A vándorgyűlés ünnepi közgyűlése, 2006. június 10. Pápa
Tisztelt közgyűlés, hölgyeim és uraim, tisztelt külföldi erdész vendégek!
Tisztelt magyar erdészek!
Legelőször is a köszönetemet szeretném kifejezni elnökké választásom alkalmából! Meg vagyok hatva, mert nem gondoltam, hogy ilyen megtiszteltetésben részesülök. Tapasztalhatták, tavaly amikor elköszöntem – a számomra oly emlékezetes szombathelyi Vándorgyűlésen – akkor még nem gondoltam, hogy az élet ilyen változást hoz az életemben.
Az Országos Erdészeti Egyesület különböző szintjeiről: a helyi csoportoktól, a szakosztályoktól, egyénektől, jött biztató megkeresések hatására felül kellett vizsgálnom a véglegesnek tűnő elköszönésemet. Úgy éreztem, hogy tisztesség, becsület dolga e fontos tisztség elvállalása. Érzem a feladat súlyát, a kinevezés megtisztelő voltát, a nagy felelősséget. Nem tudom, hogy érdemes vagyok-e rá. Azt kérem, mindenestre, hogy segítsék a munkámat, mert nagyon meg akarok felelni ennek a szerepnek.
Engedjék meg, mielőtt tovább folytatnám – új elnökként – én is szeretnék gratulálni a kitüntetetteknek. Mindannyiuk számára erdészéletük legszebb pillanata következett el. További életútjukat jó egészség kísérje.
Másrészt csak az elismerés hangján szólhatok a Rendezőkről. A Vándorgyűlés rendezésére – az eddigiektől eltérően – merőben új megoldást választottak. A magánerdőgazdálkodás, a természetvédelem, az erdészeti szolgálat és az államerdészet példaértékű összefogását mutatták fel a Bakony térségében. Jó okuk volt erre, hisz az elmúlt másfél évtizedben, e vonatkozásban is, az ország erdőgazdálkodása számára is követendő utat mutattak. A Vándorgyűlés mindig az adott térség erdészeti kultúrájának színvonalát reprezentálja. A látottak magas színvonala az újjá választott Országos Erdészeti Egyesület elnöksége számára is jó indíttatást jelentett.
Harmadsorban köszönetet szeretnék mondani az elődömnek Cserép János Úrnak. Vezetése alatt stabilizálódott az Egyesület anyagi helyzete, s ez nem akármilyen tett volt. Vezérigazgató Úr nyílván tudja az elnöki szerep egy életre kötelez, s az ebből fakadó biztos háttérre ezután is számítunk.
Utoljára még egyszer szeretném megköszönni az irányomban kifejtett támogatást, s azokat a kézfogásokat, amelyekkel a két nap során tovább erősítettek. Mindezeket munkámmal viszonozni szeretném.
Minden magyar erdész elnöke szeretnék lenni. Ebben a nagy csapatban nemcsak az erdész szakmát gyakorló emberek vannak, hanem benne van a társadalomnak az a színes forgataga, amelyik velünk együtt az erdőért dolgozik, de jó részük ebből is él. Mindenképpen szeretném feloldani az ellentmondások és félreértések sorát, járhatóvá akarom tenni az erdei utunkat, amelyen csak jó irányban lehet haladni – igen a természetvédelemmel együtt. Minden magyar erdész érdekét képviselve, az erdők iránti maximális elkötelezettség jegyében szeretnék dolgozni. Tisztában vagyok azzal, hogy a rendszerváltozás utáni legnehezebb négy esztendő következik. Nemcsak a magyar nemzet, hanem szakunk szempontjából is, bonyolult időszak vár ránk. Széchenyi István mondta: „Páratlan élmény magyarnak lenni, de nem kifizetődő dolog.” Én még hozzátenném: Páratlan élmény magyar erdésznek lenni, és azon dolgozunk, hogy az kifizetődő dolog is legyen.
Ahhoz, hogy igazán jól építkezzünk mindenképpen a múlt értékeire kell alapozni. A múlt szellemi értékeinek ismeretén épülhet fel a jelen valósága és a biztos jövő. Az Országos Erdészeti Egyesület méltó előadásban emlékezett önállóvá és magyarrá válásának 140. évfordulójára. Felemelő és bátorító érzés volt szembesülni szakmánk történelmével, de tanulságos is, a közel másfél évszázad elemzése. Talán nem erőszakolt, ha szakmánk mérföldköveit összekapcsoljuk nemzetünk sorsfordulóival (1867.; 1920.; 1945.; 1956.). Az is megalapozott felismerés lehet, hogy e folyamatokat mindig kísérte kiemelkedő személyek, szaktekintélyek megjelenése, amely mindig magával hozta az erdészet ügyének jó irányba vitelét.
A magyar erdészet nagyságai közül néhány személyt szeretnék kiemelni. Az első természetesen Bedő Albert. A kapitalizálódás dzsungelében, amikor az erdőirtás félelmetes méreteket öltött hazánkban is, amikor mindent átszőtt a tőke imádata, ki merte jelenteni, hogy csak akkor őrizhető meg a magyar erdő, ha az állam el nem évülő kezében van. Ez lenne az első, amit a programom legfontosabb pontjának szeretnék megjelölni. Az állam el nem évülő kezében van biztonságban erdeink jövője. Nyitottságunkat hangsúlyozva el kell magyarázni az állam legilletékesebbjei számára, hogy ez mennyire fontos ma is. Magyarul: nincs helye az állami erdők privatizációjának. Ez egy kivétel, de kőbe vésett kivétel, mert csak így biztosítható, hogy az 1,1 millió hektár erdő összetett, nem privilegizálható értékei, mind a tízmillió magyar ember számára hozzáférhetővé válnak. Másrészt az e mögött dolgozó erdőgazdaságok bizonyítják, hogy állami keretek között is lehet hatékonyan gazdálkodni. De az sem elhanyagolható, hogy mindez egy biztos háttér a korszerűsödő, gyarapodó és új erdőterületeket létrehozó magánerdőgazdálkodás mögött.
Történelmünk mélypontja a trianoni katasztrófa, szakmánk számára is helyrehozhatatlan következményekkel. Ebben a reménytelen helyzetben is akadt egy igaz erdész Kaán Károly személyében, aki megmutatta a járható utat. Vagyis, a nemzeti érdekeknek csak az az erdőgazdálkodás felel meg a legjobban, amelyik a magyar erdőt a köz és a magánérdekek javára hasznosabbá és jövedelmezőbbé tudja tenni. Nyolcvan év eltelte után még mindig nagyon fontos vezérlő elv szakmánk gyakorlására, de megértésére is.
Ezután következett a II. Világháború utáni sokkhatást kiváltó erdőállamosítás, azt emberléptékű keretbe foglaló erdészek csapatával, akik később megtalálták az egyetlen jó megoldást hazánk 11 %-os erdősültségének napjainkra 19%-ra emelésével. Májer Antal e tettek egyik markáns képviselője így vall erről: „Olyan eredmények születtek, amelyekről a magyar erdészek minden szakmai tudásuk és lelkesedésük ellenére sem álmodhattak.” De nincs megállás, ez a következő vezérlő elv, de most már az erdőterület növelő erdészkedést, a magánerdőgazdálkodók kezébe kell átadni, s erre nagyon jó példával szolgált a Vándorgyűlés.
E gondolatmenet zárását jelentse 1956. szellemi traumájából talpraálló és egy átfogó erdőgazdaság fejlesztést megvalósító nemzedékre, és az európai kultúrát Amerika földjére vivő külhonba szakadt magyar erdészek tettére történő emlékezés.
Az előzőeket összefoglalva a nem erdész kollégákhoz is kiemelten szeretnék szólni. Nagyon fontos, hogy megértsék, munkánk három szereplőre korlátozódik: az erdő és a társadalom a két szélső pólus és középen mi a közvetítők vagyunk. A döntő az erdő és a társdalom kettőse. Ez a társadalom elvárása és az erdő teljesítőképessége között feszülő ellentétet jelenti. Itt az erdészeknek a legjobb szakmai tudásuk szerinti feloldó szerep jut, ennek felismerése, először és legmarkánsabban Mária Terézia rendeleteiben testesült meg.
Sose felejtsék el, a társadalom az erdő minden kincsét igényelte és ma is igényli, és ez nem is baj. Az ember földi létében, mindig valamilyen formában kapcsolódott az erdőhöz, melynek kincseire szüksége volt. Ez ma is így van. Nem hunyhatjuk be farizeus módjára szemünk. A modern társadalom újszerű igényeivel –papír, bútor, épület, csomagolás, raktározás, tüzelés stb. – mérhetetlen terhet rak az erdő „vállára”. A magyar társadalom is rohamléptekkel halad, az évi 8-10 millió m3 faanyag igény felé. A magyar erdészetnek itt van a közvetítő szerepből eredő nagy felelőssége. Lehet bármilyen a társadalom igénye, ezek kiegyenlítése az erdő kárára nem történhet. Ennek eldöntésére – szakmai tudásunk alapján – mi vagyunk hivatottak. Fogadják el, mi vagyunk az erdő ismerői, legjobb kezelői, de védelmezői is. Mind a magán-, mind az állami erdők közel 2 millió hektárját – érzékenységüket figyelembe véve – azonos szemléletben kell kezelni, a terhek arányos elosztása mellett. Ez csak egy szervezeti rendszerben azonos szakma elvek figyelembevételével történhet, ez a negyedik nagyon fontos vezérlő elv. Szerencsések is vagyunk, mert a mérsékelt égöv kiegyenlítő szerepe jó adalék munkánk megbízható viteléhez.
Ahhoz, hogy ez a munka tökéletes legyen, hogy az erdészet minden szintjén megfeleljünk a szakmai követelményeknek, a rendszerváltás tükrén bekövetkezett töréseket ki kell javítani. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, ahogy Széchenyi István mondta: „ne másokban, külső körülményekben, de főként önmagunkban keressük a hibát, magunkat nemesítsük jobbá, hatékonyabbá”. Meg kell őriznünk hivatásunk morálját mely szakmai tudásra, közösséget összetartó szociális érzékenységre, szolidaritásra épül.
A befejezés nem lehet más, mint a Bedő Albert legnagyobb erdészünk hozzánk intézett egyik utolsó mondata, mely így hangzik: „szeressük hazánkat, nemzetünket, szakunkat hűséggel, egyetértéssel, összetartással”.
Köszönöm figyelmüket!
Üdv az erdésznek! Jó szerencsét!