Művészként, a világot járva mindenütt az alkotás vezérelte, bányavirágként csillogó képzelete pedig csak a szüntelen újat alkotást tartotta elfogadhatónak.
A hatvanhat ördögi szám. Akik látták a szobrait, gyakran mondták róla, Anti az ördöggel cimborál. Pedig csak a Jóistennel perlekedett. A határokat feszegette; leginkább magában, de mindenki másnál is, aki fontos volt neki.
Kevés dologgal lehetett úgy felbosszantani, mint amikor azt mondtuk neki: Anti bátyám, ezt nem lehet megcsinálni – kettévágni a hajszálvékony
grafitvonalat a deszkán, fokhagymaszagúvá csiszolni a tiszafaszobrot, vagy éppen magyarként élni Magyarországon. Az első kettőt, még a betegsége legsúlyosabb időszakában is játszva meg oldotta. A harmadikkal még ereje teljében is nehezen boldogult. Éppen húsz éve volt az idén, hogy negyvenhat éves ko rá ban, szívében telve hittel, lelkében telve nagy tervekkel és ötletekkel Magyarországra települt. Amikor találkoztam vele, farakodó munkásként dolgozott a nyíregyházi erdészetnél.
Ez meg hogyan lehet? – kérdeztem tőle. „Hja, sokat dolgoztam én ezért, amíg a rőzseszedő munkás állás után ezt a magas hivatalt kiérdemeltem.” Éjszakánként a főnököknek faragott: vadásztrófeák alá domborműveket, feketedió gerendás belső templomokat és klasszikus szobrokat. Többször kérdeztem tőle, miért maradt a nyírségi homokon, amikor többször is hívták Olaszországba, Németországba és Kanadába is (igaz, nem farakodó munkásnak, a szobrászati akadémiára tanítani). Nem ment el, csak nyaran ként 1-2 hónapra. Nyíregyháza mellett – Sóstón –, egy homokdombon épített magának új műtermet.
Mi ért éppen itt? „Hát nem látod – kérdezte – hogy ez a Gutin kislábaujja.”
Később, az országot bejárva talált rendes magyarokat is, a Miskolci Egyetemen, Pécsett vagy éppen a Zalaegerszegi Olajipari Múzeumban, mégis Sóstón maradt. Miért? Mert, ahogy mondta: „ez a legtávolabbi hely Magyarországon, ahonnan még látom a Gutint.” A sóstói műterme elé már csak egy tíz méteres szobrot állított, a Tiszát. A fokhagymási óriásszobrai sorsa fájó emlékként élt benne. Az utóbbi tíz évben sokat jártam vele Bányát és környékét, a szeretve tisztelt mester - Géza Bácsi - és Krupitzer szobrok után kutatva, de a Fokhagymásra a kitelepülés után soha többé nem ment fel. Kisebb teher volt neki meghódítani Afrikában a Tubkált, Peru, Bolívia, Ecuador, Paraguay, Argentína, Szíria vagy éppen – mint legutóbb –, Kína hegyeit megmászni.
Állított új szobrokat Olaszországban, Németországban, Finnországban, Kanadában, az USA-ban, Németországban, de tavaly még Kapnikon is.
Hogyan? Ahogyan mindig is dolgozott: szüntelenül sziporkázva és vigyázva. Ezen a nyáron a betegsége már vasmarokkal szorította, de még mindig
alkotott. Új szoborötleteken dolgozott, hevült lelkesedésével a húsz éve vásárolt kézi reszelőit is elkoptatta. Újakat keresve megkérte a pesti szerszám kereskedőt, rendeljen neki Németországból régi típusú kézi reszelőket. Minek az, kérdezte a kereskedő, azokkal már senki nem dolgozik, már kihalófélben lévő az a megmunkálási mód, ahogyan a művész úr dolgozik. „Akkor azok éppen jók lesznek nekem, mert én is kihalófélben vagyok” – válaszolta Krupitzer mester. Miközben a művészetben nem ismerte a tréfát, művészien (minden korlátozás nélkül) viccelt. Egyik utolsó kívánsága az volt, hozzak neki egy AIDS-es menyasszonyt, mert azt olvasta, hogy az AIDS-el tíz évet lehet élni. Azt már viszont komoly arccal mondta, hogyha mégsem sikerülne ez a furcsa menyegző, akkor Bányán, Géza Bácsi és a kapniki öregek temetőjében szeretne megpihenni. Az első kívánságát nem tudtam teljesíteni. Éppen
ezért, arra kérem azokat, akiknek módjukban áll, segítsünk neki abban, hogy legalább az utolsó kívánsága teljesülhessen s békében, méltón pihenhessen meg Bányán!
Kedves Anti Bátyám, Isten megáldja a fejét!