2014.11.26. - Kritikusan viszonyulok az erdészekhez, vadászokhoz.
Bizton állítom, hogy jogosan vegzálom őket sok százezernyi honfitársammal együtt, hiszen jó részük nem áll hobbija, élethivatásul választott szakmája csúcsán. Mint néhányszor leírtam, a „megtestesült rossz” mintaképe számomra kedves vidékem erdőgazdaságának vezetője. Ő túl azon, hogy saját, az ország másik végén lévő szőlészetében dolgoztatja alacsonyabb rangú beosztottait, úgy vásárol évről évre friss szériás terepjárócsodákat magának, hogy hivatalos állami fizetése nagyjából annyi, mint egy pedagógusé, tizenöt évnyi gyakorlattal. Tévedés ne essék, nem a neki adott összeg nagysága fáj, hanem csak szimplán érthetetlen számomra, hogy a helyi általános iskola első embere miért hajt még mindig egy szakadt, tizenkét esztendős Suzukit…
Visszatérve a vesszőparipámra, az utóbbi időben olvasóink közül jó néhányan nekem szegezték a kérdést, miért nem jövök elő konkrétumokkal, s mutatok rá az illetőre. A válasz egyszerű, nem óhajtok bíróságra járkálni. Az olyan vidéken ugyanis, ahol a munkahely ritka, mint a fehér holló, s a legcsekélyebb bér is többet nyom a latban, mint a tanúskodás, vagyis az igazság érvényre juttatása és az azt követő felemelő érzés. S azt sem szabad elfelednem, én a fővárosban élek, s csak vendég vagyok ott – az esetleges koronatanúnak pedig majd kedden is ugyanabban a faluban kell végigkerekeznie a főúton, ahol a jogerős bírósági tárgyalás nyomán bezárt főnöke hétfőn még kiskirály volt. A hoppon maradt rokonok és a haverok ugyanis ott maradnak, s nincs az a közhatalom, amely megkímélné őt a bosszújuktól. Közelítsük meg inkább másfelől a kérdést, s dicsérjük, aki ha nem is hibátlanul, de szívvel-lélekkel igyekszik. Itt van például második kedves környékem, a Pilis. Bizonnyal e háztájon is lelhetünk nekünk nem tetsző esetekre, de mint aktív, nyitott szemmel közlekedő túrázó úgy veszem észre, ott nincsenek leltár örvén eltűnő száz- és száz köbméterek, levélrezzenéstől is rettegő alkalmazottak. Jaj, és az ottani igazgató! Bár nem feltétlenül kedvel – de kedvesen viszonozza a köszöntést, s nem úgy néz rám, mint akit az ülepéből rántottak ki. Lázin Miklós András