2014. március 31. - Sok alapélményem van az erdőkkel kapcsolatban, de hadd következzen csupán néhány:
- Immár esztendők óta egyre nehezebben fedezem fel a gyermek- és ifjúkorom óta megszokott, Csíkszereda környéki erdei utakat, ösvényeket. Annyira megváltoztak, annyira felszabdalták és összetörték a rendszertelen fakitermelések, hogy nehezen lehet rájuk ismerni, viszont a lehető legváratlanabb helyeken találkozni új ösvényekkel, csapásokkal, amelyek mind-mind favágástól lepusztított területekhez vezetnek.
- Néhány hónappal ezelőtt ott tébláboltam az országútra vezető egyik erdei út torkolatánál, ahol néhány rendőr sürgölődött-forgolódott az egyetlen ló húzta, ágakkal (csapokkal, mint errefele mondják) megrakott szekér körül, miközben ugyanannál a kijáratnál, a félreállított szekér és töpörödött gazdája mellett öt – hatalmas rönkökkel megrakott – utánfutós teherautó húzott el, a rend éber őrei pedig még hátra sem néztek, nemhogy valamiféle hivatalos okmányokat kértek volna a gépjárművezetőktől.
- Úgy adatott, hogy jó néhányszor volt alkalmam megfigyelni, mi módon termelik ki a hatalmas széldöntéseket, mennyire vigyáznak a körülöttük levő, még lábon álló fákra. Mondhatom, nagyon vigyáztak. Először azokat vágták ki. És minél szélesebb körben.
- Eltelt már néhány esztendő, amióta hajópadlónak szánt deszkát kerestem a városomban. (Most már a multik árulják.) Küldözgettek ide meg amoda, mindenütt ugyanaz a kép fogadott: lerobbant gyárcsarnokok valamelyik szegletében nyugatról behozott, használt faipari gépek mellett néhány szedett-vedett ruhákba öltözött munkás rakosgatta a fűrészárut, miközben kint megjelent egy-egy vadonatúj, négykerék meghajtású terepjáró, gyanakvó, bizalmat egyáltalán nem gerjesztő gazdájával egyetemben.
- Jártam Svájcban, részt vettem egy olyan küldöttségben, amelynek megmutatták, hogy milyen az erdőkitermelés a kantonok országában. Az erdésszel az élén egész gépi hadsereg vonult fel. A megjegyzett fát kivágás után legallyazták, a gallyakat összegyűjtötték majd megőrölték, a kivágott fa csutakját kihúzták, majd utána egy olyan csemetét ültettek be, amely összhangban volt a környező növényzettel. Az erdész majd hetente odalátogat és figyeli a növekedését. Mintha egy sebész műtött volna, amely utána összevarrja a sebet és majd kiszedi a szálakat. A napokban olvastam: Gyergyóba is eljött egy svájci szakember, hogy erdőkitermelésre tanítsa a gyergyóiakat.
Nehéz lesz. Ha még a fél Svájc ideköltözik, akkor is nagyon nehéz. Mert szegény országban és szegény vidéken a falopás és a feketemunka biztosítja a szűkös megélhetést, nagyobb méretekben pedig a gyors meggazdagodást. Hálózatok működnek. Kenőpénzek. Megvesztegetések. Kis és nagy korrupció. Az utólagos – igen gyakran látszólagos – ellenőrzések mit sem érnek. A törvényeket pedig az érdekek szintén szabják, és a legalsóbb szintekig ugyanígy alkalmazzák. Az erdőművelés törvényeit, a kitermelés törvényeit, a kivitel vámszabályozását és sok minden mást.
Mint olvasom, nem csupán a székelyeknek, hanem a mócoknak is fáj, hogy mi történik az erdőkkel, és tiltakoznak nem csupán a hegyeik között, hanem immár Kovászna megyében is a jól ismert osztrák nagyberuházó ellen. Az érdekeiket védik, nagyon helyesen teszik.
De ki védi meg magának az erdőnek mint természetes élettérnek az érdekeit? Mert a legelső erdőgazdálkodási törvények valamikor Bécsben, az osztrák-magyar monarchiában fogantak, de a magán-, közbirtokossági-, egyházi-, községi- és állami, tehát tulajdonformától független erdők pusztítása nem a harmadik évezred osztrákjaival kezdődött. Hanem saját magunkkal.
Amikor csak időm van, igyekszem részt venni minden erdővel, fával kapcsolatos tanácskozáson. Legutóbb a központi fejlesztési régió egyik Csíkszeredában megtartott, klaszterekkel kapcsolatos tanácskozásán követtem végig minden előadást, hadd lássam, mikor csillan fel végre a fény az erdőpusztítások alagútjának a végén.
Jó néhány remek értekezést hallottam a feldolgozók, a helyi döntéshozók, az egyetemek együttműködéséről, a vízszintes és függőleges kapcsolatrendszerekről, a szakmai képzés fontosságáról, a fa magas szintű megmunkálásáról (a fűrészáruként való eladása helyett), a fás hulladékanyagok nem csupán energia-, hanem esetleg szociális jellegű hasznosításáról és sok más egyébről.
És mégis úgy éreztem, mintha abban a korban élnék, amikor Titu Maiorescu írta tanulmányait a román irodalom tartalom nélküli formáiról. A nyugatról átvehető modellekről, amelyek nincsenek összhangban az ország valóságával.
Vajon sikerül valaha megtalálni ezt az összhangot? Vagy addig még sok ezer hektárnyi erdő vándorol le a hegyoldalakon? Vajon legalább az elkövetkező száz esztendőben meglátjuk a fától az erdőt? Székedi Ferenc