2007. január 10.
A Feniglia dűne
A huszadik század elején az erdőfelújítás volt a malária megszüntetésért folytatott küzdelem egyik a fegyvere.
A malária a mediterrán térségben már az időszámításunk előtti 5. században elterjedt. Az ókori Rómában, a köztársaság korszakának végnapjaiban, a malária legsúlyosabb változatát okozó, valószínűleg Afrikából származó Plasmodium falciparum megérkezésével, egyre rosszabb lett a helyzet – olvasható az Unasylva legújabb számában.
Az éghajlatváltozás a háború okozta táj romlással, az erdőirtásokkal és az elhagyott termőföldekkel együtt, a mocsárvidék terjeszkedéséhez vezetett, ami kedvezett az olyan hatékony betegséghordozó rovarok szétszóródásának, mint amilyen a Anopheles labranchiae, és elősegítette a kór terjedését. A 19. század vége felé az olasz lakosság több mint egyharmada szenvedett maláriában. Az első, 1897-ben kiadott hivatalos orvosi közlemény megállapításai szerint, a kór következtében minden évben 21 ezer ember vesztette életét.
Bár a DDT bevezetésével a maláriát az 1950-es években véglegesen sikerült kiirtani Olaszországból, ez a lépés csak záró aktusa volt annak a hosszú malária elleni beavatkozási sorozatnak, amit a 19. század végétől folyamatosan végeztek. Az intézkedések sorába nem csak a közegészségügyi beavatkozások tartoztak bele, hanem a társadalmi, gazdasági és környezeti intézkedések is, olyan közvetlen beavatkozások, mint a földrendezés, a vízgazdálkodás, a talajmegőrzés, erdőfelújítás és a homokdűnék stabilizálása.
1920 és 1940 között került sor a földek termővé változtatásáról (rekultivációjáról) szóló első integrált törvények érvényesítésére. A „bonifica integrale” a mocsaras területek megművelésére ösztönzött, hogy ily módon is csökkentsék a maláriát hordozó szúnyog szaporodási helyét. Az integrált rekultiváció az 1923-as erdőtörvényben megfogalmazottak szerinti koncepciója a föld restaurációt, a vízgazdálkodás útján (vízellátás és vízvezeték hálózat biztosítása) történő természetmegőrzést és védelmet, az útépítést, a rontott földek, instabil lejtők, füves-fás területek, legelők újraerdősítését tartalmazta.
Az integrált beavatkozás egyik ismert példája a Feniglia dűne, a toszkánai parton. A 18. század elején a mediterrán tájra még oly jellemző sűrű, bozótos területet erősen lerontotta a legeltetés és más emberi tevékenység .
A parti növényzet eltűnése a homok szárazföld belseje felé terjeszkedésének kedvezett. Az így kialakult mocsarasodó terület pedig a malária elterjedésének rendkívül nagy veszélyét hordozta magában.
A huszadik század elején a kormány erdőfelújítási programot kezdeményezett, melynek része volt egy tenger felőli gát megépítése is. A homok megfogásához több sor rőzsegátat is kihelyeztek. A tengerpart vonalában Pinus pinaster fákat, a dűnék belső oldalára pedig Pinus pinea-kat telepítettek.
A csemetéket lágyszárú fajok ültetésével (Arundo arenacea, Ulix europaeus, Medicago marina, Euphorbia parialis and Cakile maritima) védték.
Ma ezek az erdők rezervátumot alkotnak, amely kellemes hely kikapcsolódásra, a rekreációhoz, és fontos a természet megőrzésében.