bankárok nem szeretnek ezzel foglalkozni az az, hogy nem lehet kedvező politikailag. A közvélemény elfogadja, hogy az árstabilitás megőrzése egy érdemes cél, bár viták vannak erről is, de azért lényegében senki sem szereti az inflációt. Senki nem látja örömmel, ha a részvényárak csökkennek, vagy a részvényárak növekedése jelentősen lecsökken. Ez tehát egy nyitott kérdés, és ha a központi bankok nem tudják ezt a gazdaságpolitikai feladatot ellátni, akkor ki tudja? Ha erre nem adunk választ, akkor megtörténhet, hogy ugyanezek az események megint megismétlődnek. És én bizonyos aggodalommal nézem azt, hogy éppen március óta a tőzsde árak – főleg az Egyesült Államokban és más nyugat-európai országokban is – a technológiai értékpapíroknál 40-50 százalékkal növekedtek. Ez még messze alatta van az ezt megelőzőnek, de ez nagyon gyors növekedés volt. Ez az első kérdéscsoport, amiről beszélni szerettem volna.
A második kérdéscsoport: annek ellenére, hogy volt ez a nagy megrázkódtatás, miért nem volt igazi gazdasági krízis? Megtorpanás volt, de az össztermelés nem esett lényegesen az elmúlt három évben. Én azt hiszem, hogy a válasz abban van, hogy ezek a részvényár-csökkenések nem váltottak ki banki krízist. A banki krízis az, ami hatott volna a reálgazdaságra.
Miért nem volt banki krízis? Ha valaki három és fél évvel ezelőtt feltette volna egy bankvezetőnek azt a kérdést: „Mi lesz a te bankoddal, ha a NASDAQ értékelése 80 százalékkal csökken, vagy a Dow Jones 40-50 százalékkal csökken?” Valószínűleg égnek emelte volna a kezét, hogy vége lesz a világnak. És nem lett vége a világnak.
Egyetlenegy banki krízis nem történt a nyugati világban. Biztosító társaságok, nyugdíjalapok bajba kerültek, de bankok nem. Ez azért fontos, mert a bankok az egész pénz- és tőkepiac közepén állnak. Ezek azok, amik az egész likviditást szétosztják, és a fizetési rendszer központjában állnak. Ezért jobban kell vigyázni a bankokra. Az nem kellemes, ha egy biztosító társaság összeomlik, de az nem okoz rendszerkrízist. Ha egy nagy bank bajba jut, az okozhat rendszerkrízist. De ez nem történt meg.
Hogy ez miért nem történt meg, erre több magyarázat van.
Az első az az, hogy amikor megkezdődtek ezek a problémák a nyugati bankrendszer tőkealapja bőséges volt. Ez egyrészt annak a következménye, hogy megtanultuk a leckét a ’83-84-es dél-amerikai krízisekből, amikor kiderült, hogy a nagy bankok, amelyek a dél-amerikai államoknak hiteleket adtak, nem rendelkeztek megfelelő tőkével. Ekkor jött létre a Basel 1, amely kényszerítette a bankokat arra, hogy felemeljék a tőkéjüket, és ezáltal igen izmosan léptek be ebben a krízis-helyzetbe, veszítettek sokat, de olyan erős tőkealapjuk volt, hogy az nem rendítette meg a bankrendszert. Ez azt hiszem az egyik legfontosabb tény.
A második fontos tény, pedig a monetáris politika nagyon gyors reakciója volt. Gondolok itt elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra, a Federal Reservre, amikor napok alatt, illetve hetek alatt radikálisan csökkentették a kamatlábakat a krízis, a tőzsdei összeomlás elején. Elöntötték likviditással az egész rendszert, melynek most látjuk a hatását. Egy, a monetáris politikában bekövetkezett könnyebbítés mindig körülbelül két évvel utána kezd hatni a gazdaságra. Ez azonban felvet egy kényes kérdést, azzal kapcsolatban, amit az előbb mondtam: ha a központi bankok nem emelik fel a kamatlábakat, akkor, amikor túl nagy az optimizmus, hogy megfékezzék a részvényárak emelkedését, de ugyanakkor nagyon gyorsan lecsökkentik a kamatlábakat, amikor rosszul mennek a dolgok, ez aszimmetrikus politika, melynek a következménye az, amit angolul „moral hazard”-nak hívunk. Ez jelent egyfajta biztosítást a piaci résztvevők számára, ami nagyon nagy problémát okozhat a jövőre nézve. Tudniillik mindig számítanak arra, hogy az utolsó pillanatban megmentik őket. Ez a kérdés egy igazi probléma, ami engem igen aggaszt, és nincsen rá könnyű válasz.
Harmadik problémakör, melyről beszélni szerettem volna az az, hogy vannak-e a jelenlegi fellendülésben olyan elemek, az elmúlt hét hónap alatt, ami el kellene, hogy gondolkodtasson bennünket. És azt hiszem, sajnos vannak. A lényeg az, hogy ez a meginduló fellendülés, megint az Egyesült Államokban kezdődött. Az USA megint – mint, ahogy a 90-es években is –, a világ motorja volt. Megint ez a motor kezd működni, és húzza ki a többi országot is. Amikor például a német gazdaságban kezd egy kis optimizmus terjedni, annak az alapvető oka az, hogy a német export kezd mozogni az Egyesült Államok felé. Ez így van más országokkal is. Ezt a szerepet az USA nem tudja mindig korlátlanul elvállalni. Annak ellenére, hogy mekkora az ország gazdasága, milyen bizalom lehet az amerikai dinamizmusban, ez nem egy fenntartható folyamat. Nagyon egyszerű ennek a vetülete: az amerikai folyó fizetési mérleg hiányának a növekedése, illetve annak belső következménye, hogy az amerikai fogyasztók eladósodása növekszik. Az eladósodási ráta igen magas, az amerikai fogyasztók lényegében nem takarítanak meg semmit. Ez jelenthet egy belső instabilitást, tehát ez a folyamat meg kell álljon valamikor. Csak senki nem tudja, mikor. Egyszer már megállt, éppen három évvel ezelőtt. A probléma most ott van, hogy ez alatt a három év alatt az alapvető amerikai mutatószámok nem javultak meg.
Az amerikai megtorpanás 2000-ben, 2001-ben nem billentette helyre az amerikai külső egyensúlyt. Nem késztette a háztartásokat arra, hogy kevesebb kölcsönt vegyenek fel. És úgy kezdődött most az egész, mintha semmi sem történt volna. Tehát megint folytatódik ez a folyamat. Nem tudom ez meddig fog tartani. Lehet, hogy még sokáig, de biztos, hogy egyszer meg kell álljon. Ha ez nem esik egybe egy európai és japán fejlődéssel, a belső fejlődéssel, amely átveszi az amerikai motor húzóképességét, akkor bajban lehetünk. Tudniillik, ennek két következménye lehet:
a dollár csökkenése vagy egy amerikai recesszió, vagy a kettő kombinációja. Ez az, amit legkevésbé szeretnék látni. Ez veti fel ezután az alapvető kihívást Európa számára. Mindent meg kell tennünk ahhoz, hogy az európai gazdaság autonóm fejlődési üteme fel tudjon gyorsulni.
Hölgyeim és Uraim!
Ezeket a gondolatokat szerettem volna Önökkel megosztani. Nem adok könnyű válaszokat, kérdéseket szeretnék feltenni, és felhívni a szíves figyelmüket arra, hogy gondolkodjunk el, nehogy megint az történjen, ami 1999. végén 2000. elején. És ez fontos Magyarország szempontjából is.
Köszönöm a figyelmet!
Lámfalussy professzor az euróról és a nemzeti identitásról
Vivat Academia: – Mi a véleménye arról a pszichológiai hatásról, amit a nemzeti valuta közös pénzzel való fölváltása a nemzeti identitás csonkításával kivált?
– Kétségtelen, hogy a nemzeti pénzegység föladása jelent valamit. Az a kérdés, hogy ez veszteség vagy sem? Természetesen veszteség, ezt tudjuk a történelemből. Ezzel szemben ismert, hogy az országok többségében a nemzeti pénzek nem működtek különösebben jól. Egy inflálódott pénzt föladni nem jelenti a világ végét. Másrészt, azt kell nézni, hogy milyen értéket hoz. Lényeges folyamat a világ globalizálódása, s ez valóban fölveti azt a veszélyt, hogy beleolvadunk a világba. Ez valóban a nemzeti identitás ellen hat. A globalizáció tény, ezt nem tudjuk elkerülni. Kell valamit tennünk, ami elviselhetővé teszi. Azokkal kell szövetségre lépnünk, akik hasonlóan gondolkodnak. Európában rengeteg történelmi kapcsolat van az országok között. Aki félnek a globalizációtól, azoknak a legjobb válasz az, hogy Európa védelmet jelent ebben a világban. Kapcsolatot teremtünk és segítjük egymást. Ennek már vannak hagyományai. Amikor az euró bankjegy létrehozása folyt, ( a professzor elővette a tárcáját és kihúzott belőle egy köteg eurót), az ábrákra vonatkozóan különböző javaslatok hangzottak el. Végül minden bankjegyre került egy építészeti stílus és egy híd. Ez az a szimbólum, ami összeköt bennünket. Amikor 1996. decemberében, az írországi Dublinban bemutattam ezeket a bankjegyeket, az angolok és az amerikaiak fölvetették, hogy önök nem tudtak közös európai szimbólumot találni, s ez azt mutatja, hogy nincs európai identitás. Erre én azt válaszoltam, hogy menjenek ki bármelyik európai városban az utcára, félórás séta alatt garantáltan megtalálják szinte valamennyi építészeti stílust a klasszikus görögtől a barokkon át a modernig. De ha Amerikában teszik ugyanezt, ott nem fogják megtalálni.
Szerintem tehát egy olyan világban, ahol a nemzeti gyökerek elvesztésének a veszélye valóban fönnáll, a nemzeti pénzegységről való lemondás csak egy kis veszteség azokhoz az előnyökhöz viszonyítva, amiket az európai nemzetek közötti kapcsolatok erősítése jelent.
Z.Z.