Évek óta foglalkoztat az a gondolat, hogy összefoglaljam azokat a fogalmakat, melyeket korábban az ács szakma használt. Azt tapasztalom ugyanis oktatói tevékenységem folyamán, hogy nemcsak a tanulók, hanem az ácsképzéssel foglalkozó tanárok és a régebben végzett, már nagy gyakorlattal rendelkező szakemberek sincsenek tisztában ezekkel a fogalmakkal.
Sokan ma már nem tudják, hogy mit jelentenek az ácsszérű vagy ácstér, vagy a csapa szavaink. így könnyen a feledés homálya fedheti be őket, ezzel pedig nyelvünk szegényedne.
A fával építésre jellemző egy bizonyos kettősség, mely egyrészt a tradíciók ápolásából, másrészt a legújabb technikák alkalmazásából adódik. Az ács szakma a kézműves mesterségek között a leginkább hagyományőrző, ez ma már nem csak Németországban, hanem hazánkban is így van. Másrészről pedig olyan mesterség, mely alkalmazza a XXI. századi technológiát, a CNC vezérelt gépsorokat és a számítógépes gyártáselőkészítést is.
Néhány gondolat a magyar ács szakmával kapcsolatosan: A magyar ács szakmáját kiválóan ismerő iparos volt, aki mindig is az építőipar legmagasabban képzett szakemberének számított. Legtöbbször apjától, nagyapjától, dédapjától örökölte a szakma fortélyait és sajátította el azokat, és hihetetlen tenni akarása arra buzdította, hogy a fát, ezt a nemes anyagot minél mívesebben megmunkálja. Évszázadok óta számos példa igazolja a magyar ácsmesterek mesterségbeli tudását, szakmai elhivatottságát. A történelmi Magyarország erdőben gazdag volt, így a nagy ácshagyományokkal rendelkező területei a trianoni békediktátum óta a környező országokhoz tartoznak, a szakma kiváló képviselői is elsősorban Erdélyben, Felvidéken alkottak. Hadd említsek néhány példát: az erdélyi, kárpátaljai fatemplomokat vagy az előző évszázadokban épült kastélyok, kúriák tetőszerkezeteit. Ekkor még a magyar ács szakma nagy megbecsülésnek örvendett. Jellemző volt a korábbi korokra, hogy - német példára - a frissen végzett ácsok vándorbotot fogtak és hosszabb-rövidebb ideig külhonban dolgoztak, ami után gyakorlati tapasztalatokkal gazdagodva tértek haza. Ezt a hagyományt ma több nyugat-európai országban (Németország, Franciaország) is követik és ezt élesztette fel az Építőipari Vállalkozók Országos Szakmai Szövetsége is, ahol csereprogramot szerveznek magyar ács szakemberek számára, melynek során - akár egy éves külföldi szakmai tanulmányi úton dolgozhatnak az érdeklődő fiatalok. A csereprogram keretében nem csak a fiatal hazai szakemberek jutnak el külföldi ácscégekhez, hanem az ottaniak is hozzánk. Ezt a szakmai utazást németül „auf die Walze gehen - vándorútra megy" nevezik, ez a kifejezés honosodott meg nyelvünkben „valcolni" formában, mely azt igazolja, hogy a korábbi évszázadokban nálunk is elterjedt volt az, hogy a fiatal szakemberek vándorbotot fogjanak.
Térjünk vissza a magyar ácshoz, akinek munkáját ma világszerte dicsérik, gondoljunk csak a Sevilla-i világkiállítás egyik legkiválóbb jelenkori építészünk, Makovecz Imre által tervezett Magyar Pavilonjának gyönyörű kivitelezésére, vagy bármelyik épületének ácsmunkájára. Ezekben az épületekben szerves egységet alkot forma és anyag. Büszkén mondhatjuk, hogy ezeknek a magyar ácsoknak a tudása világszínvonalú, hiszen pusztán mesterségbeli tudásuknak köszönhetően ugyanolyan szintűt (sőt akár jobbat is!) alkot, mint a technikailag és technológiailag sokkal jobban ellátott nyugat-európai társa.
A 60-as évek sajátos magyar falurombolása, mely jellegzetes (inkább jellegtelen) „kocka ház - sátortetővel" elterjedéséhez vezetett, nem tett jót az ács szakmának, hiszen ezeknek a tetőknek a kivitelezéséhez nem szükséges különösebb mesterségbeli tudás. Ennek folytán sokszor nem szakember, hanem a ház építtetői, kalákában készíttették el a házaik tetőszerkezetét. Véleményem szerint külön tanulmányt érdemelne, hogy ezek a sátortetős épületek mennyire szegényítették a magyarépítészeti kultúrát, a magyar falvakat.
Napjainkban azonban a magyar ácsszakma a már korábban említett okoknál fogva (gyenge technikai, technológiai felszereltség) hátrányban van a nyugat-európaival szemben. Amíg hazánkban még ma is a zsinórpad-készítésre fordítják a kivitelezési idő jelentős részét, ugyanezt a munkát más európai országban számítógépes programmal készített tervek alapján műhelyben, kész méretre vágott anyaggal, lényegesen rövidebb idő alatt végzik el. Ez az, ami veszélyezteti a hazai ács-vállalkozások piaci helyzetét. Az Európai Unióhoz való társulással együtt ottani cégek is bejönnek hazánkba, és mivel ők már rendelkeznek az előbb említett technikai, technológiai háttérrel, hazánkban is piaci versenyelőnyhöz juthatnak.
Az előbb említett gyenge technológiai háttér és az utóbbi években a hazánkban lévő gazdasági recesszió ellenére a faépítészetben megindult egy pozitív folyamat, mely egyrészt néhány „megszállott" ácsszakma szeretetéből következik. Ők azok, akik szinte „hobbinak" tekintik a szakmát és otthon a polcon számos szakkönyvet,
információt összegyűjtenek, és egymás között erről beszélnek. Akár nemzetközi kiállításokra is eljárnak, és ott megismerkednek a legújabb technikai módszerekkel. Munkájukra jellemző az igényesség, és az a jellegzetesen magyar kreativitás, mely a gyengébb műszaki felszereltség mellett, ugyanolyan faépítészeti alkotásokat hoz létre, mint amilyet német vagy osztrák társaik alkotnak. Ebben az elhívatott rétegben bízhatunk, hogy szakmai fellendülés fog bekövetkezni az elkövetkezendő 4-5 éven belül. Hiszen, ha saját magunk nem teszünk rendet saját házunk táján, azt helyettünk semmilyen várt EU-s támogatás nem fogja megoldani.
Ezért célszerű, hogy létrehozzunk egy olyan szakmai szervezetet (Ácsszövetség), mely a munkájukra igényes szakembereket fogja össze. Ennek a szövetségnek lenne továbbá az a feladata, hogy az utánpótlás kérdését megoldja, és az ácsképzést a gyakorlati követelményeknek megfelelően befolyásolja. Szintén feladatkörébe kell, hogy tartozzon a szakemberek szakmai továbbképzése, hiszen ők azok, akik a fiatal ácsokat irányítani fogják. Egy ilyen szervezet képes lenne megállítani azokat a kontárokat, akik szakmán kívülről érkeztek és gyakorlatilag csak a munkát veszik el a tisztességes iparosoktól. A nyugat-európai hasonló szakmai szervezetekkel felvenné a kapcsolatot, és a szerzett szakmai tapasztalatokat átadná a tagjai számára.
Ebben az írásban áttekintettem a hazai fával építés jelenlegi helyzetét, a teljesség igénye nélkül. Utaltam a képzés szükséges átalakítására, illetve az utánpótlás megfelelő kinevelésére. Hangsúlyozni kívántam egy megfelelő kompetenciával rendelkező Ácsszövetség létrehozásának szükségességét.
Dr. Nagy Attila
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.