Vita az erdőről (Napi Magyarország)

A Napi Magyarországban 2000. márciusában lefolytatott sajtóvita cikkei és a meg nem jelent hozzászólások

Sebeők János,              
Bakon Gábor                    
Agócs József    
Pápai Gábor    
Halász Ferenc, Molnár Géza     
Radó Dezső             
Tasi István              
Sitery Csaba    
Oberth József    
Székely Sándor    
ifj. Bendó György     
Kecskeméti Károly    
Feiszt Ottó    
Sólymos Rezső    
Apatóczky István
Eőry László    
Kristó László    
Sipos Árpád     

Az Erdészeti Lapok CXXXV. évf. 6. számának melléklete Tarvágás - Taigetosz
Nemzeti kulturális örökségünk: az erdő
Túljutottunk a dátumváltáson, de még előttünk az ezredforduló, s előttünk az uniós csatlakozás is, a 2000. év pedig Magyarország számára millenniumi esztendő. Ideje tehát elgondolkodnunk azon, hogy mit viszünk át a következő évezredbe, miként viszonyulunk az előző nemzedékek által ránk hagyományozott természeti és kulturális értékekhez, s milyen szemléletváltás szükséges eme értékek megőrzéséhez. Sebeők János a nemzeti értéknek tekinthető öreg erdők veszélyeztetett helyzetéből indul ki, de íróként és természetvédőként megkérdőjelezi a hozamközpontú erdészet egész gyakorlatát. Írását vitaindítónak szánjuk. (A szerk.)

Mi szükség az öregekre? Semmi - zúgta Spártában a félsivatagi szél. Mi szükség az elkorhadt gyökérre, a lehullott levélre, a rohadó kéregre? Az öreg már mihaszna, nem tud harcolni a városért, Taigetosz hegyéről ledobva nyelje el hát a mély! Névtelen Szent Gellértjei az ítéletnek, ó, taigetoszi vének... Az idő pisai ferde tornyából bárminemű kísérleti szándék nélkül leejtett anonim testek, ó, taigetoszi vének...
Mi szükség az öregekre? Gondoskodunk róluk. Eltartjuk őket - így válaszol a mai kor. Emberségesnek tűnő válasz, bár közvetve a lehető legantihumánusabb. A nyugdíjalapok által kezelt sok milliárd dollár, a 70 esztendő fölött felkínált szabadjegy - közvetve mintha mind azt sugallaná: kegyúri jókedvünkben mi, a társadalom eltartunk titeket, gondoskodunk rólatok, bár tulajdonképpen semmi szükség rátok. Nyugdíj ide, ingyenbérlet oda, ez a társadalom nem az öregekről szól. Hovatovább a negyven fölötti ember már öreg. Fiatal emberek látványával kereskednek a magazincímoldalak. Mindennek semmi köze a valahai nagycsalád bensőséges kortiszteletéhez. A nemzedékek egymásba ágyazottságához. A szociális nagylelkűség mögött megannyi törpe Taigetosz lapul.
Öreg fák árnyékában
Jómagam rajongok az öregekért. És nemcsak azokért, akikből mind kevesebb van: a mindentudó nótafákért, Bartók bácsijaiért vagy a kedves tanárokért. A brutálisakért, elbutultakért, alzheimeresekért, parkinsonosokért éppúgy rajongok. Ha nincs a felejtésnek óceánja, mit ér az ész? Füst Milán az öregség ősi nyomoráról beszélt versében. Ez az ősi nyomor, hogy képességeink viszonylagosak, s ki vannak téve a múlás veszélyének. Hát épp ez az ősi nyomor emeli shakespearei szintre amúgy divatlapok első oldalára kívánkozó létünket. Az öregség mint kontraszt, eleve mester. Intő jel, sürgető korbács. Költői múzsa. A fő fogás, a halál előétele, amely kár még jól is eshet. Hogy tudnak mosolyogni olykor a ráncok, nevetéskor, a szem körül... A mosolygó ráncoknál, bizony mondom, nincs huncutabb.
S mi sem életszerűbb egy vénséges vén, félholt fánál. Egyik fele már száraz, de a másik felével még görcsösen ragaszkodik az élethez, és juszt is kitavaszodik. Az öreg fákért is rajongok. Mondhatnám, irányukban érzelmileg elfogult vagyok, s e csekély lélegzetű esszében nem is kívánom tagadni elfogultságomat. Az ország érzelmileg szintén elfogult például a Szent Koronával szemben. Vajon ki követelheti meg szegény magyaroktól, hogy érzelmi elfogultság nélkül, hűvös józansággal, úgymond, objektíve értékeljék a Szent Koronát? A nemzeti kulturális örökség tárgyai mind eszmei értékük mián oly becsesek. Márpedig szerintem az öreg fák mindegyike nemzeti kulturális örökség. Egy százötven éves óra már antik. Egy százötven éves fa meg vágásérett. Hogy is van ez?
Az öreg fák az élet leghűbb spontán ábrázolásai. Spontán létesült, egyedi művek, amelyek az ember számára is esztétikailag megélhető, átérezhető módon ábrázolják magát az életet. Alakjukon topológiájukon ott az utánozhatatlan egyediség, a történetiség. Életkoruk az ember arasznyi létén túlra mutat, ugyanakkor keményen tárgyiasult valóságuk ellenére élőlények; fotoszintetizálnak, lélegeznek, érzékelik, a maguk módján le is képezik a környezetet. S ha a környezetük ugyancsak fa, nos akkor ők együtt: az erdő.
Valószínűleg érthető a fentebbiekből, miért kavart fel, amikor a Népszabadság hasábjain - Budapesti melléklet, 2000. február 3-i szám - arról kellett értesülnöm, hogy „az erdő érdekében vágják a fát", magyarán: tovább irtják a budai ősbükkösöket. „Újabb négyhektárnyi erdőt irtanak ki a Pilisi Parkerdő Rt. által megbízott cégek a Nagykovácsi út mellett. Az érintett térségben úgynevezett végvágást csinálnak, vagyis csaknem az összes - több száz - példányt eltüntetik... 2000-ben összesen ötvennyolc hektáron vágják ki a fát Budapesten és környékén. Hogy ez sok-e vagy kevés, az megítélés kérdése. A lakók többsége szerint minden példányért kár... a szakemberek azonban úgy gondolják, ha kétszer ennyit irtanának, az sem volna elég. A fák ugyanis roppantmód elöregedtek, minden második elmúlt százéves. A Nagykovácsi út melletti bükkök is csaknem százharminc esztendősek."
Nem először s valószínűleg nem utoljára történik ilyen. Az ostoba lakó, avagy a mai politika által oly sokra becsült polgár jelzi, hogy természetpusztítás folyik, a szakemberek pedig rendre bebizonyítják, hogy a látszat csal: ez nem természetpusztítás, hanem tervszerű erdőgazdálkodás, amelybe holmi külső, szakavatatlan zöldfülűek ne kontárkodjanak bele. A sajtó pedig többnyire meghódol a szakmai tekintély előtt. Igen ám, csakhogy kérdés: vajon mit jelentenek manapság az olyan szavak, mint tervszerűség, szakszerűség, gazdálkodás? Július Binder például kiváló szakértő. Van diplomája. Ért a folyamszabályozáshoz. A bősi erőművet jól képzett szakértők hozták létre, tervszerű munkával. Az Esmeralda cégnél is, gondolom, szakértők dolgoznak, bányamérnökök, vízügyi szakemberek. Szakértőileg garantálták: azokból a tározókból sohasem folyhat bele a Tiszába a cián. A nagymarosi erőművet is szakértők tervezték. Diplomás emberek, akadémikusok, doktorok. Hogy tervszerű munkájuk mégse készülhetett el, az nem a szakértőknek, hanem az ostoba lakóknak, illetve a határozott politikai szándéknak köszönhető.
Semmelweis ellenfelei mind rendelkeztek orvosi diplomával, szakértők voltak a maguk korában, s őrültnek mondták kollégájukat, amiért egy általánosan elfogadott, rossz gyakorlat ellen mert megszólalni. Az érvágás hosszú ideig a normál orvosi gyakorlat része volt, ma nem művelik. Érvágás? Tarvágás? Évtizedeken keresztül ötéves tervek készültek, mélyebb gazdasági indok és ismeret nélkül. Rákosi álmait a magyar rizsről és magyar narancsról, Sztálin álmait a szibériai folyók Kazahsztánba való tereléséről mind úgynevezett szakértői vélemények támasztották alá. Az Aral-tó szakszerűen megásott csatornák következményeképp lett ökológiai sivatag, a csernobili atomerőmű megépítésekor pedig csak úgy tombolt a szürkeállomány. A harmadik birodalomban a fajelmélet és az eugenika komoly természettudománynak számított, a Szovjetunióban pedig Liszenko különféle szakfolyóiratok hasábjain bizonygatta, hogy a Mendel-Morgan-féle öröklődéstan puszta fikció - éspedig a tudományos szocializmus érveire hivatkozva. A gazdálkodó szakemberek hosszú időn keresztül hangoztatták, hogy a DDT hasznos és jó dolog, míg Rachel Carlson a Néma tavasz című művében be nem bizonyította az ellenkezőjét. A Manhattan-terv Nobel-díjas lángelmék segítségével készült el; mérhetetlen, avagy épp ellenkezőleg, az utolsó tizedesszámig mért pontosság, precizitás és tervszerűség jellemezte, a végeredmény - Hirosima elpusztítása -mindazonáltal enyhén szólva hagy maga után néhány kérdőjelet.
Tehát visszatekintve a húszadik századra, kezd világossá válni, hová vezethet a gazdasági szükségszerűség, a tervszerűség, a racionalitás és a szakértelem. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy minden szakember gazember, vagy hogy vesszenek a tanárok. Ha így gondolkodnék, vörösgárdista lettem volna Mao alatt. Igenis becsülöm és tisztelem a tudást, ám valljuk be: az, hogy valamilyen állítás vagy gyakorlat egy szakma keretein belül hosszú ideig általánosan elfogadott, korántsem jelenti azt, hogy igaz. A fizika ezer éven keresztül Arisztotelész megfellebbezhetetlen állításait tekintette mérvadóknak. Ma már tudjuk, az arisztotelészi fizika, bár kultúrtörténeti érték, tárgyszerűen hamis. Ugyanígy állandóan változik az orvostudomány gyakorlata is. Meggyőződésem szerint a mai erdészet üzem- és hozamközpontú gyakorlata s egész elmélete lényegileg hamis. Eszmék vesztek oda, dogmák, birodalmak buktak meg, falak omlottak össze, függönyök gördültek föl; rendszerváltásra, paradigmaváltásra volna szükség az erdészetben is.
Bármelyik munkáltató tudja, hogy minden szakma megpróbálja pótolhatatlannak feltüntetni önmagát, még akkor is, ha a művelése a környezetre veszélyes. A bányászok éppúgy aggódnak állásukért, s próbálnak érvelni szakmájuk nélkülözhetetlensége mellett, akárcsak az erdészet, a favágók.
A mai erdészet abból indul ki, hogy az erdő az erdész műve. Úgy gondolja, hogy az erdő művelésre, gondoskodásra szorul. Erdész nélkül az erdő halálra van ítélve. Ahol nem folyik tervszerű erdőgazdálkodás, ott minden tönkremegy. Pedig hát az erdő előbb volt, mint az erdész. Az erdész, akárcsak a fehér ember Amerikában, kései jövevény. Alaszkában egyes erdők átlagéletkora nyolcszáz év. Ezeknek az erdőknek az ötszáz éve betelepült fehér ember fogja megmondani, hogy miképp is nőjenek? Az amazóniai őserdő egyes részei hatvanmillió évesek, s tökéletesen megvoltak ember nélkül is. Problémát az ember jelent. S ilyen probléma az is, ha az erdő emberfüggővé válik.
Természetközeli állapotok
A farkas nem szorul emberi gondoskodásra, de a csivava már igen. A csivava már gazdát termel. A magyar erdők nagy része ilyen értelemben erdészt termel, hisz emberfüggővé tették. A mankó, ha hasznos akar lenni, a láb konkurenciája. Az erdésznek is konkurenciája volna az önfenntartó őserdő, ezért a szakma gondosan ügyel arra, hogy az erdők emberfüggők, erdész-függők maradjanak.
A tarvágás és a mesterséges telepítés ördögi köre teremti ezt a függőséget. Az embertől nem függő, önfenntartó erdő úgy működik, akár az emberi társadalom: generációk alkotják. Képzeljünk el egy olyan várost, ahol mindenki húszéves! Sem huszonegy, sem tizenkilenc éves ember nem él benne. A másik város meg százévesekkel van tele. Sehol egy ifjú, sehol egy gyerek. S eltérni a város korától: bűn. Az egyazon korú fákból álló erdők éppily abszurdak, éppily kiszolgáltatottak.
Mondják: erdőnevelés. A jó szülő önállóságra neveli csemetéjét. A jó erdésznek is önállóságra kellene nevelnie az erdőt. Ám minél önállóbb az erdő, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az erdőgazdálkodás jobb esetben ökológiai parazitizmus, rosszabb esetben ökológiai destrukció.
A fára tudniillik elsősorban magának az erdőnek van szüksége. Nincs olyan pillanat, amikor egy őserdőből ökológiailag indokoltan lehetne kiemelni a fát. Az öreg fák például a legkevésbé sem fölöslegesek. Minden öreg fa egy-egy komplex élőhely. Amazóniában egyes faóriások tízezer fajnak nyújtanak otthont. Világszerte küzdelem folyik az öreg növésű, „old growth" erdők megmentéséért. Pusztításukat a gazdasági érdek és az öreg fákra mint az erdő fölösleges végtermékére tekintő szemléletmód egyként sietteti. Pedig a legelemibb ökológia is az öreg fák haszna mellett szól. Lárvák csak a vastagabb kéreg alatt bújnak meg, fiatal fák közt a harkály nem él meg. Tömérdek rovar, gomba és apróbb növény csak bizonyos életkor felett telepszik meg a fán.
Standovár Tibor Tjenberg kutatásaira hivatkozva közli, hogy „a szirti sas által fészkelésre használt erdeifenyők átlagos életkora 300 év feletti, és 225 évnél fiatalabb fára nem is rakott fészket". A pusztuló fák ugyanígy élőhelyek. „Legjobban a korhadó fák jelenlétének fajszámnövelő hatása ismert. Nagyon sok gomba, moha és ízeltlábú faj van, amelyik csak a különböző mértékben elkorhadt, kidőlt fák belsejében, illetve felszínén tud megélni. A kidőlt, korhadó fatörzsek hiánya a legtöbb gazdasági erdőnkben eleve kizárja e fajok megjelenését. Andersson és munkatársai (1987) kimutatták, hogy kb. 1000 olyan bogárfaj él Svédországban, amelyek előfordulása elhalt fák jelenlétéhez kötött." (Természet Világa, 1996., II. különszám.)
Kérdezem a budai ősbükkösök szakértő nyűvőit, Magyarországon hány ilyen rovarfaj él? A halott indián a jó indián. A halott fa is jó fa. Ráadásul a végvágáskor kiemelt, óriási mennyiségű szerves anyag folyamatosan szegényíti a talajt. Az őserdő zárt láncú gazdálkodás, ahol a maximális újrahasznosítás, az optimális energiafelhasználás elvei valósulnak meg. Az-őserdő a legtökéletesebb üzemmód.
A szakemberek persze arra hivatkoznak, hogy ez az üzemmód itt, Európában s Magyarországon már fikció, ami igaz is, hisz a spontán erdőirtások és a permanens erdőgazdálkodás eredményeként, mint fentebb írtam, az erdők emberfüggővé váltak. Ez a helyzet azonban korántsem jelenti azt, hogy a telepített erdőkben nincs természetszerű elem, s eleve reménytelen volna az erdő „természetesülése".
A természet sohasem egy adott status quot jelent, hanem mindig egy szukcessziós irányt. A természeti katasztrófák és éghajlatváltozások folyamatosan változtatják a status quot. Tízezer évvel ezelőtt Anglia földjét sok méter vastag jégmező borította, mégsem mondhatjuk, hogy az enyhüléskor betelepülő fajok nem természetesek. Moody a „halálközeli élmény" fordulattal tette szalonképessé a „visszajöttem a halálból" kijelentés abszurdumát. A klinikai halál beálltával az ember csak közelít a halálhoz, de nem lépi át a nemlét küszöbét. A természet mint etalon vagy status quo szintúgy nehezen megragadható, nyugodtan beszélhetünk viszont természetközeli állapotokról s egy élőhely természet felé való irányulásáról.
A budai ősbükkösök is természetközeli állapotban vannak. Nem látszik rajtuk a telepítettség, hisz az elmúlt százötven esztendő alatt a köztük s a később spontán nőtt fák közti verseny alaposan átrajzolta az eredeti viszonyokat. A kiindulóponton végzett száz-százötven éves munka az, ami a természet.
Semmi garancia nincs arra, hogy egy elvetett magból faóriás lesz. A Csörgő-völgyi erdőrezervátumban mutattak nekem olyan fát, amelyik 60 éves volt és fél méter magas. Az erdők aljnövényzetének részét képező bokrok többsége valójában idős fa. Olyan fák, amelyek nem nőhettek nagyra. Az öreg fa: a kegyelmi állapot megtestesülése. Az, hogy egy fa-Lóci óriássá válik-e, mikroklimatikus, genetikai és egyéb tényezők bonyolult összjátékán múlik. A majomból sem lesz szükségképp ember. Mind az evolúció, mind a szukcesszió: misztérium, amely a kaotikus és modellálható elemek elegyét tartalmazza.
Persze erdő a térképen könnyen teremthető. Mi sem egyszerűbb ennél. Egy faültető géppel ötméterenként leszúrunk pár szerencsétlen husángot, amelyek meggyökeresedésére semmi garancia, s már ott is az erdő. így lesz rövid idő alatt 18-20 százalék erdő, miközben a természetközeli, öreg erdők folyamatosan fogynak. A rönkátmérő csökkenése világszerte megfigyelhető.
A mamutfenyő tetején
Tiszteljük azt, amit a természet jókedvében létrehoz! Ha a szarvasi arborétum lehet érték, akkor miért elpusztítandó egy telepített, ám természetközeli állapotú ősbükkös? Igaz, egy öreg fának az arborétum sem életbiztosítás, hiszen míg Sipos András, a szarvasi arborétum élő legendája saját fagyógyászati technikákkal küzd az öreg fák életéért, addig a Batthyány-kúria újsütetű tulajdonosai a minap húsz, egyenként 500 ezer forint eszmei értékű fát vágattak ki birtokukon. Mondhatnók, birtokon belül. Mindaddig, amíg a tulajdon vagy a gazdálkodás nevében faóriások pusztulnak el, álszentség fatolvajokról és vandálok-ról beszélni. Aki egy ágat letör, az vandál, aki egy erdőt kiirt, az erdész? Hogyan is állunk Budapest zöld tüdejével?
Eszményképem Júlia Hill. Ó nem az állatkert párducketrecébe vonult be hét végére, hanem felmászott egy mamutfenyő tetejére, ott szépen berendezkedett, s kijelentette: márpedig innét le nem jövök addig, amíg a Pacific Lumber be nem szünteti a körzetben a fakitermelést! „Addig nem vagyok hajlandó lejönni a fáról, míg a Lumber cég be nem fejezi az erdőirtást" - nyilatkozta. A szokásos érvek persze itt is felmerültek: mi lesz szegény favágókkal munka híján, szükség van az erdő megújítására, kell a fa, úgyis elöregedett erdőkről van szó. Végül félmillió dollár váltságdíjért cserébe sikerült megmenteni Júlia Hill erdejét, a Headwater Grove-t a gépfűrészektől. Erdővédő Júliák és erdővédő Rómeók kellenek! Olyan természetvédők, akiknek hitelesebb környezetvédő maga a fa, mint a környezetbarát, katalizátoros gépfűrész indítógombját markoló, amúgy jól képzett szakember.
Hozzuk minél nagyobb területen természetközeli, őserdőszerű állapotba az erdőket! Ebbe a tevékenységbe még belefér az egykorú állomány katasztrófaszimuláló megbontása, de a tarvágások semmiképpen sem. Az erdők elöregedésétől rettegő és megfiatalításukért küzdő, erdészeti szemléletmód rokon a nyugdíjasokat tehertételnek tekintő s a magazinok címoldalát csinibabákkal elárasztó össztársadalmi személetmóddal.
Persze szükség van faanyagra, de ne mossuk össze az ökológiai és gazdasági érveket! Az erdőgazdálkodás az ember érdekében és nem az erdő érdekében folyik. Az erdészet ökológiai célja csak a természetközeli, önfenntartó őserdő lehet. Az erdő gazdasági célja az optimális hozam. Emellett sorjáznak a turisztikai és egyéb célok. E három érdek sokszor összeegyeztethetetlen, mindazonáltal meg kell találnunk majd az egyensúlyt köztük. Az őserdő újrateremtése, a fa kitermelése s a természet eltemetése között. Teremtés, termelés és temetés között. Addig pedig csak éljenek minél tovább a famatuzsálemek Taigetosz hegyén! No és Budán.

Őserdőálom Budapesten
Nem kívánok Sebeők Jánossal vitatkozni, azonban érintettként, mint a Pilisi Parkerdő Rt. budapesti erdészetének vezetője, a budai hegyek erdészeti munkájáért felelős vezető, néhány megjegyzést szeretnék fűzni a témához. Ez idáig Sebeők János megjelent cikkeire többek között azért sem választoltam, mert egyrészt olyan kérdéseket feszegetnek, amelyek megválaszolása nem az én feladatom, másrészt mert írásaiban eleve elzárkózik az illetékes magyarázatától. Most sem abban a reményben ragadtam tollat, hogy talán sikerül meggyőznöm őt munkánk mibenlétéről, hanem abban bízom, hogy talán olyanok is elolvassák írásomat, akik készek befogadni az információt, és hajlandók a demagóg szóvirágoktól tartózkodva felfogni és értelmezni az ember és környezete kapcsolatát, az erdő szerepét életünkben.
Szeretném előrebocsátani, hogy erdőmegújító tevékenységünk a budai hegyekben nem egy személyben tőlem függ, és szerteágazó szakmai feladataink közül csak a fakitermelésért felelek, az erdőirtásért nem. Az erdőirtás az erdő létének megszüntetését jelenti, ha egy adott területen soha többé nem lesz erdő, mert például ház vagy autópálya épül a helyén.
Felújítás, nem irtás
A fakitermelés, erdőfelújítás alapja egy tíz évre szóló, az erdőtörvénybe foglalt, kötelezően elkészíttetendő erdőgazdálkodási keretterv (üzemterv). Az üzemterv - amelyet sohasem az erdővel gazdálkodó készít - csak lehetőségeket tartalmaz, azok konkrét éves végrehajtását engedélyeztetni kell. Mind az üzemtervet, mind az éves fakitermelési és erdőfelújítási tervet az erdők védelme érdekében az Állami Erdészeti Szolgálatnak, természetvédelmi területek esetén még az illetékes természetvédelmi hatóságnak is jóvá kell hagynia és végrehajtását ellenőriznie. Munkánkat tehát úgy végezzük, hogy azt hivatalból számos szakember ellenőrzi.
A főváros erdőterületei (amelyek többsége állami tulajdonban van) parkerdők, és bár természetvédelmi területek, elsősorban az ember pihenését, üdülését kell, hogy szolgálják. A budai hegyekben folyó jelenlegi nagymértékű fakitermelés célja nem a faanyagnyerés, hanem elsősorban a természetközeli erdőtársulás megőrzése, az erdőfelújítás. Itt az 50-es évektől napjainkig nem fordítottak kellő gondot a fakitermelésre, erdőfelújításra, aminek az lett a következménye, hogy jelentős részük mára egykorú, elöregedett erdő.
Ez persze nem lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy a természetes erdőtársulás fái koruknál fogva elpusztulnak (mivel egykorúak, sajnos majdnem egyszerre), s helyettük olyan pionír fafajok telepednek meg, amelyek nem abba az erdőtársulásba valók. Az erdő élete örök (ha be nem építik, utat nem vágna benne, nem bányásznak alatta stb.), a fáké azonban múlandó. Gondoskodni kell tehát a fiatal fák felneveléséről, elsősorban azokéról, amelyek a termőhelynek megfelelő természetes erdőtársulást alkotják.
Mivel ezek az erdők már nem önszabályozó őserdők, hanem egykor ültetett kultúrerdők, külső segítséget kell nyújtanunk természetszerű felújulásukhoz. A csemeték felnövekedéséhez fény kell; azért kell kivágnunk az öreg fák egy részét, hogy a fiatalok megerősödhessenek és idejében átvehessék kipusztuló őseik helyét. Ha ezt nem tesszük, az erdők degradálódnak (értsd: nem az adott termőhelyen optimális fafajokból álló erdőtársulás alakul ki), elveszítik jelenlegi stabilitásukat. Az ütem pedig, amelyet tapasztalunk, csak látszatra gyors. Az elmaradt felújítások miatt így is mintegy 15-20 év kell ahhoz, hogy a fiatal és idős erdők aránya az optimálishoz közelítsen.
Még Sebeők Jánosnak is tudomásul kell vennie, hogy egy 150 éves bükknek pontosan 150 évig kell fejlődnie. Ha nem ültetünk vagy nem segítjük mesterségesen az erdő felújulását ma, nem lesz bükk 150 év múlva, illetve a természetes szukcesszió nyomán csak jó néhány emberöltővel később.
Az erdészkedés, erdőgazdálkodás lényegéről csak annyit: talán nem kerüli el senki figyelmét, hogy a papír, amelyre ezt az írást is nyomtatták, valaha élő fa volt. A fa a bölcsőtől a koporsóig életünk része: építünk, bútort készítünk belőle, fűtünk vele (nem évmilliókkal ezelőtt megkötött, az üvegházhatást fokozó szén-dioxidot felszabadítva!), nélküle nem lennének meleg, kellemes tapintású tárgyaink, csak műanyag, krómacél, beton és üveg. A fára szüksége van az embernek. Nagyszerűsége abban áll, hogy előállításához nem kell ipar, semmilyen porcikájából sem képződik haszontalan hulladék és ami a legcsodálatosabb: újratermelődik.
Nekünk, erdészeknek az a feladatunk, hogy az erdőgazdálkodás több száz éves múltja alatt összegyűjtött tudás birtokában hasznosítsuk az erdőt, csak annyit vegyünk el belőle, amennyit megtermel, és ezt úgy tegyük, hogy a legkevesebb helyrehozhatatlan kárt okozzuk az erdő életközösségében.
Őserdő - örökerdő
Visszatérve a budai hegyek erdőfelújításához: az őserdőhöz közeli kor- és fafajmegoszlást szeretnénk visszaállítani. Célunk az egyre kisebb, még kezelhető területekre koncentrált egykorúság elérése. Az őserdei állapotokat elérni itt, Budapesten vélhetően soha nem fogjuk, ezért az erdőfelújítás eredményének végállomását örökerdőnek hívjuk. Van, ahol ezt egyetlen erdőfelújítási ciklus alatt elértük, van, ahol 2-3 ciklust is ki kell várnunk, mert a kiindulási pont: több száz hektár összefüggő, azonos korú és fajú öregerdő.
Az erdészszakma az „őserdővé alakuláshoz" számos erdőrezervátumot hozott létre, persze ott, ahol az ember háborgatásával nem kell számolnia. Budapesten a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet ilyet kijelölni, mert a budai erdőségnek nem ez az alapvető rendeltetése, arról nem is beszélve, hogy az erdészek önkéntes távolmaradása mellett is ki kellene tiltani a turistákat az erdőből.
A megítélésünkről
Sajnos az elmúlt években sok képzetlen, de a szavakat, tollat (néha köpönyeget) egyébként jól forgató ember féligazságokkal és türelmetlen, mának élő, statikus szemlélettel az erdészszakma ellen hangolta az átlagembert. A természet statikus szemlélete nagy kárt okoz, amit a budai hegyek példája is bizonyít. Tévedünk, ha azt hisszük, a kultúrerdő magára hagyva azonnal őserdő lesz. Az erdő életének léptéke nem években, hanem emberöltőkben mérhető. Az erdőfelújítás terén tanúsított türelmetlenség pedig unokáinkat foszthatja meg az egészséges, legalább természetszerű erdő látványától.
Az építő jellegű kritikát mindig kész vagyok elfogadni, hiszen az munkánk jobbítását célozza. Sebeők János írása viszont nem kritika: hatásvadász vagdalkozás, amely a budai erdők tekintetében zavart kelt és kárt okoz.
Többen tanácsolták, hogy ne vegyem fel a kesztyűt, hiszen ez csak provokáció, nem is nekem kell rá válaszolnom. A példálózás azonban nekem is szólt. Nos, a példák hibás hivatkozások, amelyek a szabad véleménynyilvánítás figyelembevétele mellett is túlzóak. Egy példát kiragadva: az elhalt, kidőlt fák szerepe valóban óriási az erdő életközösségének mindennapjaiban, ám e tekintetben egységnyi területre vetítve vélhetően országos bajnokok vagyunk.
A továbbiakban nem kívánok Sebeők Jánossal vitatkozni, de természetesen állok bárkinek a rendelkezésére a budai hegyek erdőfelújításának témakörében - elsősorban a természet templomában, az erdőben.

Földi létezés - kölcsönös előnyökkel
Az erdészek tarvágásos erdőkezeléséből adódó gondok megoldása - ugyanúgy, mint bármely egyéb problémáé - elvileg már lehetséges. A Sebeők János által (is) követelt rendszerváltáshoz a megfelelő új paradigma már rendelkezésünkre áll, sőt néhány - magántulajdonban lévő - erdőterületen a gyakorlati megvalósítás is megindult. „Csak" egy hatékony oktatást lehetővé tevő fórum hiányzik, ahol a problémáktól mentesítő elv és gyakorlat közkinccsé válhatna.
Több úton is el lehet jutni a hamis eszmék fölváltására alkalmas paradigmához. Az egyik az, hogy számba vesszük a bajokat, s keressük azok eredendő okát. Belátjuk ennek során, hogy a természetes erdő fatermesztő parcellává, szántófölddé stb. való - mészáros jellegű - átalakításához elegendő lehetett az erdőnek egy-két létfeltételét ismerni, de a megőrzéséhez, és ha szükséges, a felélesztéséhez az összes létfeltétel ismerete, tehát szintetikus paradigma kell.
A természetes erdő integrált képének kialakításához nem elég az erdészeknek az a szemlélete, amely az egyfajú, egykorú faállományt már erdőnek tekinti. A tartós létezés feltételeinek megfelelő erdőállapot eléréséhez az sem elég, ha elegyes és vegyes korú, tehát öreg faegyedekkel is rendelkező faállománynak tekintjük az erdőt. A szintézist célzó és elérő kutatások egyértelműen mutatják, hogy az erdő még a botanikusok növénytársulásánál, az ökológusok biocönózisánál is több: az életnek olyan megnyilvánulása, amely több ezer populáció élelmi hálózat formájú, önszervezett együttműködésével igyekszik a saját létfeltételeit megteremteni, megőrizni, sérülés esetén regenerálni.
Ezek az ökoszisztémáknak nevezett rendszerek - egymással is együttműködve - bizonyos határokon belül képesek ellensúlyozni a külső, élettelen környezet tápanyagokat erodáló vagy klímát kedvezőtlenné tevő hatásait. A természetes szelekció mindig azokat az akár régi populációkat, akár új mutációkat részesíti előnyben, amelyek anyagcseretermékeikkel éppen a tartós létezés feltételeinek megfelelő irányban és mértékben változtatják meg az ökoszisztéma, sőt a bioszféra állapotát. Az élőlények tehát nemcsak ön- és fajfenntartó- (értsd: populáció-fenntartó) működést végeznek, hanem ökoszisztéma- és bioszféra-éltető működést is, csak ezt eddig nem feltételeztük, ezért nem is vettük észre.
Az ember - tehát nemcsak az erdész! - ebből a szempontból (is) éppen az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kellene: mintegy antiélőlényként növeli az eróziót, és megsemmisíti az élelmi hálózatokat, életteleníti a Földet. Ezt nem azért teszi, mert nem volna képes mást is csinálni, hanem mert eddig nem tudta, mit is kellene tennie s mi célból. A többi populációval való, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés a tudáshiányon kívül azért oly nehéz, mert a már rendelkezésünkre álló ismeretek elsajátítása is - az új szemlélet, az új fogalom- és mértékrendszer stb. miatt - különleges szellemi erőfeszítést: fegyelmet, bátorságot s türelmet igényel.
Az erdészek tudnak arról, mi következik az integrált erdőképből, hallottak az erdő- és bioszféra-éltető szakmáról, de az erdők kezelési célja és formája nem szakmai kérdés, hanem megbízás függvénye. Érdemi döntést - változtatást - ez ügyben azoknak kell(ene) hozniuk, akik az erdészeket (és vadászokat, halászokat, természetvédőket stb.) megbízzák. Dönteni pedig arról kellene, hogy maradék természeti értékeink megőrzéséhez ép, egészséges ökoszisztémák kialakításához integrált erdőismeretekkel rendelkező szakembereket bízzanak meg.
Ilyen újfajta, erdőbiológiai és bioszféra-ismeretekkel rendelkező szakemberek - bioszféra- és erdőorvosok - vannak már néhányan, s várják a megbízást. Ennek az életszakmának az alapjait a többiek is könnyen elsajátíthatnák. Tanítvány nélküli próféták, széklábfaragással megbízott michelangelók ajánlják szolgálataikat a létünket fenyegető veszélyek elhárítására, s figyelmeztetnek egyúttal esélyeink rohamos csökkenésére.
A megbízás azonban nem jön magától, azért küzdeni kell. Rendszerváltásra a vezetésben, a döntéshozásban is szükség van. A kibernetikai értelemben vett kormányzás nem azt jelenti, hogy néhányan a többiek helyett gondolkodnak, terveznek és döntenek, hanem hogy megszervezik a közös gondolkodást, tervezést és döntést, segítik a tartós létezés feltételeinek föltárását és megteremtését.
Az erdők kezelésére ezután nemcsak fatermesztési célból kell megbízást adni, sőt főleg nem ezért, hanem az erdők természetes (ép, egészséges) állapotának visszaállítása céljából is, mert az erdők tartós létezésének ez az egyedül lehetséges feltétele. Ha eddig tarvágással s monokultúrákkal, az erdő többi fája és többi élőlénye ellenében jutottunk fához, gyümölcsöshöz, élelmiszerhez, akkor ezután „szálalással", minden populáció segítésével s óvatos ritkításával - a már említett kölcsönös előnyök alapján - kell létfeltételeinket előállítanunk. Ahogy tejtermeléssel nem mészárost, hanem tehenészt bízunk meg, aki eteti, gyógyítja, s - ezután - feji a tehenet, de nem üti agyon tejéért.
Megoldja az ilyenfajta erdőkezelés azt a gondot is, amely a véges tápanyagkészlet elfogyásában s a mérgező hulladékok felhalmozódásában nyilvánul meg. Világossá válik ezáltal, hogy nem állíthatunk elő mérgező anyagcseretermékeket, ugyanakkor bizonyos nem mérgező anyagcseretermékeinkre nélkülözhetetlen szüksége van a többi élőlénynek, az erdőnek, a bioszférának. Olyan véges rendszerben, mint egy űrhajó - s mint amilyen a Föld is - csak a „zárt láncú", „tökéletes üzemmód" lehet tartós. Ilyen volt az erdő előttünk, s ilyen is lehetne a kölcsönös függés feltételei alapján.
A bioszféra, az erdő jó, mert tökéletes gazdasága azt a feltételt is teljesíti, hogy benne mindenkinek van értelmes feladata, tápláléka, ruhája, lakása. Ehhez fára nincs is feltétlenül szükség, talán még pénzre sem. Erdő nélkül viszont biztosan nem létezhet senki a jövőben.
Ha magunkat fontosnak tartjuk, s meg akarjuk őrizni, akkor fára is, természetes állapotú erdőre is szükségünk van. Mivel pedig ilyen már szinte sehol sincs, meg kell teremteni, amíg van miből. A természet szétszórt foszlányainak természetvédelem formájú - önmagában hatástalan, legföljebb némi időnyerést lehetővé tevő - őrizgetését föl kell váltani a „természetesülés", a „szukcesszió" segítségével.
A természetes erdőállapot mint cél elérésének sikere érdekében minden, ma még létező természeti értéket, köztük a budai erdőket Noé bárkáinak kell tekintenünk. Ezekben fatermesztési célból erdészeti tevékenységet folytatni ma már a legnagyobb hibák egyike. Ennél nagyobb hibát talán csak az jelentene, ha az illetékesek továbbra is elhallgatnák a gondokat és megoldási javaslatokat.
Eddig sajnos ezt tették. Megtehették, mert a jelenleg divatos döntéshozási módszernek, a politikának ez a lényege: a tudásnak, a tényeknek, az érveknek, a létünket fenyegető veszélyeknek az elhallgatása, s ezeknek pénzzel, szavazatok számolgatásával, címekkel és rangokkal való helyettesítése. Ez a hiba csak úgy hárítható el, ha kibernetikai értelemben vett kormányzási fórumokat hozunk létre, a legteljesebb nyilvánosság biztosításával.
Aki tudja, mi a probléma és mi a megoldás, akár ember és erdő, akár ember és ember jelenlegi viszonyát illetően, annak iskolát s mintagazdaságot kell alapítania a köz érdekében és a köz támogatásával, nem pedig pártot, bankot, hadsereget stb. Aki nem tudja, mi a teendő, az iratkozzon be egy ilyen iskolába. Ha senki sem tudná, mi a probléma és a megoldás, akkor kutatóintézetet kellene alapítanunk, de semmiképp sem tovább erőltetnünk a biztosan rossz célokat és módszereket.
Ahogy az erdők sorsa nem erdészeti vagy politikai kérdés, úgy nem is "magyar vagy európai ügy. A földi életre nemcsak Sebeők Jánosnak van szüksége, meg azoknak, akik még tudják, mi az erdő, hanem a többieknek is, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mit cselekszenek. A tudatlan ember pillanatnyi jólétét jelentő tarvágásos fatermesztés (és az erdő elleni egyéb tevékenység) áll itt szemben az egész bioszféra s rajta keresztül a jövő emberi nemzedékek hosszú távú létezésének feltételeivel.
Annyiban mégis magyar az ügy, hogy az erdővel kapcsolatos analitikus (elemző, szétszedő) kutatások részeredményeit szintetizálni (egységbe foglalni) magyaroknak sikerült. Az is elsősorban magyaroktól várható, hogy az erdők föltámasztásában példát mutassanak a többieknek, meg hogy az erősebb, az okosabb ne legyőzni, becsapni igyekezzen a gyengébbet, a képzetlenebbet, hanem segíteni, tanítani. Globalizációra ugyanis szükség van, de nem azért, hogy hatékonyabb lehessen az erdők maradékainak a kifosztása s a fosztogatásból kimaradt embertársak kirablása, hanem hogy az erdők s az egyéb ökoszisztémák felújítása lehessen hatékonyabb.
Fölvethető a kérdés úgy is, hogy nincs más megoldást, mint a természettel, utódainkkal szembeni bűneink (tévedéseink) jóvátételének, adósságaink (kölcsöneink) törlesztésének mielőbbi megkezdése. A tartozás nem az, amit bankok követelnek tőlünk pénzben, hanem az, amit az erdő, a bioszféra követel tőlünk bioszféra-éltető tápanyagok regenerációs szukcessziót segítő technikák és technológiák formájában. A magyaroknak nem azért voltak és annak különleges képességeik, hogy azokkal dicsekedhessünk, vagy hogy kisebbrendűségi komplexumainkat legyen mivel ellensúlyoznunk, hanem hogy legyen mivel fölismernünk az élet rendjét, a földi létezés feltételeit, s megtaníthassuk őket másnak is.
Őseink ártéri gazdálkodása, amelyről Andrásfalvy Bertalan és Molnár Géza kutatásai alapján tudunk, a természettel való együttműködés, a kölcsönös előnyök alapján való létezés legalább ezeréves mintája. Ezt lehet s szükséges hatékonyabbá tenni, a nem ártéri területekre is kiterjeszteni, az eróziós hatások ellensúlyozására alkalmassá tenni. Ezt a most már szintetikus elmélettel is megalapozott, modern technikákkal megerősíthető életszakmát lehet ajánlani bárkinek, bárhová.
Ha valaki azt mondja erre, hogy fikció vagy utópia, annak lehet igaza is. Lehet, hogy már túl sokat késlekedtünk, s az erdő- és bioszféra-maradékok már nem lesznek elégségesek az élet helyreállítására, megőrzésére. Az azonban biztosan fikció és utópia, hogy fenntartható a mai természetellenes, tarvágásos, erdőirtásos fatermesztés, a mostani szántóföldi élelmiszertermelés stb.
A tarvágásos fatermesztés olyan az erdőnek, mint a cián a Tiszának. Korábban azt hittük, hogy ez is a látványos, tudatos, „magasabb rendű" emberi cselekedetek megnyilvánulása. Most, hogy az utolsó erdők utolsó fái tűnnek el, a folyók utolsó halai döglenek meg, talán rájövünk végre, hogy az emberi értelem és bölcsesség majd csak ezután következik.
A lassú, ezer meg százezer éves folyamatokat pedig vagy észre sem vettük, vagy nem vettük őket komolyan. Véges rendszerben pedig nincs olyan lassú folyamat, amely véget ne érne egyszer. Épeszű ember ezért ne várja meg, amíg az utolsó talpalatnyi föld is erodálódik, az utolsó védett állat megeszi az utolsó védett növényt, s az utolsó előtti embertől engedélyt kap néhány szélsőséges ötlet kipróbálására.
Az erdészek tartamos erdőgazdálkodása vagy a fenntartható mezőgazdaság egyaránt vágyálom, amelynek semmi alapja nincs. Béke sem lesz ember és ember között, amíg ellenségnek tekintjük a többi populációt, köztük az erdőket, s totális háborút folytatunk ellenük. így legföljebb az élettelen sivatag és a temetők békéjében reménykedhetünk.

Kell-e fészket raknunk a budai bükkök tetején?
Jó adag magabiztosság kell ahhoz, hogy valaki sommás ítéletet mondjon egy szakmáról annak lényegi ismerete nélkül. Sebeők János magabiztos. Terjedelmes írásában hosszasan ostorozza az erdészeket, ám szakismeret híján éppúgy ketrecbe zárja magát, mint annak idején. Marad a felelősségnek álcázott felületesség. A választ nehezíti, hogy többnyire emocionális töltetű érveket sorakoztat fel ahelyett, hogy az emberiség - maga építette - zsákutcába való menetelésének igazi ok-okozati összefüggéseit elemezné.
Sebeők felvezetőjében hosszasan adja tudtunkra, mennyire szereti az öregeket. Összemossa az emberi öregkort és a hozzá viszonyuló társadalmi magatartást a fák „öregkorával", amelynek megítélése - mint látni fogjuk - elsősorban esztétikai okokból jöhet számításba. „Egy százötven éves óra már antik. Egy százötven éves fa meg vágásérett. Hogy is van ez?" - teszi fel a kérdést Sebeők.
Nos, a következőképpen van: a százötven éves fák - esetünkben a budai bükkösök - nem azért vágásérettek, mert százötven évesek, hanem mert menthetetlenül betegek. Van egy fránya gombafaj - szintén a természet része -, amelyik megtámadja a korosodó bükkfákat és emészteni kezdi belső részüket.
Filozofikusán tekintve: a fák a halálnak köszönhetik életüket, ugyanis az évgyűrű sejtjei minden évben elhalnak és szilárd gesztté válnak, így a fa belsejében kialakul egy évente vastagodó, oszlopszerű tartórúd, amely milliárdnyi elhalt sejtből áll. Erre a halott fatömegre támaszkodik, ezt öleli át az élő sejtek gyűrűje (a bükk esetében hozzávetőleg öt centiméter vastag réteg), amelyet a hozzáértők szíjácsnak neveznek. Minél öregebb egy fa, annál több benne a halott rész, és az elhalt anyagban érzik igazán jól magukat a lebontó gombák. Egy bizonyos kor után a bükkfa is belülről pusztul, amúgy természetes úton (megszemélyesítve a bükkfát, majd átérezve annak prométheuszi kínjait, hozzátehetem, hogy gyötrelmeit csak fokozza a beteg testébe furakodott rovarok viviszekciója s a lárvák után kutató hegyes madárcsőrök örökös sebzése).
A budai „ősbükkösöket" azért kell kivágni, mert ezek a tíztonnányi óriások halálosan beteg fák. Bármelyik pillanatban letörhetnek mázsás ágaik vagy egy fuvallatra ledőlhetnek az anyaföldre, maguk alá temetve az arra sétáló és éppen az öreg fák sorsán elmélkedő embert. (Es akkor nem Sebeők János megy majd a rács mögé, hanem Bakon Gábor erdészetigazgató, aki a budai öreg bükkösök egyik legjobb ismerője és felelőse.)
A vitaindítónak szánt írás szerzője mérnökök, orvosok, politikusok ténykedését citálja, bizonyítandó, hogy miért nem jó szakember a jó szakember. Tágabb összefüggésbe helyezve ezeket a példákat kiderül, hogy lógnak a levegőben. A bősi erőmű mint műtárgy lehet kiváló mérnöki alkotás, de környezetében vizsgálva éppúgy természetromboló, mint az idézett sztálini folyóelterelés vagy a Rákosi akaratának behódoló gyapottermesztő szakemberek ténykedése. S ha már Sebeők közvetve Hitler működését is említi, engedje meg, hogy az öreg fák helyzetét a növényvilág aspektusából közelítsem meg.
Ugorjunk vissza a budai bükkösök esetében százötven esztendő! A lehullott, hektáronkénti több millió bükkmakk mind élni akar. Valamennyi! Az első évben még nincs semmi gond ezzel az élővilágban oly természetes akarattal. A langy tavaszi hő hatására csírázni kezdenek a magok. (Gyakorta ezt egyetlen mag sem teheti meg, mert az ember által kiirtott, élőhelyüktől megfosztott csúcsragadozók híján a növényevők az utolsó szemig feleszik a jövő bükkerdejét.) A csírázás után a milliónyi bükkcsemete mindegyike százötven éves akar lenni! Ez természetes a bennük lévő biológiai kód alapján. Óriási küzdelem kezdődik, hogy melyik legyen az a néhány száz, amelyik százötven év múlva elfér a területen. A legelvetemültebb emberi diktátorok ténykedése is eltörpül a néhány győztes egyed fajtárspusztító tevékenysége mellett. A megmaradt fák afféle növényi holokauszt árán érték el az emberléptékkel mért matuzsálemi kort.
A budai erdőkben zajló fakivágásoknak semmi közük a hozamközpontú erdőgazdálkodáshoz. Jóléti erdőkről lévén szó, az említett budai erdőgazdálkodás közgazdaságilag egy csődtömeg, hiszen az erdészet - éppen a társadalom esztétikai igényét kielégítendő - a lehető legtovább tartja lábon a beteg állományokat, amelyek materiálisán már semmilyen értéket nem képviselnek. A kiritkult, éppen hogy vegetáló lombkorona alig köt le szén-dioxidot, tehát nem is termeli az életet adó oxigént.
„Minden szakma megpróbálja pótolhatatlannak feltüntetni önmagát... próbálnak érvelni szakmájuk nélkülözhetetlensége mellett, akárcsak az erdészek, a favágók" - írja a szerző. A természetességet hiányolja. Azt a természetességet, amelynek következménye az erdész feleslegessége lenne. Ejnye, Sebeők János! Az okfejtés számomra azt sugallja, hogy az orvosok otthon, eldugott házi laboratóriumaikban mindenféle betegséget okozó vírusokat, baktériumokat tenyésztenek, hogy igazolhassák az ellenük folytatott harcukat. Aztán küzdenek ellenük ahelyett, hogy hagynák e parányoknak kifejteni természetes tevékenységüket a természetes halál beálltáig.
„Erdész nélkül az erdő halálra van ítélve" - adja szánkba sajátos indokát az író. Ám ha felidézzük a városállamok kialakulása idején véghezvitt erdőirtásokat, a Földközi-tenger környéki erdőkben évezredekkel ezelőtt végbement - erdész nélküli - pusztításokat és a brit szigetek tölgyeseinek eltűnését - van benne valami. Hazánkban Mária Terézia uralkodása alatt, 1769-ben született meg az első erdőrendtartás. Ez idő tájt már nyilvánvalóvá vált, hogy a bányák, hamuzsírfőzők működéséből és egyéb, faigényes foglalatosságból adódó erdőirtás végül lehetetlenné teszi az említett iparágak fejlődését. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy a tartamos erdőgazdálkodás alapjait teremtette meg ez a törvény. A végrehajtáshoz azonban szakemberek kellettek, akik - ismerve az erdőben végbemenő alapvető folyamatokat - újratelepíteni, majd művelni tudták azt. A tarvágáshoz csak favágó szerszámok kellenek. Az erdőtelepítéshez, erdőneveléshez szaktudás.
Az alföldi erdők elpusztításának következményeként írja 1705-ben Schlink császári generális, hogy Kecskeméttől Újvidékig nem látott fát vagy bokrot. Ennek tudható be, hogy a tüdőbaj mint morbus hungaricus vonul be a köztudatba. Azt Sebeők János sem állíthatja, hogy az alföldi újraerdősítésekhez nem kellettek szakemberek. (Az őshonosság kérdésébe most ne menjünk bele.)
A problémát valóban az ember jelenti. De nem az erdész, hanem az emberiség, amelynek kialakulása, fejlődése és minden káros tevékenysége kozmikus nézőpontból éppúgy természetes - még ha az ember számára valószínűleg tragikus kimenetelű is -, mint maga a világegyetem.
Nem az erdők termelik az erdészt, és az erdőket sem az erdész tette emberfüggővé, hanem a kapzsi fogyasztói szemlélet emlőin nevelkedő emberiség. Badarságot állít a szerző, amikor azt fejtegeti, hogy mi sem egyszerűbb, mint térképen erdőt teremteni. „Leszúrunk ötméterenként pár szerencsétlen husángot..." (Szíveskedjék megkérdezni, mennyit kínlódtak az elmúlt fél évszázad során a debreceni Nagyerdő kiszáradt tölgyesei helyén ismét tölgyerdőt telepíteni akaró erdészek!)
Cinikus ebben a szövegkörnyezetben említeni hazánk tizenkét százalékról tizennyolcra növelt erdőterületét. A szántóföldi művelés céljára kiirtatott erdők sok helyen degradálódott talaján nem lehet varázsütésre visszaállítani a több száz évvel ezelőtt megszakított folyamatosságot. Vagy magukra hagyjuk ezeket a lepusztult - most már a növénytermesztés számára is elértéktelenedett - területeket, vagy megpróbáljuk felgyorsítani a talaj regenerálódását.
Való igaz, egyre inkább óhajtjuk az érintetlen ősállapotokat. De tudomásul kell venni, hogy ma már a barlangokba visszavonulva is a melegvízcsapot és az elektromos csatlakozót keresnénk. Kétségtelen, hogy a természet legtökéletesebb „üzemmódja" az őserdő. Ám ha minden erdő őserdőszerű lenne, honnan nyernénk a társadalom által igényelt faanyagot? Akkor nincs faház, nincs szekrény, nincs papír, amelyre az „őrült majom" leírhatná gondolatait.
„Hozzuk minél nagyobb területen természetközeli, őserdőszerű állapotba az erdőket!" - írja Sebeők. No, de ki hozza őket az óhajtott állapotba, hiszen ugyanő az erdészeket kiáltotta ki az erdő legfőbb ellenségeinek?! A vegyiparos, a búzatermelő, netán a bankár? Az elmúlt évtizedekben tanúi lehettünk kontinensnyi erdőtüzeknek. (Kanada erdőségeiben száz év alatt annyi erdőtűz pusztított, mintha az ország valamennyi erdeje egyszerre leégne.) Valóban katasztrófa történt. A százezer hektárszámra leégett erdőterület látványa szakismeret nélkül is elfogadtatja az erdőségekben a három-öt hektáros tarvágást mint katasztrófaszimuláló technológiai változatot.
Ne keverjük össze az őserdő fogalmát a tartamos erdőgazdálkodással. Diákkoromban hallottam a definíciót: az őserdő olyan erdő, ahová emberi kéz még nem tette be a lábát. Sajnos a fent említett okok miatt sok erdőségbe betette már az ember a lábát. Vélhetően túl sokba. Őrizzük meg legalább azt, ami maradt! A kérdés „csupán" az, hogyan. Vajon elég-e Júlia Hill sajátos módszere, miszerint felmászik egy mamutfenyő tetejére, s csak akkor hajlandó lejönni, ha megszűnik a fadöntés az általa féltett erdőrészben? Mert lehet, másfél millió dollárért cserébe meghagyták a vágásra ítélt erdőrészt, de vajon azt a másfél milliót nem egy más helyen kiirtott erdőből nyert haszonból teremtették-e elő?
Vonzataiban és világviszonylatban sokkal nagyobb az erdőirtás terén a baj, semhogy megoldhatnánk a kérdést az erdészek bűnbakká való kikiáltásával. De ha Sebeők János azt gondolja, hogy a budai bükkösök csak úgy menthetők meg, hogy felgallyazunk a fára, ám legyen! Én is kiválasztok egy jó üreg böhöncöt, s addig nem jövök le, amíg valamennyi embertársam nem követ. Ott fönt elgondolkozunk az eltelt pár százezer éves múltunkon. Azután lemászunk... és kezdünk mindent elölről.


Erdész-e valójában a fatermesztő?
Bakon Gábor a Napi Magyarország március 11-i számában megjelent őserdőálom Budapesten című írásának minden mondatával azt bizonyítja, hogy szakmájának erdészként való megnevezése nem jogos. Ugyanilyen Pápai Gábor Kell-e fészket raknunk a budai bükkök tetején? című írása. Az erdők jelenlegi kezelőit tevékenységi körük szerint a vadász, méhész, gombász, halász kifejezések mintájára célszerűbb lenne fatermesztőnek, faszakembernek, fásznak nevezni. (Különben a kertészt, a kanászt, a vadászt, a gombászt, a csigászt, a méhészt is erdésznek, a halászt meg tavasznak, esetleg tengerésznek, a juhászt gyepésznek stb. kellene neveznünk.)
Sajnos nem is csak az erdészek azonosítják a fát (a sok fát, a faállományt, a fafajt) az erdővel. Más, erdővel foglalkozó szakmák is követik példájukat, már csak azért is, mert a magyar nyelv nem jelöli külön szóval azt, ami magától van, ami „eredő", s ami tőlünk való. (Ellentétben az angol wood-forest vagy a német Wald-Forst szópárokkal.) Szükséges ezért, hogy erdő fogalmunkat s az erdő szóval jelölt egyéb fogalmainkat pontosan definiáljuk, hogy elkerüljük a félreértéseket, s a más szakmabeliek, a más definíciót használók emberhez méltatlan becsmérlését ("demagóg szóvirágok", „hatásvadász vagdalkozások", „felelősségnek álcázott felületesség", „eleve elzárkózás").
A fogalomdefiniálási probléma az, hogy a fa, a vad, a méh, a hal analitikus részfogalom, az erdő, a tó, a tenger pedig szintetikus egészfogalom. Lehet persze megegyezés kérdése is, hogy mit nevezünk fának és mit erdőnek. Ha azonban valaki erdőnek nevezi egyetlen fapopuláció egyetlen korosztályát, sőt az egyetlen egyedből előállított ültetvényt is, akkor minek fogja nevezni például az 5-6 ezer trópusokon a 100-120 ezer populáció-alkatrészt, ezeken belül a több száz korosztályt is tartalmazó, önszervezett élelmi hálózatokat?!
A baj persze nem az, hogy az erdészek (fatermesztők) egyaránt erdőnek nevezik a nemes nyárast, a cserest, az elegyes faállományú erdőmaradványokat és az őserdőt, hanem az, hogy akármelyik kerül is a kezükbe, azt faállományként s fatermesztési szempontok szerint kezelik. Vágásérettség, fakitermelés, felújítás, nevelés, tisztítás, gyérítés, hasznosítás, védelem, termőhely, stabilitás, degradáció, életkor, gazdálkodás, tartamosság, örökéletűség, újratermelődés, rezervátum stb. -mind fatermesztési szakkifejezések. Ezeket nem használják még az elegyfákra sem, nemhogy a cserjékre, a lágyszárúakra, a gombákra, az állatokra, a mikroorganizmusokra, különösen nem használják az erdő egészére.
Az erdészeti üzemtervek „erdőleírásai" csak fákról szólnak, s a felújítási terv sem szól keltikéről, vargányáról, lepkéről, harkályról, talajról, humuszról, gilisztáról. A fakitermelés során ezek nagy része akkor is elpusztul, ha az erdészek kíméletesen dolgoznak, hiszen a fák kivágásával megszűnnek a létfeltételeik. Ezért nevezheti - joggal - bárki erdészeti szakismeretek nélkül is a fakitermelést erdőirtásnak, míg a facsemete-ültetést jogtalanul nevezik erdősítésnek, hiszen a facsemete nem hóvirágcsemete, nem denevércsemete, nem fürkészdarázs-csemete, szóval nem erdőcsemete.
A jelenlegi fatermesztési technológiák tehát az erdő többi alkatrésze és az erdő egésze ellen hatnak. A fák érdekében végzett ilyen tevékenység azonban hosszú távon faellenes is, hiszen előbb-utóbb a fák létfeltételei is megszűnnek a többi alkatrész nélkül. Ahogy a szántóföldi művelés erodálja és degradálja a talajt, az erdészeti tevékenység is azt teszi, legfeljebb lassabban, nehezebben észrevehetően.
Mindezek észrevételéhez nem kell erdészeti szakismeret. Másfajta, az erdő egészéről szóló ismeret azonban a segítségünkre lehet. Az erdészeti, tehát az erdővel kapcsolatban csak a fák egy részére korlátozott ismeret inkább ahhoz kell, hogy ne lássuk, mi minden tűnik el az erdőből egy-egy erdészeti beavatkozás után, milyen kevés, sőt egyre kevesebb az, ami megmarad. Végül: hogy ne vegyük észre a többi, erdővel foglalkozó szakma szempontjait és eredményeit.
Több ilyen szakma és ajánlat van. Az egyik a fatermesztésnek egy eddig figyelmen kívül hagyott technológiája, a pro silvának nevezett szálalásos fatermesztés. Az erdészek egy (kisebb) része több, mint 100 éve próbálja bevezetni ezt a módszert, sikertelenül.
Ha sikerülne fölváltani a tarvágásos technológiát a szálalással, jelentősen javítanánk az erdők állapotát, de ez még mindig erdőellenes fatermesztés lenne, s nem az erdők fenntartására, felújítására irányuló törekvés. Ha kialakítanának is vegyes korú állományokat, attól még mindig nem kerülne a helyére az erdő minden alkatrésze, nem szűnnének meg a létfeltételeit veszélyeztető hatások. Ha minden erdész megtanulná a pro silva elveit, amelyek az Erdészeti Lapok márciusi számában olvashatók, valamivel közelebb jutnánk az erdő természetes állapotához, de a bajok zöme továbbra is megoldatlan maradna.
Elsősorban az, hogy bármely új szakma vagy technológia bevezetése az oktatásban, kutatásban és a vele kapcsolatban álló többi tevékenységben is egyidejű váltást igényel, s az érintettek ellenállását eredményezi már a téma fölvetése is. Ennek az ellenállásnak a megnyilvánulása Bakon Gábor és Pápai Gábor írása is. Az érintettek nem a problémák megoldására hoznak föl - nem is szakmai, hanem politikai, a megbízók kegyeit kereső - érveket, hanem a kikerülésükre: kell a fa, ki kellene tiltani a turistákat stb.
A másik szakmáról és ajánlatról már volt szó a március 18-i számban. Ez a szakma, a bioszféra- és erdőéltetés valóban nem az erdészt, hanem az emberiséget tekinti a fő problémának - ahogy Pápai Gábor is gondolja -, s amelynek káros, sőt öngyilkos tevékenységét egyáltalán nem tekinti természetesnek. E tevékenységet nem is „tudomásul venni" kell, hanem fölváltani. Ennek érdekében nem beletörődni kell a „tragikus kimenetelbe", nem kiszolgálni a „társadalom igényeit", nem elfogadni a „katasztrófaszimuláló technológiákat", hanem keresni a megoldást, a társakat, az összefogás lehetőségeit s figyelni a többiektől érkező ajánlatokra.
Ilyen összefogással alakulóban is van már egy országos hálózat, amely magánerdő-birtokosok területein, egyetemi kutatók analitikus és szintetikus eredményeinek, valamint az ártéri gazdálkodás ősi formáit föltáró (magán)kutatások eredményeinek a segítségével megindította a természetes erdőállapot regenerálását. Ez a hálózat nemcsak kísérleti gazdaság, hanem oktatási fórum is, ahol bárki megtanulhatja:
Hogyan kell felújítani az élelmi hálózat formájú, önszervezettséggel is rendelkező, de az emberi igényeket kielégítő, sőt emberi segítséget igénylő erdőt, nemcsak a fákat, akár Budapest területén is?
Hogyan kell megelőzni, megakadályozni, sőt jóvátenni az erdőtüzeket, a szennyeződéseket, az erodálódást és degradálódást s egyéb katasztrófákat?
-    Hogyan lehet az őserdőből faanyaghoz vagy bármi egyébhez jutni, ami a létfeltételhez elengedhetetlen?
Ehhez nem kell visszavonulni a barlangba, lemondani a melegvízcsapról, s a turistákat sem muszáj kitiltani.
Akit érdekel, az dr. Halász Ferenc Alcsútdobozon lévő bioszféra-orvosi akadémiáján megtudhatja, mire jutottak azok, akik 20-30 éve „földgallyaztak a fa tetejére", s ott elgondolkoztak pár százezer éves múltunkon meg jelenünkön.
Hatásosabb lenne az összefogás, ha az erdészek, természetvédők, botanikusok, zoológusok, ökológusok, sőt orvosok, vízügyi szakemberek, vadászok, halászok, méhészek stb. intézményesen és közösen kérnék az országgyűlési képviselőket, hogy változtassák meg természeti értékeink kezelésének szempontjait. Ne az erdészek, természetvédők hivatkozzanak politikai érvekre a be nem vált hagyományok további erőltetése érdekében, hanem tegyük lehetővé, hogy a politikusok használhassák a mi érveinket a földi életet fenyegető végzetes katasztrófák elhárításához.
Az erdőrezervátumokról pedig - amelyeket Bakon Gábor szerint „az erdészszakma hozott létre" - tudni kell, hogy azok éppen Sebeők János kezdeményezésének és erőfeszítéseinek eredményei. A további tévedések elkerülése érdekében felvázoljuk az erdőrezervátumok történetét.
A témát Agócs József vetette föl 1985-ben, Sólymos Rezsőhöz, az erdészeti főosztály akkori vezetőjéhez írott levelében. Erre a levélre csak kitérő jellegű, formai válasz érkezett, érdemi nem.
1990-ben született meg Sebeők János őserdődekrétuma, amelyet Gyurkó János országgyűlési képviselő, később környezetvédelmi miniszter is támogatott.
Ugyanabban az évben Sebeők János elnökletével megalakult a Magyar Erdőrezervátum Alapítvány és annak kuratóriuma. Ebben Agócs József egyetemi adjunktus (EFE), Barátossy Gábor erdőmérnök (FM erdészeti főosztály), Czájlik Péter ökológus, dr. Göbölös Antal természetvédő szakmérnök, Jávor Károly tájrendező mérnök, dr. Kárpáti László erdőmérnök, dr. Király László egyetemi tanár, dr. Mátyás Csaba erdőmérnök vett részt.
Ezután az Országgyűlés - Sebeők János kezdeményezésére - a 30/1991. számú határozatával véghasználati moratóriumot rendelt el addig, amíg az erdőrezervátumok szükségességét be nem iktatják a készülő természetvédelmi törvénybe.
Közben folyt az erdőrezervátumoknak alkalmas területek kijelölése a Környezetvédelmi Minisztérium megbízásából. A munkát Agócs József szervezte, és sokan, köztük Czájlik Péter, Juhász Magdolna, Várady József, Stubán Zoltán, Kevey Balázs, Móró Ferenc, Göbölös Antal segítette.
Sajnos, a kellő nagyságú és számú területre vonatkozó javaslat elkészülte után, a hálózatba bevonandó területek kijelölése és kezelési szempontjaik meghatározása során csupán az erdészeti, tehát fatermesztési szempontokat vették figyelembe. A területek nagyságát erősen csökkentették, a nem erdészeti célú kezelési javaslatokat kihúzták.
Így a jelenlegi erdőrezervátum-hálózat a fatermesztési kísérletek ellenőrző területeinek követelményeit kielégíti ugyan, de ezt az erdészeknek már 100 évvel ezelőtt ki kellett volna tűzniük. Erdeink felújításához, az őserdővé váláshoz ennyi nem elégséges.
Az erdőrezervátum-hálózat jelenleg a Környezetvédelmi Minisztérium és az MTA Vácrátóti Kutatóintézetének a kezelésében van.

Ha dől a fa, ha sír a fűrész
Megértem Sebeők János érzelmeit, mert bennem is sír a fűrész, amikor a favágó először „haukolva" belemar a fába, hogy megfelelő legyen a dőlés iránya, majd a másik oldalról elvágja a törzset gyökereitől; amikor is a fa reccsenve zuhan a földre, hogy lábon átélt sorsa beteljesedjen. Még friss bennem a két héttel ezelőtti élmény, a Széna téri 75 rendbeli fagyilkosság.
Megértem hát az érzést, és elismerem az írói szabadságot, amely a budai fakitermelést egyetlen gondolatfolyamba tereli a Taigetosszal, a Szent Koronával és Amazónia őserdeivel. Magam túlságosan földközeli lény vagyok, aki egy fahalálnál azt számolom, hány köbméter oxigén esett ki a levegőmérlegből, és 583-szór fontosabb súlyrészarányához mérten miként csökkent a szén-dioxidot feldolgozó kapacitás. (583-szor nagyobb a levegő oxigéntartalma, mint szén- dioxid-részaránya.) Ez az asszimiláló felületből és az asszimilációs egyenletből számítható ki. Balogh János akadémikus a megmondhatója, miként rontja életesélyeinket a fapusztulás.
Ebből a szempontból akár el is fogadhatnánk Sebeők János elméletét arról, hogy művelt erdő helyett őserdőre van szükség. Ezt azonban meg kellett volna beszélni őseinkkel is. Már akkor szólni kellett volna, amikor a pleisztocén korszakban eleink feltalálták a tüzet, és így - mintegy egymillió évvel ezelőtt - elkezdték fogyasztani a fát. Először csak melegedni és főzni használták, majd épületfának, bútornak, szőlőkarónak, hadihajónak, taligának, szerszámnyélnek, bányafának, vasúti talpfának és papírnak - minden mennyiségben. Manapság az USA évente 11 millió tonna faaprítékot szállít Japánnak papírgyártás céljából. Kicsiny hazánk is jó sok fát használ fel azért, hogy az egy főre jutó évi 55 kiló papírt előállíthassa.
Ilyen körülmények között az őserdőt csak rezervátumként lehet megőrizni, mert ahol még van - az Egyenlítő környékén -, évente két Magyarországnyit pusztít el belőle a gyorsuló ütemben szaporodó emberiség.
És itt becsületesen ki kell mondani valamit: az erdészet talán az egyetlen ágazat, amely hazánkban megvalósította a fenntartható fejlődést azáltal, hogy nem termel ki több fát, mint amennyi a fanövedék!
1998-ban például a 11,5 millió köbméter fanövedékből csupán 6,5 millió köbmétert termeltek ki. Nem feledhető azonban, hogy a faimporttal együtt a felhasználásunk jóval nagyobb.
Ám térjünk vissza a budai erdőkhöz! Nem titkolom, erdészpárti vagyok, mert tapasztalataim arról tanúskodnak, hogy az erdészek szakmai felkészültsége és hivatástudata példaértékű. Megvizsgáltam a budai erdőkben kitermelt fák metsz-lapjait, és megállapítottam, hogy a kivágott fák kora 85-90 év közötti, így vágásérettnek tekinthetők. Igazat kell adnom Bakon Gábornak többek között abban is, hogy a felújítást államilag ellenőrzött ütemterv szerint végzik, szakszerűen, a tartamos (fenntartható) fakitermelés követelményei szerint, gondoskodva az új telepítésekről. Más baj van.
A budai erdők elsődleges rendeltetését illetően a hatályos erdőtörvény három cikkelyét kell figyelembe venni.
A 17. paragrafus 2. bekezdés h pontja véderdőnek minősíti a településvédelmi, valamint a belterületi erdőket. A 19. paragrafus b pontja egészségügyi, szociális, turisztikai rendeltetésűeknek minősíti a parkerdőket. Ez a megfogalmazás a parkerdők esetében alárendeli a gazdasági (fakitermelési) célt az üdülési, turisztikai, sőt az egészségügyi, azaz környezetvédelmi funkciónak.
Ugyanakkor a 15. paragrafus 2. bekezdése hangsúlyozza, hogy az elsődleges cél mellett fokozottan ügyelni kell a további, azaz a fakitermelési célok rögzítésére is. Utóbbi cél az üzemtervekben jelenik meg.
A Pilisi Parkerdő Rt. a nevében hordozza helyzetének skizofrén voltát: parkerdőként részvénytársasági formában működtetik, s ezzel belekényszerítik, hogy elsődleges funkcióját háttérbe szorítva a fahozam növelésére törekedjen. Erre nem lenne szükség, mert az erdőérték-számítás hiteles kutatói - például Márkus László professzor és munkatársai - rámutattak, hogy az erdők üdülési és védelmi funkciói napjainkban lényegesen meghaladják a fakitermelési értéket.
Az előbbi érték 1990-ben országosan mintegy 50 százalékkal volt magasabb az utóbbinál. A Pilisi Parkerdő esetében a különbség még nagyobb lehetett. Pedig Márkus László nem számolta az összes ökológiai hatást, például az oxigéntermelést, a szén-dioxid-termelést, a klímaváltozás gazdasági következményeit.
Így vizsgálva az ismert tényezőket, a nemzetközi irodalom 8-10-szeresére növeli az erdők fában, vadban és más erdei termékekben kifejezett értékét. Magam - erdész kutatókkal összefogva - mintegy 4-5-szörös értéket állapíthattam meg az élőfakészlethez képest.
Lenne tehát indoka annak, hogy a budai erdőket közhasznú társaságok üzemeltessék; akár úgy is, hogy a fővárosi önkormányzat kivásárolja őket az államtól. Ebben az esetben mód nyílna rá, hogy az erdészek tudásuknak megfelelően, és ne a rájuk kényszerített szerepben dolgozhassanak. A fák vágásérettségük, azaz nyugdíjas koruk után is tovább szolgálhatnának. Szükségünk lenne rá!

Engedelmes áldozataink, a növények
Sebeők János tollából elgondolkodtató írást olvashattunk a budai ősbükkösökről. A szerző rámutat, hogy az erdőirtás kapcsán különféle érdekek, értékrendek és szemléletmódok ütköznek. Az ökológiai, gazdasági vagy turisztikai szempontok előtérbe helyezése egymásnak ellentmondó következtetésekhez, döntésekhez és intézkedésekhez vezet.
A fő kérdés az, hogy a megközelítések közül melyiket tekintjük elsődlegesnek, fontosabbnak: az erdő védelmét vagy az erdész érdekét, a fa-, illetve papíripar szempontjait, a turisták vagy a ritka fajok érdekét? A különböző szempontok mellett felsorakoztatható érvek sora hosszúra nyúlik csakúgy, mint az egyes nézeteket képviselő felek vitája. Láthatjuk azonban, hogy a kérdés gyökere az értékrendszerek problémájához vezet. Nem csupán az egyének, hanem az egész magyar társadalom és szélesebb értelemben az egész nyugati civilizáció értékrendszerének kérdéséhez.
E vitából is jól látható az, ami miatt a környezetvédők évek óta fogják a fejüket - és próbálnak sokakat rávenni, hogy kapjanak ők is a fejükhöz: a rövid távú anyagi érdekek gyakran elnyomják a hosszabb távú, pénzben nehezen kifejezhető eszmei értékek védelmét. Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy bölcsészként nem értek az erdőgazdálkodáshoz, ennek ellenére mélyen átérzem a szakemberek dilemmáit és nehézségeit. Olyan civilizációban élünk, amely iszonyatos mértékű fa- és papírfogyasztásával évtizedek óta vészesen megbolygatja az ökoszisztémát.

A gondot nem lehet egy csapásra megoldani, ahogy a rossz festményt sem lehet néhány ecsetfonással tökéletessé varázsolni.
A jelenlegi erdőgazdálkodás - a válaszcikkekből szerzett benyomásaim alapján - éppen ezért nem is a legjobb megoldást keresi (mert azt már régen szem elől tévesztettük), hanem a legkevésbé rosszat. De ez sem lehet könnyű feladat a különböző elvárások és megközelítések kereszttüzében. De mikor letarolt erdőt látok, értem, honnét erednek Sebeők indulatai. Valami nekem is azt súgja (és azt hiszem, ezek nemcsak az érzelmeim), hogy nem ez a legkisebb rossz, ami történhetett. Szakmai kompetencia híján hosszú távú gyakorlati javaslattal nem tudok szolgálni. Szeretnék viszont felvetni néhány olyan szempontot, amelyek - bár első látásra inkább bölcseletinek, mint gyakorlatinak tűnnek - megfontolásra érdemesek lehetnek a környezetünk alakításával foglalkozók számára.
Meggyőződésem, hogy a problémák kezelését az alapjaiknál kell kezdenünk, és ez jelen esetben a nyugati civilizáció természetszemléletének, az élővilághoz való viszonyának kérdését veti fel. Mivel érdeklődöm a különböző (múltbeli és korunkban fellelhető) kultúrák eszmei alapjai iránt - és emellett egy ősi indiai vallást gyakorolok -, szeretném felhívni a figyelmet néhány olyan szempontra, amely a keleti, spirituális alapokon álló társadalmakban meghatározta, meghatározza az emberek természethez fűződő viszonyát.
Minden, ősi gyökerekkel rendelkező civilizációban többnek tekintették a természeti környezetet, mint pusztán „fogyasztásunk tárgyának". Kissé kiélezve a dolgot, azt mondhatjuk, hogy a keleti kultúrák kérdésfelvetése az emberi élet berendezkedésével kapcsolatban így hangzott: miként óvjuk meg a világot és más élőlényeket magunktól? A nyugati filozófia kérdésfelvetése ezzel szemben inkább az, hogy miként óvjuk meg magunkat a világtól és más élőlényektől, a keleti gondolkodásmód középpontjában a világ áll, amelynek törvényeihez igazodnunk kell, míg a nyugati látásmód fókuszában mi állunk, az ego áll, és hozzá kell igazodnia, alkalmazkodnia minden létezőnek. Akár a kereszténység tanításait vizsgáljuk, akár a buddhizmus erkölcsi eszméit, akár a hinduizmus alapelveit, mindenütt a más élőlények iránti tolerancia, az erőszaknélküliség és kölcsönös szeretet tanításával találkozunk.
Az 1993-ban Chicagóban rendezett világvallások parlamentje rámutatott, hogy a nagy világvallások az emberi magatartásra, az erkölcsi értékekre és alapelvekre vonatkozóan közös üzenetet hordoznak, amelyet a rendezvény szervezői világethoszként fogalmaztak meg. A négy megdönthetetlen alapelv közül - amelyek a nyilatkozat magvát jelentették - a legelső volt az elkötelezettség az erőszakmentesség kultúrája és minden élet tisztelete iránt. Buddha például határozottan fellépett az állatáldozatok bemutatása ellen, és ahiuszát, erőszaknélküliséget hirdetett, amely minden élő védelmére kiterjedt. Nem szorul bizonyításra Jézus univerzális szeretete. Az indiai védikus írások egyik fő tanítása szintén a kegyesség, a könyörületesség minden élő iránt.
Emellett valamennyi ősi írás mértékletes életmódra biztat, amellyel a lehető legkevesebb kárt okozzuk környezetünknek és másoknak. „Az embernek csak azon szükségszerű dolgokat szabad elfogadnia, amik az ő számára lettek félretéve, minden mást kerülve, jól tudva, hogy azok kihez tartoznak" - írja az egyik több ezer éves upanisad. De a taoista bölcsesség is ezt tartja: „Aki tudja, hogy neki elég, az gazdag." Az ősi Indiában a fák állampolgároknak számítottak, akikért a király teljes felelősséggel tartozott. A Biblia szerint pedig az ember azért is teremtetett, hogy „uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon". Nyilvánvaló, hogy nem tarthatjuk igazán eredményes uralkodónak azt, aki akarva vagy akaratlanul kipusztítja, kiirtja, szenvedni hagyja a rábízottakat, vagy tönkreteszi a királyságát.
Bizonyára mindannyian meghatónak tartjuk ezeket a gondolatokat, ugyanakkor úgy is vélhetjük, hogy naivak, nem korszerűek és nem praktikusak egy globalizálódó, felgyorsult világban. Mindenesetre jelentős veszélynek tesszük ki magunkat, ha teljesen elvetjük a korábbi évezredek bölcsességét (legyenek azok akár emberi, akár isteni eredetűek), és a pillanatnyi gazdasági érdekeket tekintjük döntőeknek. Napjainkban finoman szólva sem az erőszakmentesség vagy a mértékletesség alapelve az elsődleges. Közülünk sokan csupán gazdálkodási egységnek tekintik az erdőt, megfosztva minden személyes, élő jellegétől. Nem látjuk az erdőtől a fát. A növényvilág pedig - az élettelen környezet, a levegő, a víz és a föld szennyezése után - a leginkább alkalmas arra, hogy az emberi mohóság és önzés áldozatává váljon.
Az elnyomott emberek tiltakoznak, esetleg önvédelmi csoportokba tömörülnek, az állatok véreznek és szívszaggatóan nyüszítenek, ha bántjuk őket - a fák azonban engedelmesen eldőlnek. Az életben maradtak sem tüntetnek, ha társaik haszontalan termékeket reklámozó szórólapok alapanyagává válnak a fogyasztói társadalom piacán. Sebeők tíz éve javasolta a bioszféra-ombudsman intézményének felállítását. Az adatvédelmi és emberi jogi szószólóhoz hasonlóan miért ne lehetne intézményesített szószólója a megszólalni képtelen, ám saját érdekekkel nagyon is rendelkező természetnek? A javaslat visszhangtalan maradt. A fák azóta is hallgatnak és tűrnek. Lelkiismeretünket nem háborgatja a pusztulás tudata, legföljebb néha egy-egy Sebeők-publicisztika, WWF-akció vagy váratlan katasztrófa hírére kapjuk fel a fejünket.
A növények iránti érzéketlenség csak első hallásra tűnik jelentéktelennek. Nemcsak azért fontos, miként bánunk a fákkal, mert Magyarországon a lakosság jelentős része olyan helyen lakik, ahol a levegő szennyezettsége károsítja az egészséget, és ezért minden fotoszintézisre képes lényt a jótevőnknek kell tekintenünk. Hanem azért is, mert ez jelzője társadalmunk erkölcsi érzékenységének, a döntéshozók józanságának és felelősségérzetének. Az élővilághoz való viszony, az élőlényekkel való bánásmód egy társadalom szellemiségének lakmuszpapírja. Szomorú volna, ha számunkra a fák csak (még) élő bútorok lennének, az állatok pedig négy lábon járó élelmiszeripari és szőrmeipari alapanyagok. Innen már ijesztően rövid az út odáig, hogy egy „kényelmetlen" emberi magzatot pusztán szövetnek tekintsünk, amely gondolkodás nélkül eltávolítható az anyja méhéből, vagy hogy az időseket a Taigetosz felé irányítsuk.





Az erdei élővilág egészét kell védeni
Előrebocsátom, hogy a Sebeők írásában foglaltakkal sok tekintetben egyetértek, szeretném kiegészíteni őket a saját tapasztalataimmal és néhány javaslatot tenni. Az említett írás általában az erdőkkel foglalkozik, én azonban most csak a városfejlesztési és a természetvédelmi területeken folyó erdőkezelés körébe tartozó erdők helyzetével foglalkoznék, tapasztalataim is innen származnak.
Debrecen város rendezési terveinek egyike magába foglalja a helyi védettségű Nagyerdő egy részét is, miközben előirányozza a terület fejlesztését. Ha átnézzük a terveket, a fejlesztésnek mint fogalomnak igen érdekes alkalmazására lelhetünk, nevezetesen a ptolemaioszi építészvilágképre. Eszerint az épített objektumok körül forogna minden, más szóval az erdő csak úgy fejleszthető, ha építkeznek benne. Ilyen esetben már a védettségnek sincs semmi jelentősége, miként annak az ökológusok részéről sokszor leírt véleménynek sem, hogy ezen a területen még mindig értékes erdei biotóp (élőhely) található. Az ökológiai, biotóp fogalmakkal a tervező nem tud mit kezdeni. 0 szép, egyenes vonalakat húz a térképen, kiszámítja, hogy ennyi fát kell kivágni, ebből csak ennyi százalék öreg tölgyet, a többi marad. Ehhez jön még ennyi parkoló, utak, csatornák stb. így összességében a zöldterület csak néhány százalékkal csökken. Kedvelt tervezői fogás, hogy a csökkenés százalékát a szóban forgó területnél jóval nagyobb alapra számítják.
A könnyebb kezelhetőség kedvéért a terület a parkerdő elnevezést kapja, s itt a hangsúly a park szón van. Ugyanis a parkokra vonatkozó előírások gyakorlatilag néhány laza megkötöttségtől eltekintve mindenféle átalakítást, módosítást lehetővé tesznek, ami megkönnyíti a fejlesztők dolgát.
Elképesztő az a tervezői szemlélet, amely az erdőt csak a fákban, pontosabban csak a kivágott fákban látja sérültnek. Az ökológiai láncolat, az erdei biotóp működésének mechanizmusa nem létezik számára, ezért az sem világos, hogy az ily módon „fejlesztett" erdőkben a még megmaradó öreg fák anélkül is elpusztulnak, hogy akár csak egy ujjal is hozzájuk nyúlnának. A környezetvédő civil szervezetek tiltakozása természetesen csak gáncsoskodás a grandiózus fejlesztési elképzelésekkel szemben.
Gyakran találkozunk a tervezői argumentumok között - a létesítendő objektumok helyének kijelölésénél - az értéktelen erdő fogalmával, ami eleve felmentést ad a kiirtásra ítélt növényzettel kapcsolatban felmerülő aggályokra. A dolgok ilyenfajta megközelítése a szakember számára is elfogadható, sőt gyakran szerepel magyarázatként akár természetvédelmi területekkel kapcsolatban is. Az értéktelen erdő fogalmával ökológiai szempontból nem lehet mit kezdeni, az erdei biotópban semmi sem értéktelen, semmi sem felesleges, ebben a láncolatban mindennek megvan a maga szerepe. Ennek a fogalomnak a szakemberek részéről történő rendszeres használata arra mutat, hogy az erdőkezelésnél többnyire gazdasági, piaci szempontok szerint folynak a munkálatok, pedig legalább a védett területeken lévő erdők esetében elvárható lenne egy komplex, ökológiai szempontú erdőkezelési gyakorlat alkalmazása.
Más szóval ezekben az esetekben a tervszerű erdőgazdálkodás avítt gyakorlatával kellene szakítani, meg kellene hagyni a maga rendezetlenségében is a legcsodálatosabb rendezettséggel bíró erdei biotópot, mert ez az az erdőalakulat, amellyel a földtörténeti korok évmillióinak homályából előbukkant ember találkozott, amellyel és amelyben élt. Ebben az erdőben találta meg a kapcsolatot a szellemvilággal, mert itt érezte az erdő faóriásainak nyugalmat, békét, harmóniát árasztó közelségét. Azért építette lombkupolájuk alá kultuszhelyeit, mert itt talált igazi kapcsolatot a tér és idő fel nem fogható kettősségével, itt vált bizonyossá számára, hogy magában hordozza a világot.
Az erdőknek és öreg fáiknak ma is, a ma emberének is ez az üzenete, és még talán sohasem volt ilyen nagy szükség rá, mint most, agyonmanipulált, agyonhajszolt társadalmunkban. Ez adhat olyan fogódzót, amellyel az ember megleli helyét a világban, és el tudja választani a szükségest a haszontalantól. Ezért nehezen érthető, hogy némely felsőoktatási intézmény vezetői minden követ megmozgatnak, hogy ma még kivételesen szép környezetük gyönyörű öreg fái helyére épületek kerüljenek.
A cél szentesíti az eszközt elv a találékony szakembereket érdekes javaslat kidolgozására késztette, amelyet az említett intézmények esetében ajánlanak. Egy példa az alkalmazásra: kijelölendő a hely, ahová építkezni akarnak. Ki kell mondani: az itt lévő növényzet egyrészt értéktelen fákból áll, ezekért tehát nem kár, az öreg tölgyek stb. helyébe pedig a törzsátmérő valamilyen függvényében sok kilométerrel odább X darab facsemetét kell ültetni. Ezzel megtörtént a pótlás. A szakember ezek után elégedetten dörzsöli a kezét: megoldódott a probléma, és a lelkiismeretét is megnyugtatta. Ez utóbbit csak feltételesen.
A környezetvédelmi lexikon a természetvédelmi kezelés címszó alatt ezt írja: természetvédelmi oltalom alá helyezett területek fenntartását célzó, ökológiai alapon nyugvó kezelési mód, amely lehetővé teszi a természetvédelmi értékek megóvását és bemutatását.
Egy természetvédelmi terület esetében a védelem nem magára a területre vonatkozik, nem lehet tehát a terület teljes növényvilágát kipusztítani, mondván: a terület így is védett marad, aztán majd telepítünk rá új növényzetet. Ez a gondolatmenet sajnos polgárjogot nyert a gyakorlatban. A védett területeken lévő és működő biotóp, esetünkben az erdei ökoszisztéma fenntartása és bemutatása lehet az erdőkezelés célja, ez a cél azonban messze esik a jelenlegi tarvágásos technológiától, az ilyenfajta tervszerű erdőkezeléstől. így éppen az pusztul el, aminek az érdekében a védelem létrejött: az az erdőfajta, amelyik a legközelebb áll az ősi erdőformátumhoz és az emberekhez. Helyette a gondosan sorba ültetett fák falanszteri képe fogadja a látogatót. A szakemberek szeme előtt a hozamközpontú erdőgazdálkodásra alkalmas, uniformizált alakzatú erdők lebegnek elérendő célként.
Eddig minden hasonló jellegű problémafelvetésre gyorsan jött a szakemberek válasza: a tervszerű erdőgazdálkodás jelenlegi formája jól működik, ez így helyes, a döntést különben is többen hozzák, a tévedés tehát kizárva. Mintha többen vagy sokan nem tévedhetnének. A döntéseket a hivatalokban hozzák, ott pedig érvényes a régi mondás: akinek az Isten hivatalt adott, tehetséget is ad hozzá. Azok a szakemberek pedig, akiknek nem jutott hivatal, és így egyebeknek is híjával vannak, nem szólhatnak bele a döntésbe, csak kívülről szemlélődhetnek.
Mit kellene hát tenni? Néhány lehetőség: el kellene érni egy olyan szemléletbeli változást, amely szerint az erdei élővilág egésze védendő, azaz ökológiai alapú erdőkezelést kellene meghonosítani a szokásos erdőkezelés helyett. Meg kellene teremteni a non-profit jellegű erdőkezelés gazdasági feltételeit támogatással vagy egyéb kedvezményekkel.
Tudatosítani kellene, hogy az erdő haszonértékénél sokkal nagyobb jelentőségű az emberre gyakorolt mentális hatása, ezért a kezelésnél ennek elsőrendű szempontnak kellene lennie.

Kinek templomi szentség az erdő?
Sebeők János író vitaindítójában kifogásolta, hogy a budai hegyek ősbükkösében kivágják az öreg fákat, amit az öreg emberekkel szembeni méltánytalansággal rokonított, végső soron az erdő természetébe való önkényes beavatkozásként értékelve a tettet. Az elkövetés eszközeként a végrehajtó erdészszakmát nevezte nevén, mégpedig abban a kontextusban, hogy olykor az erdészség szakmaiságára, hozzáértésére hivatkozik az erdővel szembeni humán agresszió.
Válaszként Bakon Gábor főerdész a budai ősbükkösök kezelését végző Pilisi Parkerdő Rt. képviseletében és Pápai Gábor erdőmérnök, az Erdészeti Lapok főszerkesztője egyaránt kiállt az erdészszakma emberi, társadalmi és természeti hasznossága mellett, védelmébe véve az érintett részvénytársaság tevékenységét is.
Az író és az erdészek közötti, konfrontatívnak ható hangnemet Agócs József erdőmérnök, adjunktus igyekezett tompítani optimális egyensúlyt kereső írásával, amelyben emlékeztetett arra, hogy ismert a mai erdészeti gyakorlatban alkalmazottnál megalapozottabb diszciplína és technika is.
Ezeket követte Halász Ferenc állatorvos, erdőbirtokos és Molnár Géza kutató szellemes írása. A szerzők úgy vélekedtek, a jelenlegi erdészeti gyakorlatot helyesebb volna fakitermesztésnek, fa-szakemberkedésnek vagy fászásnak nevezni, mert a csupán a fa gazdasági jelentőségét számon tartó szakmai szemléletmód semmiképpen nem fejezi ki az erdő egységes egész voltát, így az erdész megnevezés használata nem indokolt.
Mellettük Radó Dezső kertészmérnök, közgazdász a hazánkban érvényes jogszabályok ellentmondásaira tett utalást rövid hozzászólásában.
Egy hete Tasi István kultúrantropológus, Krisna-tudatú lelkész igyekezett felmutatni a védikus, a hindu, a buddhista és a keresztény világ egységét abban az értelemben, hogy az „engedelmes áldozatokkal" szembeni alázat - legyenek azok az áldozatok emberek, állatok vagy növények- minden érdeken felül áll, emlékeztetve az 1993-as chicagói világvallások parlamentje ezzel azonos üzenetére.
Végül Sitery Csaba kohómérnök, környezetvédelmi szakember szólalt fel az erdő természetes rendezetlenségű élőhelyeinek védelmében, bírálva a tervező-fejlesztő szakértelem uniformizáló manipulációit.
Magam úgy érzékelem, az írások részben elsiklanak egymás mellett. Agócs, Halász, Molnár és Sitery is olyan szellemben írtak, mint akik számolnak a bioszféra és a humanoszféra (Sebeők) kultúráinak eltérő megismerési rendszereivel. Értékén kezelik, hogy más, öntörvényű jelenségek (például egy erdő) viszonylatában az emberi fejlődés részint elkülönülő tartományban mozog, vagy éppen ellentétes érdekeket jelenít meg.
Kétségtelenül szó sincs arról - amint azt Sebeők különösen gyakran hangoztatja -, hogy a bioszféra és a humanoszféra ne kapcsolódna egymáshoz igen sokféle energetikai láncolaton keresztül. Gondoljunk csak az ember által elfogyasztott élő szervezetekre, a papírként, bútorként stb. hasznosított fára! Ám a bioszféra és a humanoszféra öntörvényű rendszerré különül el. Kapcsolatot teremtünk és együttműködünk az élővilággal, ugyanakkor döntéshozatalunk, gondolkodásunk, világnézetünk sajátosan emberi.
Ez a viszonylat látható abban is, amivel Sebeők János egész eddigi irodalmi műve szinte tüntetőleg foglalkozik: hogy a bioszféra sem azonos magával az élettel. A bioszféra analógiaként csak megtestesíti az élet jelenségét, de e megtestesülés módjában autonómiát élvez.
Bakon Gábor főerdész azzal zárja hozzászólását, hogy a továbbiakban nem kíván Sebeők Jánossal vitatkozni, de természetesen bárkinek a rendelkezésére áll „a budai hegyek erdőfelújításának témakörében - elsősorban a természet templomában, az erdőben". Nem szeretném elkeseríteni Bakon Gábort, de ha csak a maga szabta határok között hajlandó eszmét cserélni, azzal önmagát teszi vitára alkalmatlanná.
Másként pedig érdemes volna meggondolni, mit jelez az, ha az erdőt, teljes joggal, a természet templomának nevezzük. Nem arról van-e szó, hogy az erdő azoké, akik lakják, nem pedig azoké, akik szerepjátékokat játszanak benne? Véletlenül sem merül fel a gondolat, hogy - szemben a mélyen „hívő" élővilággal - az ember templomot gyalázni jár az erdőbe? Az erdőt elég genetikus vezérlésű „hívő" lakja, és nem hiszem, hogy Bakon Gábor közéjük tartozna. Bakon Gábor maga éppúgy a bioszférából kivált humánumot reprezentálja, mint bármelyik vitapartnere.
Sajátos, fajspecifikus megfontolásaink, ideáink, vezérlőeszméink a bioszféra ellenében fejlődnek. Az emberi megismerés öntörvényű tartománya éppen azáltal válik szabaddá és önrendelkezővé, hogy nem determinálja a genetikus program, azaz attól függetlenül is képes törvénykezni és cselekedni. Ennek tudatában tekinthetjük teremtőerőnek az embert, aki saját, egyedi kultúrát hoz létre. E teremtés azonban attól a pillanattól fogva, hogy az ember öntudatára ébred, vagyis egy addig ismeretlen minőséget testesít meg, ambivalens viszonyt szül a bioszférával szemben. Részint tisztában vagyunk azzal, hogy a természet táplál bennünket, részint viszont öntudatra ébredésünktől kezdve szakadatlanul formáljuk ellenségképünket is, hiszen a természetből számtalan veszély leselkedik ránk, no meg, ha a bioszféra örökösei vagyunk, akkor a halandóságunkat is onnan örököltük.



Kétes szakszerűség
Sebeők Jánost, jámbor óhajáért, jól kioktatták, mondhatnám lebunkózták. A szakemberek. (Akár Nemcsók János, a Dunaszaurusz ádáz erőszakolója az egész országot.) Már Bakon Gábor is képzetlen tollforgató, hatásvadász vagdalkozá-sát látta az írásban, mely zavart kelt, kárt okoz. A másik Gábor, a Pápai még ezt is kevesli, felelősségnek álcázott felületességnek nevezi oktalan beavatkozását, mert az a szakma lényegének ismerete nélküli ítélet.
Bakon Gábor csak „illetékes", Pápai Gábor „szakértő". Ennek tudatában butaságtól sem riad vissza. „Az öreg fák menthetetlenül betegek", állítja, majd kifejti, hogy a fa közepe, a geszt betegszik meg először. Ezzel az állítással eljátszotta, hogy komolyan vegyük a szövegét. Ha valóban szakember (szakértő) lenne, tudná, hogy éppen a kéreg alatti lágy részeket kedvelik a kártevők. Ott a legpuhább a fa, a geszt pedig a legellenállóbb. A gyümölcstermelők, ha nem is erdészeti szakemberek, jól ismerik ezt a tényt, pedig a gyümölcsfák keménysége igen távol van a bükköktől, tölgyektől.
Bakon Gábor csodálattal adózik az erdőnek hulladékmentes öngazdálkodásáért és elismeri, hogy az erdészet okoz némi kárt. Pápai Gábor pedig a maga sajátos „erdei holokauszt"-jának leírásával azt akarja bizonyítani, hogy erdész nélkül kivesznének az erdők. Az sem igaz, hogy szántóföldi művelés után az erdőtalaj degradálódik. Az erdők aranykorona-hozadéka csak negyedannyi mint a szántóföldeké. Azért irtották ki egykor az erdőket. Igen nagy kínlódás a kipusztult erdő helyét újratelepíteni? Bizonyára! De ez azért van, mert a csemeték kezdeti fejlődéséhez elengedhetetlen a beárnyékolás, csak jóval később kezd fontosabbá válni a napfény.
Bakon Gábor „csak" akkora tarvágást kíván, hogy az erdő növekedése azt megengedi, Pápai Gábor azonban egyenesen kívánatosnak tartja, mint „katasztrófaszimuláló" technológiát.
Nem vitatom, hogy az erdészekre szükség van, racionális erdőgazdálkodásra szükség van, de csak olyan erdészekre, akik valóban az erdőért dolgoznak és nem az erdőgazdaságért, a racionális erdőgazdálkodás pedig ugyancsak az erdő fenntartásáért dolgozik. Ez pedig a valóban beteg fák - ezek betegsége szembetűnő - kivágása és a parkerdő-jelleg fenntartása érdekében az ésszerű ritkítás. Magyarországnak kevés az erdeje és túl sok az erdőgazdasága.
Szakmainak álcázott ostobaságokkal nem szabad vagdalkozva igazolni a haszonelvűséget. Az csak a valódi szakszerűséget degradálja.
Tisztelt Szerkesztőség!
Fenti írásomat az az indulat gerjesztette, mely azon háborog, hogy még mindig gyakori, hogy szakmai mundérba bújt akarnokok a maguk sokszor kétes értékű szakértelmüket a „laikusok" lebunkózására használják, csak azért, hogy önérzetüket növeljék, hitelüket emeljék.

Lovagolni a fák között
A környezetkárosító balesetek, mint például az Exxon Valdez katasztrófa, Bhopal, Csernobil vagy épp a Tiszát ért ciánszennyezés mindig elemi erejű felháborodást váltanak ki, a gazdálkodás címszó alatt futó, a katasztrófáknál sokkalta alattomosabb természetpusztítás viszont többnyire a közvélemény közönye mellett megy végbe. Pedig hát a természet valójában nem a véletlen balesetek, hanem a civilizáció mindennapos működése nyomán pusztul. Ezért érzem fontosnak a Tarvágás - Taigetosz című Sebeők-írást, mely a budai ősbükkösök tarvágása kapcsán a mindennapok rendjén valónak elfogadott erdőpusztítására hívja fel a figyelmet.
Az erdő a legösszetettebb természeti egység, amellyel egy átlagos európai ember viszonylag könnyen találkozhat. Véleményem szerint a budapesti lakosoknak szüksége van minden egyes városbeli vagy városkörnyéki fára, illetve erdőterületre. Ha az emberek szükségleteitől el is tekintünk, az erdőnek joga kell, hogy legyen a fennmaradás, a túlélés.
A budai ősbükkösök tarvágása nem tűnik jövőbe mutató erdészeti technológiának, sokkal inkább a pusztítás látszatát kelti. Nem vagyok sem erdész, sem ökológus vagy biológus, tudományos elméletekkel és statisztikák tömegével nem tudom alátámasztani gondolataimat és érzéseimet. A szakmabeliek valószínűleg ezt az írást is hatásvadász, köpönyegforgató vagdalkozásnak fogják tekinteni, és megorrolnak rám, hiszen az ő szakterületükön az ő tevékenységüket komolyabb előképzés nélkül kritizálom. Bár az erdészek sem szólnak bele az én munkámba, az erdőirtás végleges és visszavonhatatlan mivolta az átlagembert is felszólalásra, cselekvésre készteti.
Budapesti lakos, vállalkozó (nem alvilági értelemben, a sajtó szóhasználata miatt kénytelen vagyok megjegyezni), üzletember vagyok természetvédői, írói, filozófiai mellékzöngékkel. Azon félig felvilágosult rétegbe tartozom, akiknek tagjai felismerik a kártékony emberi tevékenységeket, érzelmileg rosszul élik meg a környezetpusztítást, de a nagyvárosi, fogyasztói társadalom részeként keveset tesznek valójában a bioszféra, az élőlények és az élőhelyek védelmében.
Egy újabb korszakváltás küszöbén állunk. Ahogy közeledünk az információs társadalomhoz, talán a közlekedést és az ipari tömegtermelést felváltja egy új kisvárosi kor, ahol az emberek általában szűkebb közösségükben és közvetlen környezetükben mozognak, míg távolabbra elektronikus formában. Virtuális szélsőséges időjárás, elsivatagosodás, tömeges fajkipusztulás előtt néhány évtizeddel itt az utolsó lehetőségünk, hogy a természetet újra felértékeljük, szabadon és tiszteletben tartsuk. Európa iparosított és művelt területei között alig néhány erdő, rét, tó vagy folyó illik bele a természet vagy természetközeli állapot kategóriába. Budán ezért lenne szükség az ősbükkösök tarvágás nélküli fenntartására.
A gazdasági életben is megjelentek a környezet és egyéb nem üzleti értékek megóvásával kapcsolatos elméletek. A fenntartható fejlődés és a valódi fejlődés elméletek nem negyedéves eredményekben, hullámzó részvényárfolyamokban vagy elvakult nemzeti össztermék-növekedésben gondolkodnak. Figyelembe veszik a gazdasági tevékenységek ötszáz, esetleg ötezer éves hatásait. Lehet, hogy egy évtized múlva már ötvenezer éves távlatok is bekerülnek egy nukleáris erőmű vagy egy halászflotta eredmény-kimutatásába. Az új szemlélet szerint a gazdasági mutatókból levonják az elpusztított környezeti, társadalmi, kulturális és családi értékek nehezen becsülhető összegét.
Kis szerencsével, nagy erőfeszítéssel és példás önmegtartóztatással megváltozhatunk. Az emberi dominanciára, kontrollra, állandó irányításra, a pénz hatalmára épülő, fogyasztói társadalomba hajszoló növekedési filozófiát átveheti egy szelídebb, rugalmasabb, toleránsabb gondolkodás, mely az élet és a földi értékek minden formájára kiterjesztett általános jólétet kíván megvalósítani. Az ember és ember, valamint az ember és természet közötti általunk gerjesztett verseny és küzdelem rövid távon valóban hatalmat és kiváltságokat szerezhet, hosszú távon azonban az ember és az élet pusztulásával járhat.
Ha a kőkemény, profitorientált üzletemberek és a szavazatok után koslató, könnyű ígéreteket osztó politikusok elkezdik rászánni magukat a szemléletváltásra és a nehezebbik útra, akkor már tényleg nagy a baj. Talán a természet „doktorai" és „papjai", az erdészek, halbiológusok, ökológusok stb. is készen állnak új felfogással, új módon az erdő, mező, folyó, az élet érdekében tevékenykedni vagy éppen visszavonulni.
A természet, az élővilág egy része túlélheti ezt az emberi eszmélési, felvilágosodási folyamatot. Legyen ez igaz a budai erdőkre is! Nálunk a természetvédelmi területek igen könnyen elvehetetlen panorámás luxusvillák hátsó kertjeivé vagy zöldmezős ipari beruházások alapterületeivé válnak.
Az ember mindenek felett álló úrként, zsarnokként befolyásolja a földi világot. A lehető legenyhébb perspektíva szerint is az ember kertész, erdész stb., aki védi és irányítja a természetet. A természet és az élet azonban az ember nélkül is megállja a helyét. Sebeők találóan írta, hogy az erdő előbb volt, mint az erdész. Gondoljunk csak az emberi beavatkozás nélkül eltöltött néhány milliárd felhőtlen évre! Az ember által okozott károk, szennyezések nagy részét is képes helyreállítani a természet, de nem végtelen mennyiségben és folyamatos adagolásban.
A budai ősbükkös ugyan ültetett erdő, de ahogy az élet utat talál a vulkánok közelében, az óceán mélyén vagy a sarkvidéken, úgy egy magyar erdő is önmaga közeledhetne a természetszerű, vad, organikus állapot felé anélkül, hogy fűrészek lecsupaszítanak, majd jó esetben gondos kezek újraültetnék vagy rosszabb esetben szervezési, anyagi nehézségek miatt még azt is elfelejtenék.
Az erdő nagykorú, megilletné őt az önrendelkezés joga. Próbáljuk meg fiatal fák ültetésével színezni, feléleszteni az öregedő telepített erdőket, de ne a láncfűrész legyen az elsődleges eszköz az erdő jövője érdekében! Ne legyünk a világ urai, mesterei, erdészei, halászai, pásztorai! Legyünk inkább a vendégei, csodálói, tisztelői! Legyenek erdők, rétek, tavak, melyekhez ember nem férhet. Legyenek olyanok, amelyekbe vendégként óvatosan beléphetünk, hogy néhány órára magunk mögött hagyjuk az önkéntes városi mókuskerekeket.
A gazdasági érdekeket szolgáló erdőre is szükség van, de ezt ne tekintsük a két másik fajtával egyenrangúnak. A csirkefarm, a Budapesti Állatkert és a Serengeti Nemzeti Park is különbözik egymástól, annak ellenére, hogy mindhárom állatokkal kapcsolatos. A fa valóban az egyik legnagyszerűbb, újratermelődő nyersanyag a Földön. Szükségünk van a fatermelő erdőkre, csak el kell őket választanunk az „erdő" erdőktől. Az egyik célja a jó minőségű, azonos színvonalú faanyag folyamatos produkálása, a másiké a lehető legbonyolultabb és ezáltal legerősebb, legegészségesebb élőközösség, a területen elképzelhető legnagyobb biodiverzitás elérése.
A budai ősbükköst nem a faanyag miatt vágják. Bízzunk benne, hogy nem is a csupasz területre fáj valakinek a foga. A fák saját öregsége miatt kell őket kivágni a tudományos erdész nézőpont szerint. Fiatal facsemeték kerülnek az öregek helyére. Az erdő örökre egy köztes, parkszerű (vidámpark jellegű?) állapotba lesz kényszerítve, állandó emberi felügyeletet szükségessé téve.
Százötven évesek a fák. Már rég ki kellett volna őket vágni. Ha ennek a százötven éves faanyagnak bútor formája lenne, akkor most a villákban, múzeumokban kincsként féltve óvnánk őket. A most ültetendő facsemetéket százötven év múlva kell kivágni, lecserélni. De mi lesz velük, ha százötven év múlva nem lesz ember vagy erdész? Mi lesz velük, ha százötven év múlva az embert leköti az általa tönkretett időjárás és bolygó elleni küzdelem, és nem lesz ideje újraültetni a budai bükkfákat?
Akkor talán talpra fog állni az erdei életközösség. A fák, bokrok, gombák, rovarok, rágcsálók, madarak és egyéb élőlények összehoznak valami olyan csodát, melyre az ember soha nem lesz képes. Az erdő élni fog, energiával telik meg.
Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt egy közel egynapos lovaglás Ausztrália északkeleti részén, őserdőkön, bozóterdőkön, folyón, patakokon át félvad lovakon. Számomra nincs olyan lakás, autó, tárgy, státusz, amelynek birtoklása és használata visszaadná azt a felülmúlhatatlan, varázslatos érzést, a rohanást a végtelen fatenger mélyén, ember-állat-növény-élet szerves, pozitív kapcsolatát, ahol az ember pontosan annyit ért és annyi joggal, lehetőséggel rendelkezett, mint bármely másik faj.
Ugyanezen az úton volt alkalmam tizenöt méternél magasabbra mászni egy elképesztően vastag fügeféle fa összenőtt ágain át, majd liánokon másfajta trópusi fák lombkoronájába eljutni, a mérgező és barátságtalan rovarvilágot megfigyelni. Az élettel teli vibrálás, a folytonos változás, küzdelem, történés élményét kevés természetfilm adja át. Hálás vagyok, mert volt lehetőségem sok európai ország erdeiben, rétjein kirándulni, hegyeit megmászni, láttam thaiföldi őserdőt, úsztam delfinnel, találkoztam óriásteknőssel, cápával, rajával a Nagy-korallzátony közelében. Minden városban töltött nap és tv előtt töltött ritka negyedóra arra késztet, hogy fák közé igyekezzek, és ne csak emberi szempárokba nézzek folyton.
Természetesen ritkán jutok egzotikus helyekre, és hazánk vidékeit részesítem előnyben. Szeretek a Budapest környéki erdőkben, hegyekben sétálni, futni, kerékpározni, lovagolni. A távvezetékek, utak, benzinkutak csökkentik valamennyire a természeti élményt, de azért ezek nagyon kedves vidékek számomra.
Az Amazonas környékén vagy Kanadában hazánk területének többszörösét kitevő erdők vannak, ennek ellenére a magyar erdők ugyanolyan fontosak, szükségesek és értékesek. Azt várhatjuk, hogy távoli és hatalmas országokban elegendő erdő marad, hogy a Föld „tüdejeként" elegendő oxigént termelnek és lekötik a környezetszennyezés nagy részét. Sajnos ezen helyeken jelenleg még nagyobb ütemben folyik az erdőirtás. A biodiverzitás, az élet sokszínűsége a trópusi esőerdőkre és óceánokra a legjellemzőbb. Az a néhány magyarországi állat- és növényfaj az egyenlítői kavalkád mellett valóban szürkének tűnik. Ennek ellenére a Kárpát-medence élővilága, a magyarországi élőlények jogai ugyanolyan fontos kérdések, mint az amazonasi esőerdő pusztítása. A szisztematikus erdőirtás minden méretben a világ minden részén elítélendő cselekedet.
Társadalmi és magánerőből növeljük meg a magyarországi erdők területét földeket, kihasználatlan ipari területeket igénybe véve. Ha nem is vagyunk olyan felvilágosultak, hogy elismerjük más fajok jogait, a városok levegőjéért, az emberek esztétikai élményéért, a gyerekekért küzdjünk az erdők fenntartásáért és további megnöveléséért.
Hagyjuk a budai erdőket fejlődni, változni, vegetálni, meghalni, újraéledni. Rövid távon az ember valóban okosabb, mozgékonyabb a fánál, de biztos vagyok benne, hogy az erdőnek megvan a magához való esze és szívén viseli a saját sorsát. Ha elegendő energiám és pénzem lesz, erdőket fogok telepíteni Magyarország területén. Csak annyit kérek az erdészektől, hogy ők is új terepet szerezzenek a cél érdekében és ne az öreg fákat pusztítsák el.
Kíváncsi lennék az ősi Magyarország látképére (semmi nacionalizmus!), az érintetlen vidékek által okozott élményre. A hatalmas erdőségek, a mocsarak, az árterületek, a vadonok, a zabolázatlan, kanyargó folyók nem véletlenül dobogtatták meg őseink szívét. Kellett nekünk az ipari, földművelési verklibe beszállni...
Ha Budapesten repülőgépre ülünk a szomorú, szürke város után szinte kizárólag négyszögletes, művelt parcellákat láthatunk a határig. Az új családi házaknál, gyáraknál, utaknál nagyobb szükség volna az erdőkre. Ne várjuk ki azt a húsz, harminc évet, mely időszak végén megfulladunk, megbetegszünk a természet hiánya miatt. Kezdjünk el cselekedni a fák, az élet érdekében!
A gazdasági fejlődés hozzásegített ahhoz, hogy sok millió gépsor zakatolhasson, sok millió vonalkód jelölje a boltokban hemzsegő termékeket és sok százmillió ember ülhessen a tv előtt hamis álmokat dédelgetve. Talán a szmogos, füstös városok megszaporításáért kár volt megsemmisíteni az erdőket, réteket.
Adjunk hálát a természetnek eddigi nagylelkűségéért és toleranciájáért. Az emberi önzésnek véget kell vetni. Most rajtunk a sor, hogy visszaadjunk valamit. Területet, tisztaságot, nyugalmat. Aki nem tud adni, az legalább ne vegyen el többet. Már régen elvetettük a sulykot.
Munkám során az elmúlt nyolc évben 20-22 tonna finomított üzemanyagot égettem el autóval. Ez duplája, triplája, esetleg többszöröse lehet nyersolajban, nem tudom, nem vagyok szakértő. Emberként viszont érzem, hogy nagyon sok egy vagy néhány emberi test ide-oda szállításáért cserébe. Vajon az általam és sok más ember által űzött célok és tevékenységek voltak-e olyan fontosak, hogy elkövethettük ezeket és más bűnöket? Nem fogom megvárni, hogy az utókor hozzon ítéletet. Én - az Agócs József és erdészkollégái által kidolgozott s közkincsként az egész országnak felajánlott erdőéltető módszerekkel - erdőteremtéssel fogom meghálálni ezt a természetnek. Elvárom ugyanezt a mentalitást bolygón élő társaimtól és főleg az erdészektől. Remélem, nem fűrésszel nyúlnak a régi területekhez, hanem inkább új területeket fásítanak. Ha megvalósítom a saját álmomat, egy új erdőt, akkor vadnak és változatosnak fogom hagyni. Lehet, hogy nem is fogok benne járni, hogy nyugodtan fejlődhessen. Hátha sasok, rókák, szarvasok is beköltöznek, nemcsak eldobott üdítőitalos üvegek és szalvéták.
ifj. Bendó György vállalkozó
A kiindulópont azonos
Igen, ennek a jelentősége ma már több példával igazoltan egyértelmű számomra. Az érthetőség kedvéért most csak a manapság legközkeletűbb (majdnem azt írtam: legközönségesebb) tényekre utalok, tessék emlékezni néhány sokat szereplő honi politikus szövegeire, alapállására. Azonos nyelv, kultúrkör, iskola, műveltség, és mégis micsoda különbségek! Mibe születtek bele? Némelyikük soha sem fog túljutni azon, amit legérzékenyebb korszakában az otthoni környezet belévésett... De kanyarodjunk máris egy sokkal barátságosabb helyszín felé, sétáljunk a fák közé, szeretett erdőnkbe, persze gondosan ügyelve biztonságunkra.
Én a legnagyobb veszélyt egyébként nem abban látom, hogy egy öreg fa súlyos ága, netán az egész soktonnás gigászi Lény a fejemre pottyan. Nem, mert az erdő gondos gazdája táblákkal figyelmeztetett, ilyen és ilyen okok miatt veszélyes területre készülök saját felelőségemre bemenni, és különben is vigyázok magamra, miként ezt teszem forgalmas utakon, zsúfolt villamoson, valamint sötét sikátorokban. Az viszont már valóban nagy baj, ha fontos helyeken, jelentős pozíciókban aktív emberek képtelenek kirepülni rosszul megépített fészkükből, illetve ha nem tanulnak meg szépen szárnyalni. Témakörünkre leereszkedve: a túléléshez nélkülözhetetlennek látszik, hogy az erdőségekkel foglalkozó döntéshozóknál és „főállásúaknál" (is!) megtörténjen az a lényegi szemléletváltás (nem szívesen használt idegen szóval, de ez talán súlyosabban kifejező: paradigmaváltás), amelyről az író-filozófus Sebeők János és Agócs József is hangsúlyozottan szólt.
Nagy örömmel közlöm meggyőződésemet: ebben a vitában komoly esélye van a megegyezésnek. Nem arra hivatkozom elsősorban, hogy pillanatnyilag négy publikáció után 2:2 az eredmény, lévén Agócs József nem csupán erdőmérnök, de a soproni egyetem növénytani tanszékének adjunktusa is (ezek a tények sajnálatosan lemaradtak cikke végéről), inkább arra, hogy főképpen Pápai Gábor írásában található jó néhány utalás jelzi, a kiindulópontunk azonos, a gondok eredendő okában teljesen egyetértünk. „Nem az erdők termelik az erdészt, és az erdőket sem az erdész tette emberfüggővé, hanem a kapzsi fogyasztói szemlélet emlőin nevelkedő emberiség", írja, s ha ebből a fix pozícióból olvassa el ismét a két „ellenfél" okfejtéseit, méghozzá mellőzve a több helyen fellelhető érzékenységét és a félreértéseket, hiszen rádöbben, a legjobb értelemben vett harcostársakkal cserél eszmét éppen, akiket ha korábban ismer, talán velük együtt, az általuk alapított Bioszféra Párt tagjaként próbálkozott volna jó helyére visszabillenteni kidőlésben lévő világunkat.
Néhány megjegyzéséhez azért kapcsolódnék röviden, hogy valóban közelebbre jussunk.
A szakismeret hiányára hivatkozni ilyen esetekben kézenfekvő, bár mint ezúttal is, gyakran veszélyes, meg nem igazán illő. Hallottam élőben vitatkozni Sebeőköt erdészekkel, akiket nagyon meglepett, mennyire nem egy „begőzölt", könnyen leradírozható széplélekről van szó, és akiket zavarba hozott az a tény, hogy nála az alapos tájékozottság egy egészen újszerű szemléletmódban, összefüggésrendszerben jelenik meg. „Az emberiség - maga építette - zsákutcába való menetelésének igazi ok-okozati összefüggéseit" ezúttal bizonyára azért nem részletezte a vitaindító, mert mást sem tett eddigi könyveiben, több száz tanulmányában, cikkében, előadásában. Viszont természetesen nem felejtette el megjegyezni: „Tehát visszatekintve a húszadik századra, kezd világossá válni, hová vezethet a gazdasági szükségszerűség, a tervszerűség, a racionalitás és a szakértelem. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy minden szakember gazember, vagy hogy vesszenek a tanárok. Ha így gondolkodnék, vörösgárdista lettem volna Mao alatt." Ebből is világosan érthető, Sebeők egyáltalán nem MINDEN erdész ellen szól, józan ésszel megáldott gondolkodóként nem is tehetné, hiszen nyilvánvaló, ahol az ember már egyszer markánsan belepiszkított a környezetébe, ott okos, felelős elme és kéz nélkül már semmi esélye a „természetesülésnek". Merthogy legalább azt ki kell izzadnia egy helyi illetékességnek, hogy arról a bizonyos területről tökéletesen és végleg kivonulunk, megadva a lehetőségét a dolgok „házon belüli" elrendezésének. Ezt a kapcsoló mondatát pedig, mint főnökök, hatalomból rögzített dogmák holdudvarában élő, alkotó személy, gondolom, teljes egyetértéssel fogadta: „hogy valamilyen állítás vagy gyakorlat egy szakma kereten belül hosszú ideig általánosan elfogadott, korántsem jelenti azt, hogy igaz."
„Jóléti erdőkről lévén szó, az említett budai erdőgazdálkodás közgazdaságilag egy csődtömeg, hiszen az erdészet- éppen a társadalom esztétikai igényét kielégítendő - a lehető legtovább tartja lábon a beteg állományokat, amelyek financiálisán már semmilyen értéket sem képviselnek. A kiritkult, éppen hogy vegetáló lombkorona alig köt le szén-dioxidot, tehát nem is termeli az életet adó oxigént." Kedves Pápai Gábor, itt bizony több minden hibázik.
Az elsőről egyikünk sem tehet, remélhetően csupán az ország pillanatnyi szerény anyagi tehetsége miatt beszélünk egyáltalán egy jóléti, egy parkerdő közgazdasági, magyarul: haszon vonzatairól. Ám ha az erdészet az említett okok miatt késlekedik a kivágással, nagy örömünkre ez éppen arra utal, amiről itten fontos megállapodnunk: az öreg, a beteg fa is lehet szép, a hasznosságáról pedig vitatkozni sem érdemes, főleg ha nem hallgatjuk el a Sebeők által nagyon sok közül kiválasztott tudományos tényeket. A legmeggyőzőbbet például: Kimutatták, hogy kb. 1000 olyan bogárfaj él Svédországban, amelyek előfordulása elhalt fák jelenlétéhez kötött (Természet Világa, 1996. II. különszám). A töredékére zsugorodott lombkorona említésének aligha örült másik diskurzuspartnerünk, Bakon Gábor, hiszen ő éppen arra hivatkozva menti az öreg fák kivágását, mert azok megfosztják a csemetéket a növekedésükhöz nélkülözhetetlen fénytől. (Értelmes ember sohase írta, mondta, hogy például jelzett turistautak mellett, út-vasút peremén bűn beavatkozni. De máshol igenis fontos a mérlegelés!) És hogy nem köt le szén-dioxidot? Tényleg jobb lenne, ha ezt is tenné, de tudjuk, hogy még ebben az állapotában is, sőt visszakerülve az anyaföldbe mi minden hasznosat ad majd a környezetének. Erre is vagy talán elsősorban erre kellene koncentrálnunk, nem vélt érdekeinkre, hasznunkra, s főleg nem szabadna annyira biztosnak lennünk abban, mindenhol nélkülözhetetlen a beavatkozásunk.
Oka a derűlátásomnak és bizonyára jobb, ha én mondom el és nem a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság további hozzászólói azt, ami talán új tény néhány olvasónak: kevés intézmény tett ennyit a természetértővé nevelésért az elmúlt évtizedekben. Ebbéli szerteágazó tevékenysége példaértékű, sok helyen utánozzák. Erről az egészséges alapról, ebből a jól megépített fészekből lehetne esély átrepülni újabb, első olvasás után talán furcsának tűnő, de elfogulatlan, gondos vizsgálódás után érthető és megszerezhető - mert értelmes és életszerű - dimenziókba.

Párbaj a ködben
Lelki szemeim előtt egy jelenet. Hetek óta vissza-visszatér. Hajnali erdő. A köd, mintha szárazgőz volna, a fák derekáig ér. Harmatpontot meghaladó vízcseppek mindenütt, főképp a növények lágyabb részein. Hintó érkezik, belőle úriemberek szállnak ki. Láthatólag párbaj készül. Sürgés-forgás, pisztolyszemle. Két, a saját igazában rendíthetetlenül hívő férfiú intézményesített emberölésre kész. Hátat fordítanak egymásnak, majd közös epicentrumuktól számítva harminc lépést tesznek. Harminc lépés után: megállj, pisztolyt szegezz...! De mielőtt elsülnének a fegyverek, váratlanul gépfűrész sivítása hasít a csöndbe, s összeroskad az „idill". Hát hova jutottunk, itt már békésen párbajozni sem lehet?
Elképzelhető, hogy e jelenet miatt vállalkoztam egy szellemi párbaj kiprovokálására. Inkább a nemes küzdelem, mint a gépfűrészek zaja. Amíglen küzdünk, talán esélye támad az erdőnek a.csöndre.
Amúgy én hiszek a személyeskedéstől mentes, ügyközpontú szellemi párbajban. A középkori egyetemeken önálló tantárgy volt a filozófiai disputa. Egy jó vitában nem emberek küzdenek egymással. Egy jó vitában vitapartnerek által harcba küldött, ám lényegüket tekintve személytelen érvek a valóságos küzdő felek. Vitaindító írásom épp ezért senkit sem tá mad meg, ennek ellenére a hozzászólók közül egyesek üres rabulisztikai elemekkel helyettesítették az ellenérveket. Ezektől, egy ilyen vita természetszerű adrenalinszármazékaitól eltekintve, s alapul véve a mai magyar közélet színvonalát, úgy gondolom, sikerült a lényegről beszélni pro és kontra. Talán sajtótörténeti jelentőségű esemény szemtanúi lehettünk, hisz ismereteim szerint eleddig nem akadt példa arra, hogy egy politikai napilap hasonló terjedelmet biztosítson az erdészet témakörének.
A Napi Magyarország megszűnte miatt e terjedelem immáron nem növelhető tovább, bár hozzászóló akad még bőven. Búcsúszámot s egyidejűleg vitazáró kolumnát tart kézben a tisztelt olvasó. E kolumna a rendelkezésemre áll. Akár saját reflexióimmal, viszontválaszaimmal is kitölthetném, de döntöttem: lemondok a summázat jogáról a hozzászólók javára. Közülük jussanak lehetőség szerint minél többen fórumhoz. Írásaikat az ismert ok miatt a szerkesztőség megrövidíteni kényszerült.
Azóta egyébként, jelzem, felszállt a köd. Dél van. A favágók sziesztáznak, s lám: kényelmesebbé lett általuk az erdő. Míg nem avatkoztak be, mindenki állt. Ember s fa egyképp csak állhatott. Bezzeg most a fák lefeküdhetnek. Fekszik mind. És az emberfiának is immár van hová leülnie. Megannyi tuskó, ameddig a szem ellát. Mind egy-egy szék. De hisz Geothe rég megmondta: „Várj, nemsokára pihensz te is."


A meg nem jelent hozzászólások

Az erdészszakma az erdők hiánya miatt alakult ki
Csak ülök és nézek és álmélkodom, hogy mint hord össze Sebeők János a „Nemzeti kulturális örökségünk: az erdő" című cikkében hetet-havat: Taigetoszt, Sztálint, orvostudományt, jégkorszakot, emberi öregséget, érvágást, bányászatot, bogárfajokat, szirti sast, Szovjetuniót, DDT-t, atombombát, falansztert, erdőirtást, Semmelweist, Maot, Rákosit, status quot, antik órát, fajelméletet és egyéb sületlenségeket. Nevetséges, jól megkevert látomást, de sajnos egy ketrecbe zárt zavaros, demagóg és félrevezető víziót állít a panellakásában a tizediken lakó elvárosiasodott, a természettől elszakadt, talán éppen didergő, a médiumok rémtörténeteitől és a hidegtől zsibbadt magyar elé, aki talán elhiszi neki, hogy a „hozamszabályozáson alapuló üzemszerű erdőgazdálkodás" veszélyezteti a környezetét. De én mégis úgy gondolom, hogy ma már senki sem hiszi, hogy az áram a konnektorból jön és nem az erőműből, a fűtést csupán a Nap melege adja, és az emberiség megélhet a Földön a nyersanyagok és az energiahordozók felhasználása nélkül. Azt sem hiheti ma senki, hogy csak józan belátás kérdése az, hogy a mintegy hat milliárdnyi ember visszatérjen az ősközösségbe, s gyűjtögető, vadász életmódot folytasson újra paradicsomi összhangban élve a természettel, az őserdőkkel. Mert az ember élete már régen összeforrt az erdővel és annak fájával, de én nem akarom Prométheusznál kezdeni, aki ellopta a tüzet és a mesterségeket az istenektől. Mert elsősorban a tűz alapanyagaként használta és használja az ember a fát még ma is, s ha közel akar kerülni a természethez, fel akarja idézni ősei világát, akkor tüzet rak a kandallóban, és a lángok és a parázs fényeinek játékával szórakoztatja magát, menekülve a tv-csatornák sorozatokat sugárzó népbutításától. Szükségünk van tehát a fára, erre a megújulásra képes nyersanyagra, hogy melegedjünk, hogy lakásunkat otthonossá, természetközelivé tegyük.
Vissza tehát gondolatban az erdőhöz és az avval abban dolgozó emberhez, az erdészhez, erdészethez. Hogyan is jött létre ez a szakma? Nem hiszem, hogy Prométheusz hozta volna magával az égből, de az sem igaz, hogy: „az erdő termeli az erdészt" - ahogy ezt Sebeők úr állítja. Nem! Az erdőirtást nem erdészek kezdték! A favágók nem erdészek, és az erdészek nem favágók. Az erdészt az erdők hiánya „termelte ki", a favágókra az erdőirtók miatt lett szükség!
Az erdő az emberi letelepedésnek, a mezőgazdasági termelésnek volt a gátja. Ezért irtásukhoz fogtak, és sajnos ehhez gyakran a tüzet is segítségül hívták. Volt erdő bőven, miért is gondoltak volna a mértékletes hasznosításra, az erdővel való gazdálkodásra. Csak amikor a bányavidékeken véglegesen elfogyott az erdő és a fa, a talajt pedig lemosta a víz, kopárrá vált a táj, akkor kiáltottak segítségért. „Segítsen már valaki, csináljunk valamit" - ugyanis a kár már akkora volt, hogy a természet ősereje már nem tudta megfelelő gyorsasággal pótolni a túlhasznált erdőket. Ekkor már nem költözhetett az ember pár kilométerrel arrébb, mint a törzsközösség idején, a természetre hagyva, hozza ő rendbe azt, amit az ember tönkretett. Egyszerűen már nem találhatott újabb és újabb szűzföldet, vagy élhetett a trópusi klímán, elfogadva a természet ajándékait megélhetéséhez. Nem élhetett többé úgy, hogy nem vet, csak arat. Dolgoznia, gazdálkodnia kellett környezete javaival és legfőképpen fel kellett hagynia a rablógazdálkodással.
Magyarországon már a XV. században királyi rendelettel kívántak érvényt szerezni az erdők védelmének. Mind a szabályozatlan erdőirtás ellen, mind az erdőben való állattartás ellen felléptek. A XVI. század közepén pedig már kinevezésre kerültek az első királyi kamarai erdészek. Lassan összegyűltek a szakmai ismeretek és a tapasztalatok, és a XVIII. sz.- ban már egyetemi szinten folyt az erdészettudományok oktatása. Hazánkban közel kétszáz éve előre meghatározott üzemterv szerinti erdőgazdálkodás folyik. Ez Amerikában csak a XX. sz. közepén kezdődött el, s elődeinkre inkább büszkék legyünk, minthogy „paradigmaváltásért" kiáltsunk.
Óriási tévedés azt hinni, hogy az erdészettudomány az orvostudománnyal ellentétben nem fejlődött volna. Csak ennek fejlődését nem érzékeli minden ember úgy saját bőrén, mint az utóbbiét. Ahogyan nem lehet visszatérni az orvoslásban a computer tomoraphtól az érvágáshoz, a mezőgazdaságban a búzatermeléstől a gyűjtögetéshez, ugyanúgy nem lehet globális méretekben visszatérni a fahasznosítás nélküli őserdők fenntartásához. Magyarországon pedig különösen nem, és ennek nem az erdészek a megakadályozói.
Nem állítható, hogy az erdészet nem követett el hibákat, mert ez az ágazat is megpróbálta követni a diktátorainak a tudományos szocializmusra épülő „útmutatásait", de ebben nem az erdészek voltak a hibásak. Az viszont tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben, főleg a diktatórikus berendezkedésű államokban (Korea, Kína, Közép-Európa) növekedett az erdők aránya legszembetűnőbben a Földön. Hozzáteszem, ez nem igazolja a demokrácia hiányának helyességét. Az erdők élettartamához képest rövid életű ember, s főleg a gyors megtérülésre vágyó finánctőke, önként már nem vállalja az erdőtelepítés hosszú távú befektetését. Ezért ma erdőtelepítés állami támogatás nélkül szinte sehol sem történik a világon. A környezet és erdészettudományok fejlődése igenis rádöbbentette az erdészt is, másként kell élnie a Földön, s másként kell kezelnie a rábízott erdőket.
A mai erdőművelésben és erdőhasználatban itthon is igenis teret nyert a természetszerű erdőgazdálkodás. A fokozatos felújítóvágások, a természetes felújítások, makkvetéses technológiák alkalmazása újra elterjedőben van, a tarvágások kiterjedését korlátozzák, az újraültetett erdők létrehozása őshonos fajfajok visszatelepítésével történik.
Sértő és buta az a kijelentés, hogy az erdőtelepítések úgy történtek volna Magyarországon, hogy azok térképen készült erdők csupán, és a valóságban „pár szerencsétlen husángot leszúrnak ötméterenként". Az elmúlt ötven évben hazánkban több, mint egymillió hektárnyi erdőt telepítettünk. Készültek ugyan faültetvények is nyárfasuhángok (és nem husáng) ültetésével, amelyeknek feladata elsősorban a furnér-, a lemez- és a papíripar alapanyagigényének kiszolgálása, de ezt az erdészek sohasem kívánták erdőnek nevezni. Sebeők úr abban is téved, hogy a „fák együtt: az erdő". Az erdő az egy bonyolult ökoszisztéma a benne élő mikroorganizmusoktól a gerinces állatokig, a lágy szárú növényektől a fákig és nem csupán a fák összessége.
Abban egyetértünk, hogy az erdőket védeni kell, azokat ma csak óvatosan, bölcsen és ha tetszik, ha nem, tervszerűen lehet hasznosítani, mint más természeti javakat is. A Földön valóban fogynak az őserdők, de elsősorban a trópusokon és nem a mérsékelt övi éghajlaton. Pontosan az európai tervszerű fahasznosítás mentheti meg más földrészek természetszerű erdeit. Struccpolitika lenne, ha a házam mellett védeném az erdőt, s a fát máshonnan vásárolnám, és ezzel vélném felelősségérzetemet megnyugtatni.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a trópusi őserdők „tökéletes üzemmódja" nem azonos az északi félteke fenyő- vagy lomberdeivel. A Vancouver-szigeti, eddig szerencsésen megmaradt, megvédett 800 éves duglászfenyőerdőt egy szélvihar pár esztendeje összetörte, s most várhatunk újabb nyolcszáz évig, amíg ott ismét hasonló erdő nő. Mert egy ősbükkös élete első kétszáz évében magától is szinte egykorúvá válik, hiszen minden a koronaszint alá szorult egyed elpusztul. Egy százötven-kétszáz éves bükkös fája műszakilag az ember számára már értéktelen. Méretei miatt, ha le is vágnánk, alig mozgatható rönköket kapnánk, amit nem is tudnánk feldolgozni, de álgesztesedésük, korhadásuk miatt amúgy is kevés értékes faanyagot fűrészelhetnénk belőlük. 150-200 év után már tömegesen pusztulni kezdenek az egyedek, és mintegy 50-80 év után, szerencsés esetben, fiatalabb bükkök és nem más betolakodó fafajok között újra kezdődne a verseny, s kb. 100 év után ismét halódni kezdene az ősbükkös. Az már csak szerencse kérdése, hogy az ősbükkös életének melyik periódusában él mellette az ember. Ez történne Budán is. Mert el kell fogadni, hogy minden fa fiatal is volt valamikor, s nem csak öreg fák, öreg erdők élnek. A legtöbb szenet épp produktivitása miatt a fiatal erdő vonja ki és köti meg a légkörből. Az öreg erdő szénforgalma közelít a nullához, a megkötött és lebomló, felszabaduló szén mennyisége közel azonos lesz. A magára hagyott mérsékelt övi erdő esztétikailag és turisztikailag is sokkal értéktelenebb erdő, nem is beszélve veszélyességéről, erős szélben a benne sétálókra. De ezek mind emberi szempontok, s ez az erdőt Sebeők úr szerint nem érdekli, mert az erdő problémája az ember. De mit is kezdjünk az emberrel a Földön, hogy ne okozzon gondokat? Ennek találgatását én az olvasóra és Sebeők úrra hagyom, addig pedig kérem az erdészeket, hogy továbbra is kezeljék az emberek érdekében az erdőket úgy, hogy a benne élő valamennyi faj túlélje jelenlétünket a Kék Bolygón, amíg egyszer ugyanúgy el nem pusztulunk, mint a dinoszauruszok, akik nem maguk okozták vesztüket. Remélem, az emberiség már tudja ezt, s környezete pusztításával nem lehetetleníti el saját megmaradását a Földön. Annyi azonban biztos, az erdészek nem okai és nem is lesznek okai a környezet pusztulásának!

Erdeink, erdő-, fa- és vadgazdálkodásunk
A környezeti ártalmak, az élővilág állapotának romlása, az ember életminőségének kedvező fenntartása és számos egyéb tényezőnek köszönhető, hogy növekszik a társadalom figyelme az erdők, valamint az erdő-, a fa- és a vadgazdálkodás iránt. Az ezredfordulón jelentős már azoknak a természetet védő, hosszú távlatokban gondolkodó civil szervezeteknek, elismert személyiségeknek a tábora, akik - bár nem erdészeti szakemberek - aggódnak az erdők sorsáért, akik a saját eszközeikkel igyekeznek elősegíteni az erdők fenntartását, védelmét. Ez a megtisztelő figyelem is arra ösztönzi az erdészeket, hogy szaktudásukkal, tevékenységükkel hivatásbéli elkötelezettségük alapján megtegyék mindazt, ami szükséges természeti környezetünk egyik legféltettebb kincsének: az erdőnek a fenntartásához és gyarapításához.
Erdeink és erdőgazdálkodásunk társadalmi megítélése tapasztalataink szerint gyakran az egyedi és egyéni benyomásokra épül és nélkülözi a véleményalkotáshoz szükséges szakmai alapokat, információkat. Szeretnénk ezzel az írással ezt a hiányt némileg pótolni, bár egy behatárolt terjedelmű cikkben nincsen lehetőség e témakörről teljes áttekintést nyújtani.
Erdők és erdőgazdálkodás
Az erdő - éppen úgy, miként a mező és a rét vagy a vizek és a lápok világa - a táj alkotója, az ország élővilágának szerves része, egy sokoldalú célt szolgáló növénytakaró (vegetáció) -típus és sokféle hasznot szolgáltató tájjelenség. Magyarország vidékeit járva az erdők és a fák szépsége, mérete, az erdei tisztásokon megjelenő vad, az agancsos fejdíszű királyi szarvas vagy a kedvesen szelíd őz látásának az élménye, az erdei patakok csobogó vizének zenéje vagy a jóízűen tiszta levegő „tudatja" talán először, hogy az országjáró ember egy különleges világba érkezett. Romantika, erdőzúgás, a madarak hangjának többszólamú harmóniája vagy az erdész, a vadász különlegessége teszi talán még érdekfeszítőbbé ezt a bonyolult világot? Miközben az ember élvezi és csodálja a természeti remekművet, csak ritkán gondol arra, hogy valójában: „Mi is az erdő?", „Mivel foglalkozik az erdei munkás, az erdész, az erdőmérnök, az erdészetben dolgozó szakember?" vagy „Hogyan ápolják, gondozzák az erdőt, csökken vagy növekszik erdeink területe, egyáltalán mit is jelent az erdőgazdálkodás? Miként szolgálják az erdők az emberi élet minőségének javítását és fenntartását?" Csak néhány kérdést emeltünk ki a sok közül, amelyre joggal vár helyes választ a harmadik évezred kezdetén Magyarország lakossága és az, aki érdeklődik az ország erdei iránt.
Mindenekelőtt egyszerű választ kell adnunk arra, mi az erdő. Korszerű megfogalmazásban egy adott területen élő növények és állatok életközössége (biocönózis), ahol a többé-kevésbé zárt állásban lévő fák által alkotott faállomány szerepe meghatározó, ahol a magas színvonalon szerveződött, önszabályozásra képes életközösség tagjai kölcsönhatásban vannak egymással és a környezetükkel (erdei ökoszisztéma, ökológiai rendszer). A földön való elterjedését elsősorban az éghajlati tényezők, a víz és a hőmérséklet, valamint a talaj befolyásolják. Földünk egyharmadát borítják erdők. A leggazdagabb élővilága a trópusi esőerdőknek van. Az északi félteke hűvös telű, csapadékos nyarú részén a nyáron zöldlombos erdők (tölgy, bükk) telepedtek meg. Ide tartoznak a magyarországi erdők is.
A föld története folyamán számottevően változott az erdők élővilága és területe is, amelyben jelentős szerepe volt az emberi beavatkozásoknak. A népesség szaporodásával az ember először irtotta az erdőt, hogy a helyén élelmiszert termeljen vagy ipari létesítményeket építsen. A 20. század folyamán döbbent rá az emberiség leginkább arra, hogy az erdők pusztulása vagy pusztítása egyet jelent az ember létfeltételeinek a pusztításával is. Az ezredfordulón évente még 12-14 millió ha-ral csökken a trópusi erdők és a világ legszegényebb országainak erdőterülete. Ugyanakkor a fejlett államok, főleg az európaiak, évtizedek óta jelentős mértékben növelik erdeik területét. Sok millió hektár új erdőt létesítenek a leggyengébb termőhelyű mezőgazdasági földeken, valamint a földes és a sziklás kopárokon.
Európában van a világ erdeinek mintegy az 5%-a. A 180 millió ha európai erdőnek a 60%-át fenyők alkotják. Kontinensünkön az utóbbi évtized folyamán 2 millió ha új erdőt létesítettek. Az EU tagállamok 42%-át borítja erdő.
Magyarországon közel 1,8 millió ha az erdők területe, amely 18,5%-os erdősültségnek felel meg. Hazánk az új erdőtelepítés arányait tekintve a 20. században a világ élvonalába került. Ennek ellenére az erdősültség tekintetében 28 európai állam között sorrendben a 22.
Az ország erdeit a 10-19. század között akadálytalanul irthatták, és területüket átalakíthatták szántófölddé, legelővé. A török hódoltság idején különösen jelentős volt a Kárpát-medence erdőterületének a csökkenése. Örvendetes, hogy a 20. század végére országunk erdeinek területét a hatályos erdőtörvény szerint csak rendkívül indokolt esetben lehet más célra igénybe venni.
A természetföldrajzi határhelyzetből, a némileg megkésett iparosodásból és urbanizációból fakadóan viszonylag még jelentős erdeink élővilágának a fajgazdagsága, a földkerekség átlagának közel 15-szöröse. Ennek ellenére a biodiverzitást tovább kell növelni. Magyarország erdőterülete Trianon után 7,3 millió ha-ról 1,1 millió ha-ra csökkent. A 20. század második felében az új erdőtelepítéseknek köszönhetően 600 ezer ha-ral növekedett. Ez a növekedés, arányait tekintve, a világranglista élén helyezkedik el. Erdeink területével együtt változott az erdők fafajösszetétele, növény- és állatvilága, valamint korosztálymegoszlása is. A 20. században a 19. századhoz viszonyítva csökkent a tölgyesek, a bükkösök aránya és jelentősen megnőtt az Amerikából behozott akác térfoglalása és szerepe. A fenyők, a nyarak és a cser területe is gyarapodott. Az ökológiai adottságok szerint a lombos fafajok, elsősorban a nemes tölgyek, a bükk, a gyertyán alkották és alkotják az őshonos fafajok körét, amelyek az ezredfordulón az erdőterületnek közel a 60%-át borítják. Ezeket kell a jövőben is felkarolni. A lombos fafajok aránya 84,9%, a fenyőké 15,1%. A nem őshonos fafajok elsősorban a sík vidék elegyetlen erdeit alkotják. A biodiverzitás sokoldalú növelése, a természetközeliség javítása elsőrendű feladat!
Az erdők területének, sokoldalú hasznának gyarapítása és az erdőtelepítések
Magyarország a honfoglalást követő évezredben az első világháború végéig bővelkedett erdőben és fában. Ez a bőség azonban a történelem folyamán kisebb-nagyobb mértékben csökkent. A 18. és a 19. században már egyre gyakrabban jelentkeztek az erdőterület csökkentésének, a fakitermelések mértékének a korlátozására vonatkozó törekvések. Ezek hatására alkotta meg az országgyűlés 1791-ben az első feudális erdőtörvényt. Alig egy évszázad múltán, 1879-ben lépett hatályba az első magyar polgári erdőtörvény, amely a korszerű erdőgazdálkodás jogi alapjait teremtette meg. Az új erdők létesítését, az erdőterület növelését az első világháborút követően kezdték el szervezetten, mert a trianoni békeszerződés értelmében az erdők java része a szomszédos államokhoz került.
Az erdőtelepítések eredményeként az ország erdőterülete az 1920. évi 1,1 millió ha-ról 1999-re 1,8 millió ha-ra emelkedett, az erdősültség 12%-ról 18,5%-ra növekedett. 1920-1945 között mintegy 50 ezer ha, 1946-1989 között 600 ezer ha, 1990-1999 között 50 ezer ha erdőtelepítés valósult meg. Mindezekkel egy időben a 20. század második felében maradéktalanul megtörtént a kitermelt erdők helyén az újraerdősítés (erdőfelújítás). Ennek köszönhető, hogy az erdők élő-fakészlete az 1950. évi 150 millió m3-ről 1999-re 320 millió m3-re, az évi fanövedék 3 millió m3-ről 11,5 millió m3-re, a kitermelhető évi famennyiség 3 millió m3-ről 8,5 millió m3-re emelkedett.
Az erdők térfoglalásának a növekedésével javult az ország környezeti állapota.
A kedvező környezeti hatások közül külön is indokolt figyelembe venni, hogy az erdők élőfakészletében a levegő széndioxidjából lekötött karbon mennyisége mintegy 90 millió t. Az évi fanövedék további 3 millió t-t köt le, csökkentve a légszennyezés mértékét és az üvegházhatást. Bővült a növények és állatok élőhelye, javult a veszélyeztetett fajok fennmaradásának az esélye. Kedvezőbbé vált a lakosság pihenési, üdülési lehetősége, és szebb lett a táj, vonzóbb a vidék. Az erdősültséget illetően figyelemmel kell arra is lenni, hogy miként alakult és alakul az ország különböző vidékeinek az arculata, a táj szerkezete. Érdemes kiemelni, hogy az Alföld erdősültsége 1938 és 1990 között közelítően a háromszorosára emelkedett.
A 21. század első felében, 2000-2035 között EU pénzügyi támogatás esetén további 700 ezer ha erdőtelepítés várható. Abban az esetben, ha ez megvalósul, az ország erdőterülete 2,5 millió ha, erdősültsége 26% lesz. Ez megfelel az optimálisnak tartott aránynak. Az erdőtelepítések eredményeként kedvezőbbé válik az ökológiai adottságok megőrzése, illetve helyreállítása és tartamos hasznosítása, a természet- és a környezetvédelem állapota, valamint a többcélú, természetközeli erdőgazdálkodás által nyújtott szociális, közcélú szolgáltatások mértéke és minősége. Növekszik a megtermelhető környezetbarát fa mennyisége, javul a faellátás. A mezőgazdasági termelés szerkezete és mennyisége jobban megfelel az EU követelményeknek. Végeredményben a lakosság jólétét szolgálja a 21. századi erdőtelepítési program, miként ezt a 20. században Magyarországon megvalósított erdőtelepítések eredményei vitathatatlanul igazolták.
1923-ban lépett életbe az alföldfásítási törvény, amely elsősorban a fátlan alföldi homokterületek erdővel való hasznosítását, a futóhomok megkötését kívánta elősegíteni. A többi erdőtelepítés is a földterület racionális hasznosítását, az erdőterület növelését szolgálta, de nem kizárólagosan. A kezdeti időszakban az erdők fatermésének a növelése és az ország faellátása kapott nagyobb hangsúlyt. Emellett fokozatosan növekedett és a 20. század második felében már elsőrendű szerepet kapott az erdők és az erdőtelepítések közjóléti, környezet- és természetvédelmi szerepe és szolgáltatásai.
A közvéleményben sok esetben került az utolsó helyre az erdők fatermésének a hasznosítása, a fakitermelés és a fahasznosítás gazdasági és környezetvédelmi szerepe. Ezért külön is foglalkozunk ezzel a jelentős témakörrel.
A fakitermelés és a fahasznosítás erdeink fenntartásának és fejlesztésének előfeltétele
Az utóbbi fél évszázad folyamán erdeink területével, az intenzív erdőgazdálkodás kiterjesztésével, a rontott erdők átalakításával és a gyorsan növő fafajok felkarolásával arányban növekedett a magyarországi erdők élőfakészlete, az évi fanövedék és a kitermelhető famennyiség. Az élőfakészlet a második világháború utáni 150 millió m3-ről az ezredfordulóra 320 millió m3-re, az évi fanövedék 3 millió m3-ről 11,5 millió m3-re, a fakitermelési lehetőség 3 millió m3-ről 8,3 millió m3-re emelkedett. Az erdőkben jelentős mennyiségű élőfakészlet halmozódott fel, mert a 20. század második felében az évenként szakmailag indokolt és lehetséges famennyiségnél kisebb volt a fakitermelés. Nem volt rablógazdálkodás. A II. világháborút követő időszakban az ország faellátását jelentős faimport útján lehetett megoldani, mert a fenyők alacsony részaránya miatt a hazai erdők a fenyőfaigényeknek csak a 10%-át fedezték. A fenyőfaimport az egykori Szovjetunióból származott. Erre alapozva épült fel egy olyan jelentős fenyőfa-feldolgozó fűrészipari kapacitás, amely a rendszerváltást követően kihasználatlan maradt. A faellátás szempontjából a hazai fenyveseknek az ezredfordulói 15,8%-os aránya sem elegendő, ha figyelembe vesszük azt, hogy a '90-es évek fapiacának beszűkülése várhatóan átmeneti jellegű lesz. A gazdasági növekedéssel együtt nő a fafelhasználás is. A fenyőellátásnak a 21. században sem lesz valószínűleg akadálya, mert az európai fapiacon bőségben áll rendelkezésre fenyőfa. Más kérdés, hogy az egykori „olcsó" szovjet fenyőt jelentősen drágább fenyőimport váltotta és váltja majd fel.
Az ezredfordulóhoz közeledve számottevő változás következett be az európai és a hazai fakitermelési lehetőségekben azért, mert az újabb fatermési kutatási eredmények hasznosításával a fakészlet- és a fanövedék-meghatározás pontosabbá vált. Kitűnt, hogy Európában is lényegesen több az erdők élőfakészlete, növedéke és a kitermelhető famennyiség annál, mint amit a különböző nemzetközi prognózisok (FAO) előre jeleztek. A legutóbbi európai felmérés szerint az elmúlt évtizedekben (1950-1990) számottevő fakészlet halmozódott fel a kontinens erdeiben, mert nem termelték ki a kitermelhető famennyiséget. Ez jellemezte, amint már említettük, a hazai erdőgazdálkodást is.
Az erdők közcélú szolgáltatásai
A megtermelt fa, az erdei gyümölcs, gomba és egyéb élelmiszer az erdő anyagi jellegű hasznát alkotja, amelyből a tulajdonos jövedelme származik. Ez a jövedelem és a csekély állami támogatás jelenti az erdők fenntartásának és fejlesztésének az anyagi forrását. A 20. század folyamán a környezeti ártalmak növekedése, az emberi élet minőségének a romlása miatt a társadalom egyre növekvő figyelemben részesítette az erdő védelmi szerepét, szociális, üdülési, jóléti szolgáltatásait. Ez a tendencia nemzetközi viszonylatban olyan erőteljes volt, hogy az ezredfordulóra az erdők értékelése során az erdők nem anyagi jellegű haszna megelőzte az anyagi jellegűeket. A jövedelem azonban változatlanul az erdő fő termékéből, a fából és az egyéb anyagi jellegű erdei melléktermékekből származott. Ennek következtében ellentmondás és feszültség alakult ki az igények és az erdőtulajdonosok jövedelme között, amelyet még a leggazdagabb államok sem tudtak az állami támogatások útján kellően feloldani. A védelmi rendeltetésű erdők területe az ezredfordulón az összes erdőterület 18,1%-át alkotja. Ide tartoznak a talajvédelmi, a mezővédő, a víz- és partvédelmi, a településvédelmi, a műtárgyvédelmi, a vadvédelmi, valamint a honvédelmi és egyéb érdekeket szolgáló erdők.
Az állami tulajdonban lévő erdők 35%-a védelmi (természetvédelmi tiltás és korlátozás alatti terület) rendeltetésű. Ezekben az erdőkben a közcélú feladatok ellátásának is kiemelt jelentősége van. Az állami erdészeti rt.-k ezért külön anyagi ellenszolgáltatásban nem részesülnek. A közcélú és természetvédelmi erdészeti feladatok költségeinek mintegy a 90%-át saját forrásból (fakitermelés) fedezik.
Vadgazdálkodás és vadászat - az erdő, a mező, a víz a vad élőhelye
A vadon élő állatok az élővilág szerves alkotói. Az erdő, a mező és a víz a lakóhelyük. Eleimet, menedéket és szaporodásukhoz előfeltételeket nyújtó élőhely. A honfoglaló magyarok a „csodaszarvas"-t űzve olyan élőhelyre találtak, amely évszázadokon át képes volt magas létszámú vad eltartására. Ezért nem jelenthetett nagyobb gondot a vad ősi módon való elejtése, vadászata, őseink megélhetésének, élelmének és ruházatának, harci gyakorlatainak forrása és színtere volt a vadászat. A Kárpát-medence állatvilága rendkívül gazdag volt. Őstulok, jávorszarvas, bölény, a hód és számos más vadfaj is élt abban az időben, amely az évszázadok folyamán a mező- és az erdőgazdálkodás, a vízrendezés, valamint a civilizáció egyéb hatásai miatt eltűnt e területről.
A királyi, a földesúri vadászatok, a vad különböző módon való korlátozás nélküli elejtése is megtizedelte az ország vadállományát. Az első világháború után intenzívebb vadgazdálkodás indult meg. Ennek eredményeként a korábbinál lényegesen kisebb területen jóval nagyobb volt a kilőtt vad darabszáma. 1885-ben például 2317 szarvasat, 1935-ben 6085 db-ot ejtettek el. Főleg az apróvadból volt jelentős a felfutás: mezei nyúl lelövés 1885-ben 300 535 db, 1935-ben 1115 064 db, fácán 1885-ben 39 628, 1935-ben 313 985 db. Az 1930-as években a nyilvántartott vadászok száma megközelítette a 30 ezret.
A második világháború a vadállományt is megtizedelte. Az 1945-ben kiadott rendelet szerint a vadászati jog az államot illette meg. 1957-ben kimondták azt is, hogy a vad az állam tulajdona. 1953-tól rendszeres vadszámlálás folyt, és a vadgazdálkodás is a tervgazdaság részeként működött. A tervszerű, szabályozott vadgazdálkodás eredményei hamarosan nemzetközi szinten jelentkeztek. Kiemelkedően alakult a nagyvadállomány (szarvas, őz, vaddisznó, dámvad, muflon), csökkent az apróvad. A mesterséges fácántenyésztés jelentősen segített helyrehozni ezt a problémát is, de a fogoly létszámát nem sikerül az ezredfordulóig sem a kívánt szintre emelni. A vadászok száma 1960 körül nem érte el a 20 ezret, de az ezredfordulón megközelítette már az 50 ezret.
Az erdő jelenti elsősorban a szarvas, a dám, a muflon és a vaddisznó élőhelyét, míg az őz és az apróvad inkább a mezőgazdasági területen él.
A 20. századnak főleg a második felében kiéleződött a vita az eltartható vadlétszámról és a vadkárokról, amelyek helyenként elviselhetetlen mértékűvé váltak. 1986-1996 között a nagyvadlétszám erőteljesebb apasztása kezdődött.
A tudományos alapokra helyezett vadgazdálkodás egyes vadfajunkat illetően az országnak világhírt és jelentős bevételt szerzett: A gímszarvasagancsok világranglistája szerint az első 50-ből 10 Magyarországról származik, az őzagancsokból 17 db magyarországi.
Az apróvad terén már nem a nagyvadéhoz hasonló a helyzet. 1970 és 1997 között ingadozott, végül számottevően lecsökkent a mezei nyúl, a fácán és a fogoly darabszáma. E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy Magyarország az államalapítástól a harmadik évezredig a vadászat és a vadgazdálkodás területén a kontinens első államai közé tartozott, és várhatóan ez jellemzi majd a 21. évszázadot is. Ennek egyik előfeltétele az 1996-ban életbe lépett törvény, amely a vadászatról és a vad védelméről szól.
Az erdő-, a vad- és a fagazdaság ezredfordulóig elért eredményeiről és gondjairól, az ezredfordulón tapasztalható helyzetéről és a következő évszázad néhány fejlesztési elképzeléséről, a hiányosságok kiküszöböléséről kívántam összefoglaló áttekintést nyújtani. Amint a bevezetőben is említettem, a téma teljes körű áttekintése lényegesen nagyobb terjedelmet igényelne. A vázlatszerű ismertetetéssel a tárgyalt témaköröket kívántam úgy megvilágítani, hogy ez elősegítse az olvasó tisztánlátását, bővítse mindazoknak az ismereteit, akik az erdő-, a vad- és a fagazdaság helyzete iránt érdeklődnek, akik szívükön viselik erdeink jelenét és jövőjét.

Erdő, erdő, erdő...
Olvasom egy helyütt: „Az erdő olyan, mint a foci." Azaz, alig létezik ember, aki ne értene hozzá jobban, mint az avatott szakemberei. Ez a tény mostanság és főképp a szűkebb hazánkban illik az erdészet látványcentrikus megítélésére.
Mert olvasom másutt, 1986-ban megjelent szakkiadványban, hogy a XVIII. század második harmadáig (Mária Terézia erdőrendtartása) alig történt átfogó intézkedés az általános erdőpusztítás megfékezésére, erdőtelepítések ösztönzésére. És sem uralkodói, sem reformkori képviselői törekvések nem voltak képesek megállítani a folyamatot.
Megint másutt, akadémikus készítette szakmai összefoglaló taglalja, hogy az 1880-at követő hetven évben a világ erdővagyonának 36,8%-át irtották(!) ki, tehát fel nem újíthatóan tüntették el a Föld színéről (vö.: budai erdőfelújító végvágások), legalább felerészben oktalanul, mert ez idő alatt a mezőgazdasági művelés alkalmatlan földterület meghatározóan emelkedett. A kiirtott 1,9 Mrd hektár erdőt a XX. század első harmadától kezdődően telepített, mindössze 85 millió hektár telepített erdő próbálta feledtetni!
A kb. 4 Mrd hektár erdőre, kb. 6 Mrd-an vagyunk a világon. A mind magasabb arányt képviselő kultúrerdőkre, mind nagyobb hatást fejt ki az emberi kultúra, miközben a természetes és természetközeli erdők egyre kevésbé a természeti népek érdekkörébe tartoznak.
A jelentős idővel mérhető szakmai visszatekintésekről először az jut eszembe, hogy a magyar államiságunknak nagyjából ezer évébe telt, hogy a számottevő erdőségeit felélje, vagy kívül (belül?) kerüljön azok hatókörén. Kellett a fa tüzelőnek, építőanyagnak, szerszámnak, kellett az erdő legelőnek, szántónak, épületeknek, utaknak. Azután, hogy idefent megcsappant a vágnivaló tüzelő, az étvágy pedig egyre nőtt, a föld alól is előteremtette a fűtőanyagot az ember, gőzgép- hez, kohóhoz, hutához. Kezdetben a szén, ma már a kőolaj a sláger. Szénbányászok, majd kőolajbányászok dalolták, dalolják. Nélkülözhetetlenségük akkordjai zengenek.
És furamód az írásában a közvéleményt „hergelő" publicista képtelen túljutni azon a rögeszmén, hogy az erdészetet (csak itthon?, csak Budán?) az önnön nélkülözhetetlensége, következésképp a vágásos erdőgazdálkodás - amúgy vészes -kényszerének közvéleménybe plántálása élteti. Pedig jó tudni, hogy az ipari forradalom idején, a szén-, az ércbányászat gyors növelése, a mérhetetlen bányászati faanyagigény vezetett idehaza is az (1) bánya- és (2) erdőmérnöki képzés beindításához. Azaz, nem az erdőirtás (sic!) termelte ki az erdészszakmát (ezer év a bizonyíték arra, hogy az erdő irtásához sem kell ész), hanem az erdővagyon megőrzésének és a hatalmas mennyiségű faanyag előteremtésének a szándéka. Ha nem így lett volna, akkor a honi literatúra is másképpen alakul. Mátyás király talán nem a gömöri bíró tüzelőjét hasogatja kis robot keretében, hanem a vetővágásban dönti a fákat, az uradalmi erdész keze alatt. Vagy Döbrögi sem bízza az álruhás Matyira a gerenda méretétől függő szálalást, hanem erdészt fogad, az ősi erdő potenciáljának megőrzése végett.
A publicista nyelvén ez annyit tesz, hogy a literátor sem azért van, hogy a ceruzája koptatásával hangsúlyozza a létjogosultságát és nélkülözhetetlenségét, hanem mert - jó esetben - kiterjedtebb igény mutatkozik a rögzített gondolatai iránt. Ha őserdő a gondolata, itt Budán, a XX. század végén, sajnos elkésett vele, hozzávetőleg pár száz évet. Pedig valóban gyönyörű lenne, ha a budai erdők sajátos Dauerwald képével csábítanának. A most felújító végvágással használt idős erdők évszázados alapja azonban más, és az örökölt alapon segítve lesznek képesek felújulni. Ma már ugyanis nem az a fő kérdés, hogy erdő erdész nélkül vagy erdésszel, hanem az, hogy erdő egyáltalán vagy pénz, több pénz és még több pénz-e? A pénz behelyettesíthető esőerdőtől bevásárlóközponton át lakóparkig mindennel. A Hűvösvölgyben folyó végvágástól nyíllövésnyire ugyanúgy, mint távolabbi helyszíneken. Ma már a fő kérdés az, hogy az ökológiai rendszert képező erdőt mekkora szilárd, folyékony és gáz alakú szennyeződés éri, hogy a szennyeződéstől eredő változást szenved-e a rendszer víz- és tápanyagháztartása, és hogy a kedvezőtlen hatások indukálnak-e a termőtalajban végzetes fizikai és kémiai változásokat. A többi, sokak szerint, „kofalárma".
Apropó, kofalárma! A Mátra alján, egy takaros téren, lebontották a régi, hagyományos (fapados) piacot, és talán negyed területen épült az egyemeletes, új. Körben két sorban autóparkoló. Áruválaszték ennek megfelelően. Kulturáltan. A piac újabb törvényei szerint. Bárki is csinálta, azért piac!

Nem vagyok erdész!
Nem vagyok erdész! Sőt nem vagyok újságíró sem, és nem vagyok tagja semmiféle „zöld" mozgalomnak. Mindössze a természetet - benne az erdőt - feltétlenül tisztelő, szerető, titkait kiismerni igyekvő, szépségét csodáló, pragmatikus szabályait értelmesen elfogadó embernek tartom magam. Ifjú gyermekként nehéz volt választanom életpályámat illetően, hiszen a kötődés kettős volt. Önkéntelenül és tiszta lélekkel vonzódtam a természethez, amely az erdész-erdőmérnöki pályát jelentette, és ugyanilyen vonzódás volt bennem - anyai nagyapám révén - a modern technika, ill. meghatározóan a gépek, motorok, járművek világához. Végül is ez utóbbi győzött - így lettem közlekedésmérnök -, és az előbbi vonzalomból, ha úgy tetszik, hobbiként megmaradt a természet, az erdőszeretet, a vadűzés, az erdőzsongás. (Gróf Széchenyi Zsigmond szavait méltatlanul némileg kölcsönözve: ez utóbbi kettőből több az erdőzsongás.) Mint írásom címe is utal rá, nem vitatkozni kívánok Sebők Jánossal (továbbiakban S. J.), csupán a cikkének olvasása közben feltörő gondolataimból szeretnék néhányat közreadni.
S. J. azt írja, hogy szereti az öregeket. A legelső gondolatom ezzel kapcsolatban az volt, hogy én is szeretem az öregeket, a természet teljes palettáján. Szeretem az öreg fákat, tisztelettel megemelem kalapomat egy-egy vén famatuzsálem előtt, de egy hatalmasra nőtt öreg bukszus bokor is hasonló érzelmeket kelt bennem. Szeretem az öreg állatokat is, legyen az a ház körül megvénült kutya, mint az ember egyik leghűségesebb társa vagy egy öreg jámbor tehén, amelyik ki tudja, hány borját nevelt fel vagy egy vén vadkan, amelyik - legalábbis a legendák szerint - ki tud kerülni minden hajtó-vadászatot vagy legyen az egy tisztességben megöregedett gímszarvas bika, amelyik talán éppen most kell átadja feladatait a felnövő új nemzedék valamely életerős képviselőjének. Szeretem az öreg embereket is. Szeretem, mert végigéltek egy életet, sok-sok keserű és talán néhány kellemes tapasztalatot gyűjtve. Meg kell őket - a saját érdekünkben - hallgatni. Lehet, hogy néhány gondolattal - a mai „modern" szemlélettel nézve - nem értünk egyet, de közel sem biztos, hogy öregjeink által megtapasztalt igazságokat a modern kor szellemében figyelmen kívül kellene hagynunk.
De én szeretem a fiatalokat is! Szeretem életerős kedvüket, jövőbe vetett hitüket, az élni akarásukat, a tettrekészségüket. És ez igaz az erdőnél is. Szeretem a fiatal erdőt, a megmutatkozó induló jövőt. Ezt az induló jövőt láttam azon a területen is, amelyért S. J. jószerével requiemet mondott.
Nem értem S. J. önzését. - Ez a megfogalmazás lehet, hogy megdöbbentő, de megkísérelem az alábbiakban megmagyarázni. - A vitatott területen lévő faállomány - külső szemlélő meglátása szerint - egyáltalán nem nevezhető „ősbükkösnek", hiszen a - kétségtelenül meglévő - bükkök mellett egyebek között nem kevés tölgy, cser, gyertyán, talán még valamilyen kőris is megtalálható, tehát - bizonyos „zöld" szervezetek szerint is - ez egy elegyes erdő. Mint ilyen, kiváló kirándulóhely, rekreációs szempontból remek, végső soron egy ilyen-olyan gondozottsággal bíró parkerdő. A kitermelésre kerülő fa gazdasági értéke meglátásom szerint jelentéktelen, jó ha a girbe-gurba fákból nyert faanyag értéke fedezi a termelési munka költségét. Igazi értékét a felnövekvő természetes újulat adja. Sajnálom, hogy S. J. - feltételezhetően -nem tanulmányozta eléggé az általa bemutatott vágásterületet, mert ellenkező esetben feltétlenül látnia kellett volna a fel törekvő újulatot, vagyis, ha úgy tetszik, egy még embrionális állapotban lévő új erdőt. Ez az erdő nem olyan, mint S. J.-nél a víziószerűen embrionális állapotban lévő új erdőt. Ez az erdő nem olyan, mint S. J.-nél a víziószerűen megjelenő öt méterenként fúrt gödörbe dobott husáng. (A fatelepítésnek valami hasonló módja elképzelhető mondjuk az Andrássy út vagy a Nagykörút járdáján, de az nem erdő!) Ezért voltam bátor S. J. önzésére utalni, hiszen a nyilvánvalóan feltörekvő új erdőnek lehetőséget kell adni azáltal, hogy az elöregedett, ha úgy tetszik, vágásérett fákat eltávolítják. Ezáltal lesz utódainknak is egy-másfél emberöltő múlva erdő, amitől nincs jogunk őket önző módon megfosztani csak azért, hogy mi gyönyörködhessünk az öreg fák látványában.
S. J. szerint hagyni kellene az erdőt őserdő módon nőni, dzsungellé válni. Néhány évvel ezelőtt egy csoporttal volt szerencsém megnézni tgy Bécs melletti erdőrészt, amelyet meghagytak az ottani zöldek kívánságának megfelelően őserdőnek. Mit ne mondjak - lehangoló volt. Az egyébként vidám társaság önkéntelenül úgy kezdett el viselkedni, mintha temetőben járna. Az elmúlás, a halál szelleme uralkodott abban az erdőben. (Szomszédaink erdősültségük mértéke alapján megtehetik az ilyen erdőrész kijelölését.)
S. J. végül ugyan elismeri, hogy szükség van faanyagra. Csak arra nem derül fény írásából, hogy akkor mikor kell a fát kivágni, vagy egyáltalán ki kell-e vágni. Lehet, hogy az őserdővé öregedett erdőből a magától kidőlt fát használná fel? Be kell látnunk, hogy pudvás, korhadó fából még gyufaszálat vagy fogpiszkálót sem lehet készíteni, nemhogy bútort, ajtót, ablakot, padlót, tetőgerendát vagy éppen szobrot faragni. A fa elkísér bennünket egész életünkben, a bölcsőtől a koporsóig, a fajátéktól a fejfáig.
Azt is be kell látnunk, hogy a bennünket körülvevő növényvilágban az egyes növényfajok élőideje más és más. A búzát ősszel elvetjük és a következő nyáron a legtermészetesebb, hogy learatjuk. Némi iróniával ezen tevékenységet úgy is megfogalmazhatnám S. J. analógiájára, hogy megjelennek a búzagyilkos mezőgazdászok a kombájnjaikkal - erdőgyilkos erdészek a motorfűrészeikkel - és leölik, letarolják a lenge szellőben aranysárgán hullámzó búzamezőt az oly gyönyörű pipacsokkal és a kéklő búzavirágokkal együtt -, ill. az erdészek letarolják, legyilkolják az erdőt, megölik a gyönyörű egészséges fákat csak azért, hogy faanyaghoz jussanak. S. J. szemszögéből nézve a retket is legfeljebb akkor húzhatjuk ki az életet adó talajból, ha már pudvás, férges vagy a salátát, amikor már magba futott.
Tudomásul kell vennünk, hogy a fa is ugyanolyan növény, mint a búza vagy éppen a saláta, csak érési ideje nem hónapokban, hanem általában emberöltőnél nagyobb léptékben mérhető. De ha az erdő megérik, ugyanúgy, mint a többi haszonnövény esetében, szüretelni, aratni kell, hogy a következő generáció is elindulhasson.

Értékfa-termelésre van szükség
Érdeklődéssel olvastam a Napi Magyarország március 4-i számában Sebeők János úr cikkét (Nemzeti kulturális örökségünk: az erdő). Érdeklődésem mellé hamarosan értetlenség, bosszankodás és csodálkozás társult.
Értetlenség, mert nem tudom, hogy Sebeők úr miért titkolja el azt a nyilvánvaló véleményét, hogy meg kéne tiltani a faanyag mindennemű felhasználását, soha el nem évülő bűnnek kell minősíteni annak még a gondolatát is, ha valaki lakását parkettáztatni, lambériáztatni akarja, netán fából készült bútorokat kíván vásárolni, esetleg időnként papírt - fából készül! - vesz kezében, mondjuk szépirodalmat olvasni. A faanyag élővé, meleggé, természetközelivé teszi lakásunkat, környezetünket. Gondolom Sebeők úr sem műanyag ágakból rakna tüzet egy kis szalonnasütéshez (engedélyezett helyen és időben). Bosszankodás, sőt felháborodás azért kerített hatalmába, mert az bűnös ostobaság, ha az ember Isten helyébe képzeli magát, és ítélkezik embertársai, egyének és csoportok fölött törvényes és demokratikus felhatalmazás nélkül. Az ilyen magatartásmotiváció között nem biztos, hogy tiszta érzelmek bújnak meg. Sebeők úr cselekménye durva rágalmazás, amit határozottan visszautasítok a magyar erdészek közössége és a magam nevében. Erdőgazdálkodás és erdészellenes rágalmainak még kevés köze sincs a valósághoz.
Csodálkozom, mert azt látom, hogy ez az úr ki mert lépni a közvélemény elé egy meglehetősen konkrét témáról beszélni, véleményt alkotni, sőt kinyilatkoztatásokat tenni anélkül, hogy megpróbált volna némi alapvető tárgyi, szakfogalmi ismeretekre szert tenni azzal kapcsolatban. Az önmagát eleve mindehhez értőnek képzelés übermensch magatartáshoz vezet, ami soha nem jelent szellemi többletet, de jelenthet érzelmi torzulást, például gyűlöletet emberfajták, nemzetek, társadalmi osztályok vagy mint jelen esetben, egy meghatározott foglalkozási csoport ellen. E csoportról a szerző által kialakítani szándékozott képpel (gonosz, kapzsi, alattomos, természetgyűlölő szörnyek) szemben a valóság az, hogy mi erdészek, emberek és magyarok vagyunk, és mindhárom minőségben igyekszünk jók lenni. Csakúgy, mint egyéb foglalkozású honfitársaink.
Valójában milyen a ma erdőgazdálkodása, milyen változtatási, fejlesztési irányok várhatók? Erről írom le röviden, a teljesség legkisebb igénye nélkül a véleményemet.
Az erdőgazdálkodásnak nálunk is, mint mindenütt a fejlett világban, már évtizedek óta nemcsak a társadalmi faanyagigény kielégítése a célja. Ezzel teljesen egyenrangú cél az erdők környezetvédelmi és közjóléti szerepének erősítése. A környezetvédelmi funkció a század utolsó harmadában fokozatosan kibővült és magában foglalja az erdei ökoszisztémák védelmét is.
Az összetett életközösségi rendszerek - ökoszisztémák - közül a domb- és hegyvidéki erők zöme, valamint az ártéri erdők kis része őrizte meg leginkább természeteshez közeli állapotát, összetételük, dinamikus egyensúlyuk kevéssé sérült meg, képesek a káros hatások rövid időn belüli kiküszöbölésére, önmaguk felújítására.
Erdőgazdálkodásunk kétféle módon igyekszik megoldani a faanyagigény kielégítésének és a természetes-természetszerű erdők ökológiai védelmének feladatát.
E két megoldás a természetközeli és az ültetvényes, valamint részben az ültetvényszerű erdőgazdálkodás.
A természetközeli erdőgazdálkodás lényege az, hogy az erdő termékeinek, elsősorban a faanyagnak a társadalom számára hozzáférhetővé tételét mértékében és módjában úgy kell megoldani, hogy az az erdei összetett életközösségi rendszerekkel minél nagyobb összhangban legyen. Az ökoszisztéma legfeljebb olyan mértékben sérülhet, ami nem okoz visszafordíthatatlan károsodást és rövid idő alatt teljesen helyreáll az egyensúly. Az erdészetnek e téren alapvető feladata a fenntartás és a helyreállítás (rekonstrukció).
Fenntartás alatt a jelenleg ép vagy közel ép erdei ökoszisztémák olyan kezelését értjük (bennük olyan gazdálkodás folytatását), hogy azok állapotukat megőrizzék vagy erősítsék.
Ezek az őshonos fafajokból álló természetes erdeink a cseres-kocsánytalan tölgyesek, a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek, bükkösök, fűz-nyár és tölgy-kőris-szil ártéri erdők és más, kis kiterjedéssel előforduló egyéb fafajösszetételű őshonos erdők.
A nagy erdész elődök (Bedő Albert, Vadas Jenő, Kaán Károly, Róth Gyula és mellettük még sokan) már régen tudták, hogy az erdő a faanyagtermesztésen túl is nélkülözhetetlen a társadalom számára. A magyar természetvédelem élharcosai voltak az egész magyar erdészközösséggel együtt. Ez a szemlélet már az első magyar erdőtörvényben (1879. évi XXX. te.) is jelen van, de a másodikat, az 1935. évi IV. tc.-et teljesen áthatja. A törvény megnevezése: „Az erdőkről és a természetvédelemről". Az erdészek sohasem ellenségei, de mindig barátai, sőt szerves részei a természetnek.
Régi erdésztudósok és gyakorlati szakemberek dolgozták ki a természetes felújítóvágások részletes rendszerét. Ezek a módszerek biztosítják a terület folyamatos erdővel borítottságát, a fafajok helyi ökotípusainak fennmaradását, az egész ökoszisztéma védelmét azáltal, hogy alkalmazásuk során nem egyszerre vágják ki a faállományt, hanem a területre néhány éves kihagyásokkal többször visszatérve az idős erdőt meg-megritkítják, miközben a lehulló magvakból kikel és növekedni kezd az új, fiatal erdő, az újulat. Ezek a ritkíthatóságok a bontóvágások. Végül sor kerül a maradék fák kitermelésére, a végvágásra akkor, amikor az újulat már - a kiritkított öreg faállomány védelme alatt - megerősödött, a területet sűrűn fedi, és egyértelmű, hogy fennmaradása, növekedése, fejlődése biztosítva van. Míg az első bontóvágástól a végvágásig eljut a véghasználatnak a felújítással egybekötött folyamata, tíztől harminc évig terjedő, de ennél esetleg hosszabb idő is eltelik. A természetes felújítás-felújítóvágás időtartama elsősorban az ökoszisztéma életerejétől, megújuló, helyreállító képességétől függ. A cseres tölgyeseknél hosszabb időt igényelnek a gyertyános tölgyesek és még hosszabbat a bükkösök.
A tarvágás más jelentésű fogalom, azt jelenti, hogy az erdőrészlet minden faegyedét egy időben - egy fakitermelési idényben - vágják ki. Nem keverendő tehát a végvágással!
Nem ismerem a Sebeők úr által említett bükköst, de biztos, hogy nem tarvágást, hanem természetes felújítóvágás végvágását végezték ott. Erre utal a kivágott fák hektáronkénti darabszáma is (100-150). Egy idős, zárt bükkerdőben ez 300-350 db, tehát tarvágás esetén ennyit vágtak volna ki hektáronként. Erdei ökoszisztémáink mindegyike többé vagy kevésbé homoform, ember által érintett. Ennek a bükkösnek az elődje is biztosan ki volt valamikor termelve, a most véghasznált állomány tehát nem volt ősbükkös.
E kis közbevetést megelőzően vázolt, önmagában is természetközeli módszernek még természetközelibbé tétele a felújítóvágás időtartamának bizonyos mérvű növelésével (vannak erre régi, jól kidolgozott módszerek), menedékhelyek (refugiumok) hagyásával oldható meg. Refugiumok például a nemcsak Sebeők úr által, de általam is szívből tisztelt öreg „tanúfák", hegygerinceken, ormokon, források környékén, kőfolyásos vagy vizenyős helyeken, völgyek legmélyén és egyáltalán itt-ott meghagyandó idős menedékhelyei a rovar, kétéltű, hüllő, madár, kisemlős fajoknak, az alacsonyabb rendű állatvilágnak, a növényzetnek, ahonnan vissza tudnak terjeszkedni az új erdő felnövekedésével, ha populációjukat kár érte a fakitermelés során.
Helyreállítás (rekonstrukció). Az erdészet régi törekvése, hogy a durván sérült, hiányos összetételű erdei életközösségi rendszereket meggyógyítsa és eredeti, természetes állapotát visszaállítsa. Az ilyen erdőket rontott erdőknek, a rekonstrukció folyamatát rontott erdők átalakításának nevezi a szaknyelv. Ennek lényege, hogy a valamely okból uralkodóvá vált kísérő fafajokból álló, valamint a táj- vagy termőhely-idegen fafajú erdők kitermelése után a területen mesterséges erdőfelújítással (talaj-előkészítés, csemeteültetés) kerül visszaállításra az eredeti fafajösszetételű, természetes jellegű természetszerű erdő. Ez maga után vonja az eredeti ökoszisztéma lassú felújulását is. A jövőben arra kell törekedni véleményem szerint, hogy ez a felújulási folyamat felgyorsuljon, ami szükség esetén radikálisabb beavatkozásokat igényelhet. Pl. növények, állatok visszatelepítése, vízrendezés (pótlás-elvezetés), a talaj bizonyos élettelen összetevőinek vagy bizonyos parányszervezeteknek a visszajuttatása stb. Mindezekhez szükség lehet ideiglenes, esetleg tartósan fennmaradó műszaki létesítményekre.
A természetközeli erdőgazdálkodású területeken is szükség van erdőnevelésre, mivel ezek nagyobb hányadát nem vonhatjuk ki a faanyag-szolgáltatás köréből. Azonban a cél a nagyméretű és kiváló minőségű, úgynevezett értékfatermelés kell legyen. Ez megkíván bizonyos változtatásokat az eddigi sarokszámokon. Egyes fafajok (kocsányos és kocsánytalan tölgy) vágásérettségi korát a jelenlegi 80-120 évről fel kell emelni legalább 40-50 évvel. Mag eredetű állományokról beszélek, a sarjerdők jóval hamarabb pusztulni kezdenek, esetükben a vágáskor lényeges emelésére nincs mód. A bükkösök jelenlegi 110-120 éves vágáskora alig emelhető, mert a bükk ekkor korhadni, pusztulni kezd. Az erdőnevelés és erdővédelem vonatkozásában további szemléletbeli és végrehajtásbeli változások várhatók az eltérő szempontok (gazdasági-természetvédelmi) összehangolása céljából. A fentebb említett értékfa csak úgy nevelhető meg, ha az erdőben időről időre olyan ritkítási tevékenységet - fiatal korban ezt tisztításnak, középkorú erdőben gyérítésnek nevezi az erdészet - végeznek, melynek során a várhatóan legnagyobb gazdasági értékű faegyedeket olyan helyzetbe hozzák, hogy azok egyenes, nem oldalágas, tehát nem göcsös, hosszú törzset fejlesszenek. Azonban az eddigiektől eltérően ezeket a növőtér-növelő ritkításokat csak az ígéretes fák közvetlen környezetére szorítkozva, és csak a feltétlenül szükséges gyakorisággal visszatérve, csak a feltétlenül szükséges mértékben kell végrehajtani!

Hangsúlyozom, hogy nem megváltoztatás, hanem módosítás, korrekció kell! Az is lényeges, hogy az elszáradt faegyedeket a jövőben nem indokolt kivágni, illetve csak akkor, ha erdővédelmi szempontból szükséges. Kivágott fákat a nevelővágások során is kell hagyni az erdőben. Az erdővédelmi szemléletnek annyiban kell átalakulni, hogy a száraz - álló vagy fekvő - fa nem feltétlenül jelent fertőzési veszélyt az életerős, egészséges fákra, viszont ökológiai szerepük óriási. Az erdővédelem az élő faanyag védelme helyett az ökoszisztéma védelmét fogja jelenteni, amely irányzat már jelentkezik.
A nevelő és felújítóvágások sérüléseket okozhatnak döntés, anyagmozgatás során az állva maradó fákon, az újulatban, a talajban stb. Ma is vannak olyan technikák és technológiák, amelyek alkalmazásával ezek a károk jelentősen csökkenthetők, de az ilyen irányú fejlesztés a továbbiakban is szükséges és folyik is.
Az ültetvényes, illetve az ültetvényszerű erdőkben folyó erdőgazdálkodás a fentiektől eltérő, a mezőgazdasági növénytermesztéssel mutat rokonságot, csak jóval hosszabb a termelési ciklus (10-60 év). Sík vidékeinken találhatók és újak telepítésére is ezeken van lehetőség, tehát olyan területeken, amelyek ősi növénytakarója nem erdő volt és hosszú időn át mezőgazdasági hasznosítás alatt álltak. Az elkövetkező évtizedekben nagyarányú erdő- és faültetvény-telepítés várható az egyéb módon gazdaságosan nem művelhető területek jelentős részén.
Ezek a rövid vágásfordulójú (termelési ciklusú) faültetvények az ültetvényszerű, nem őshonos fafajú erdők (nemes nyárasok, akácosok, erdeifenyvesek) adhatják a jövőben az úgynevezett tömegtermelést, vagyis nagy mennyiségben a minőségi szempontból kevésbé igényes faanyagot. Bennük az ökológia szempontok érvényesítésére hasonló szempontok szerinti és mértékű a törekvés, mint a mezőgazdasági növénytermesztés során.
Az ilyen faültetvények és erdők léte alapfeltétele annak, hogy ahol lehet, természetközeli erdőgazdálkodás folyjék, mert mentesítik termesztés-természetszerű erdeinket a nagy tömegű faanyag-kitermelés alól. Nem azonnal, hanem az idő múlásával egyre nagyobb mértékben.
Végezetül: a trianoni mészárosok banditizmusa után a maradvány ország erdősültsége 11,8% volt. Ma ez majdnem 20%. Ez a növekedés nem magától ment végbe. Történelmi mértékű munka eredménye ez, amit magyar erdészek végeztek!
Magamról annyit, hogy erdőmérnök, mérnöktanár és történelemtanár vagyok, erősen ökológiai alapszemléletű természetvédő magyar ember. Zöld, de nem sötétzöld.

Az erdőt kímélni kell
Mint környezetvédő nyilvánítok véleményt a fentiekkel kapcsolatosan.
Mi szükség az öregekre? Kérdezi Sebeők János, válasza: „Nyugdíj ide, ingyenbérlet oda, ez a társadalom nem az öregekről szól". Monda ő bőven ecsetelve, megtoldva, hogy rajong az öregekért. Füst Milánt szólaltatja, hogy az öregség ősi nyomor, és a képességeinek viszonylagosak, s ki vannak téve a múlás veszélyének, s mindezt shakespearei szinten a divatlapok első oldalára szóvirágozza. Mosolyognak olykor a ráncok az öreg szem körül, s ezzel eljut a félholt vén fákig, melyekért szintén rajong. Irányukban érzelmileg elfogult. Az ország is elfogult a Szent Koronával szemben. Aztán szól a 150 éves antik óráról, közelítve a témához, mely szerint egy 150 éves fa még vágásérett, s az öreg fák is nemzeti kulturális örökség. Aztán fejtegeti, hogy az öreg fa utánozhatatlan egyediség, történetiség. A fák élőlények, s ha környezetük ugyancsak fa, akkor ők együtt az erdő.
Aztán jött a felkavaró értesülés a Népszabadságból, mely szerint tovább irtják a budai ősbükkösöket, vagyis többszáz példányt eltüntetnek. „2000-ben összesen 58 hektáron vágják ki a fát Budapesten és környékén." A lakókat felruházza „ostoba" jelzővel, s elmondja helyettük, hogy természetpusztítás folyik, amely a szakemberek szerint tervszerű erdőgazdálkodás, melybe szakavatatlan zöldfülűek ne kontárkodjanak bele. Aztán jön a tervszerűség, szakszerűség kifigurázása Július Binderrel. A bősi erőmű a megkérdőjelezett végtermék.
Aztán jön a ciánszennyezés Romániából, mint a szakértők alkotása. Következik a diplomás emberek, akadémikusok, doktorok tervszerű munkájának az ostoba lakók, illetve a határozott politikusok általi megsemmisítése.
Semmelweis ellenfelei kerülnek pellengérre, mint tudós orvosok, akik kitartanak a rossz elméletük mellett.
Aztán színre lép a „tarvágás", az 5 éves tervek, Rákosi álmai a magyar rizsről, narancsról. Sztálin is megszólal a természet átalakítása ürügyén, majd az Aral-tó mint ökológiai sivatag szerepel. A csernobili atomerőmű létesítésénél is tombolt a szürkeállomány.
Nem feledkezik el SJ a fajelméletről, Liszenko tudósi fellépéséről a Mendel-Morgan örökléstani elmélet ellen.
Megint a szakemberek hibáztak, mert a DDT hasznosságáról mertek szólni. Rachel Carlson a Néma tavasz c. művében helyre teszi a DDT-t.
A Manhattan-terv Nobel-díjas lángelméi is sárosak, mert elpusztul Hirosima. Eddigi következtetése: hová vezet a gazdasági szükségszerűség, a tervszerűség, a racionalitás és a szakértelem.
Szerinte nem minden szakember gazember! Az igaznak vélt állítások néha megdőlnek. Az orvostudomány gyakorlata is változik.
Az eddigiek sava-borsa SJ szerint „a mai erdészet üzem- és hozamközpontú gyakorlata s egész elmélete lényegileg hamis, ezért rendszerváltásra volna szükség az erdészetben is". Az a megoldás, hogy az erdészeket, favágókat zárjuk ki az erdőből?
Amikor még a Föld lakóinak száma néhány száz millió volt, addig csak a csekély létszám avatkozott az erdő életébe. Ma azonban hatmilliárd az emberiség létszáma, és mind jól szeretne élni. Ehhez hozzá kell járulnia az erdőnek is. Az egész emberiség ilyen létszám mellett nem dolgozhat az erdőn, ezért a szakosodás következtében alakult ki az erdészek köre, mint annyi sok más foglalkozás. Az ember bizony kárt okoz a környezetében, mert megélhetéséhez megterheli azt. A szántók, legelők, erdők, gyümölcsösök, tengerek, folyók, édesvizek, légkör, mind az emberi életet szolgálja, s ezáltal károsodik is. Az erdőnek is hátrányára van az ember. Érintetlen őserdő már nem létezik, mert a légmozgás és csapadék „fertőzött", s ezáltal határokat nem ismerve mindenütt fertőz. Közvetve tehát az ember keze mindenhová betette a lábát, A fák állva halnak meg, fafajoknak, termőhelyüknek megfelelően bizonyos korban. Amíg nem korhadnak el, de már nem gyarapodnak, az emberek boldogulása érdekében ki kell vágni, s ezzel helyet adni az újulatnak vagy alátelepítésnek.
Nem tudok elképzelni olyan várost, ahol mindenki 20 éves vagy pláne 100 éves. Egyazon korú fákból állhat erdő, mert ha az első kivitelű csemeteültetést nem kell pótolni, akkor 20 év múlva pl. a tölgyek mind egykorúak lesznek. A jelenlegi budai bükkös is közel azonos korú, az alatta lévő természetes úton nőtt csemeték pedig 1-20 évesek is lehetnek, s ha ezek megmaradását akarjuk, akkor a fényt biztosítani kell részükre. A fokozatosan évtizedek óta ritkított állomány ezt már nem biztosítja. A jó szülő önállóságra neveli gyermekét, de neveli és nem hagyja magára. Az erdész is az ápolással, erdőneveléssel ezt biztosítja az erdőben lévő egyedek részére. Megtisztítja a gyomoktól, szederindától stb. Később az elnyomottakat felszabadítja, kialakítja az elegyarányt. Tehát nem parazitaként élősködik rajta, hanem önállósága, megmaradása érdekében cselekszik.
Felvetése szerint a fiatal állományban a harkály nem él meg. Ez nem így van, mert mindig akad beteg egyed, azon rovar, melyet fogyaszt és azáltal gyógyítja. A beteg, elhaló öreg erdőben természetesen sokkal több a táplálék a harkály számára.
Egyetértek Önnel abban, hogy semmi garancia nincs arra, hogy egy elvetett magból faóriás lesz. A csíraképes mag is oly sok károsító hatásnak van kitéve, hogy a megmaradás csak kis százalékban következik be. Ha pl. a budai bükkállományban minden lehullott mag kikelne, akkor a csemeték emeletesen sem férnének el. Újabb helytelen támadás, üres locsogás, hogy térképen könnyű erdőt csinálni, mert géppel leszúrnak pár szerencsétlen husángot, és ott az erdő, de a meg-gyökeresedésre nincsen garancia. Akkor viszont nincs is ott az erdő. Ilyen egyszerű módszerrel az erdészek részben hozzájárultak, hogy 18,2%-ra emeljék az erdő arányát. Ebből fedezni tudták a papírszükségletet, a gyufásdobozt, gyufát, fog-piszkálót, a raklapokhoz szükséges alapanyagot, a gyümölcsösládát stb. Ezeket az ültetvényeket ne nevezze erdőnek, találjon ki számukra más nevet. Igaz, hogy az öreg erdők fogynak, a rönkátmérő csökken. Mindez azért van, mert a szaporodó emberiségnek egyre több fára van szüksége.
A levegő, az ivóvíz, az olaj stb. is fogy.
Miért a fanyüvőktől kérdezi, hogy a budai bükkösökben hányféle rovarfaj él, hiszen ezzel a rovartanosok foglalkoznak, s az erdész is nagy részüket ismeri.
Felhozza, hogy a szirti sas 225-300 éves közötti erdei fenyőre fészkel. Ilyen korú erdei fenyőállomány nincs és nem is volt Magyarországon, tehát szirti sas sem lett volna.
Sajnos az erdők emberfüggővé váltak, mely függőséget a szakember igyekszik csökkenteni. Még a szarvasi Arborétumban sincs életbiztosítás egyes fák részére, pedig ott az erdész az elpusztulásig védi. Az erdész és favágó nem irtja ki a budavidéki erdőket, hanem kivágja a beteg, elszáradt egyedeket, helyet adva az újulatnak.
SJ eszményképe Júlia Hill, aki nem a ketrecbe vonult be hétvégére, hanem felmászott egy mamutfenyő tetejére, s ezzel kikövetelte a fakitermelés leállítását - átmeneti időre.
Ön is válasszon egy öreg budai bükköt, másszon fel rá, s onnan riassza el a fakitermelőket.
SJ által elmondottakat értékelve az a meglátásom, hogy a felvetések, az említett nevek egyenként nemes gondolatokat takarnak, de így összemosva egy zagyva romhalmaz, és nem szól a lényegről, csak a szakembereket csepüli.
Írásával azt bizonyítja, hogy az erdészkedéshez nem ért, csak vagdalkozik és félrevezeti az olvasók egy részét.
E sorok írója az Ön által rajongott öregek táborába tartozik, ezért fukarkodott a durvább elmarasztalással.
Bakon Gábor véleményéhez:
Az erdőirtáshoz megjegyzem, hogy világviszonylatban mintegy 100 ezer km2 erdő válik évente a tűz martalékává, hogy az embert szolgálja a kiirtott terület.
A természetközeli erdőtársulás megőrzését nem látnám sértve azzal, ha egyes kisebb csoportokba a számára megfelelő termőhelyre tiszafa, atlanti cédrus, duglászfenyő, vadkörte, vadcseresznye, vadalma, hársak, berkenyék, nyír, pusztaszil is kerülne. Az erdőszegélybe kökény, vadrózsa és egyéb cserje is hasznos lenne.
Az erdőből csak annyi fát vegyenek el, amellyel a visszamaradó fák optimális növedékét tartósan nem csökkentik.
Bakon Gábor igenis helyesen tette, hogy a kesztyűt felvette.
Minden erdésznek, tisztánlátó embernek, erdőt kezelőnek hasonlóan kellene eljárni. Minden lehető fórumon, társadalmi szervezetben szólani kell a helytelen megítélés ellen.
Egyébként őserdőálom Budapesten c. írásával egyetértek.