Nem a lövés, a szemlélődés a fontos (Magyar Nemzet)

2012. június 2. - Kalandok az erdőből - Bors Richárd Avarpaplan című friss kötetével a kortárs vadászírók sorát gyarapítja Újabb vadászíró könyvének örülhetnek az erdő szerelmesei a vadászati kultúra napján. Az Avarpaplan című kötet szerzője lapunk munkatársa, Bors Richárd, aki szabadidejében szenvedélyes vadász, de - ahogy sok elődjét és kortársát - őt sem feltétlenül a zsákmány iránti vágy hajtja, inkább a természet szeretete.
Bors Richárd a könyvében is elárulja, hogy nagyapjától örökölte a vadászat szeretetét, róla szól a kötetben Az erdőkerülő című fejezet is. A nagypapa a Bakonyban élte le élete első felét, itt vadászott, már amikor módja volt rá - ő ugyanis nem volt hivatásos vadász, és a negyvenes-ötvenes években nem lehetett olyan könnyen hobbivadász valakiből, mint manapság. A nagyapa aztán a családjával együtt felkerült Budapestre, és a szerző-unoka már egy lipótvárosi konyhában hallgatta a vadászkalandokat, mert a nagypapa jó mesélő volt.

- A történetei, és ahogy ezeket elmondta, talán fontosabbak voltak, mint vadász volta - meséli Bors Richárd, aki végül visszatért a nagyapai örökséghez, a vadászathoz és a történetmondáshoz is. A tárcákból, novellákból pedig idővel összeállt az Avarpaplan című kötet, amelyet a Dénes Natúr Műhely jelentetett meg. Nem én voltam az első, akit Fekete Istvánra emlékeztetett a novellák hangulata, másokról is ugyanezt mesélte Bors Richárd. - Nem tudom, hogy jó-e, ha ilyen egyértelműen hasonlítják az embert egy elődjéhez, de nagyon szeretem Fekete Istvánt. Hitelesen meg tudta írni azt, amit látott, és amit a látottakba beleérzett. És az is fontos, hogy olyan ember volt, aki sokat vadászott, de keveset lőtt - emlékeztet a szerző, aki a klasszikusokhoz kötődik abban is, hogy sok történetet áthelyezett a kortárs környezetből a múltba. De ezekben is a saját élményeit írja le: - Ezek mind az én történeteim, csak szerettem volna átemelni őket egy másik dimenzióba - mondja Richárd. A mobiltelefont, a terepjárót nem akarta megjeleníteni a vadásztörténetekben, mert előttük, úgy gondolja, nyugodtabb volt a világ, és a vadásztörténetek is fontosabbak voltak: - Szenzációnak számított, hogy Széchenyi Zsigmond vagy Kittenberger Kálmán Afrikában vadászott, és leírta az élményeit. Ma már kevésbé érdekli az embereket az ilyesmi, de a Magyarországon élő több mint ötvenezer vadász közül még mindig sokan vannak, akiknek van fogalmuk a vadászati kultúráról. Sajnos ez a kultúra nincs valami jó helyzetben mostanában: a hivatásos vadászok sokszor méltatlan helyzetbe kényszerülnek, mert nagyon alacsony fizetésért, megbecsülés nélkül kell végezniük a munkájukat, amelynek ráadásul nem túl nagy a társadalmi elfogadottsága. Sokan a puszta gyilkolással azonosítják a vadászatot, és még a vadászírók között is akadnak olyanok, akik megelégszenek a „kimentem-agyonlőttem-hazavittem" - típusú történetekkel. - Pedig a vadászati kultúra többről szól - véli Bors Richárd - Jó példa erre az is, hogy a régi erdészek, ha kimentek az erdőbe, tisztességesen voltak felöltözve. A vadászat nem az ölésről szól, és nem hiányozhat belőle a természet tisztelete. A zsákmány fontos, a csendes szemlélődés néha még többet ér, mint a puska dördülése Sokkal nagyobb kihívás úgy kijátszani egy éber állatot, hogy pár méterről megfigyelhesse az ember, és közben az legyen az érzése, hogy most része az egésznek. R. Kiss Kornélia