Lexikon B

Badacsonyörsi arborétum. A Balatonhoz közel, Badacsonytomaj határában levő Folly-féle arborétum nem régi, csak 1910-ben létesítették és nem is nagy – 1 ha sincsen –, mégis nagy értéket képvisel: 130 féle fenyő található benne, amelyek zöme különleges ritkaság, egyesekből nincs máshol példány az országban, csak itt.

Badland. Teljesen terméketlen váztalajok Amerikában használatos neve. Oly területek tartoznak ide, amelyeken a talajfejlődés rendkívül lassú.

Bagócslárva-betegségek. A bagócsok (Oestrinae) lárvái a köztigazda (őz, szarvas) orr és garatüregében élősködnek. Az álcák innen aktív mozgással az orrüregbe és a garatba, esetleg a homloküregbe vagy az agyburkok közelébe vándorolnak és itt érik el teljes fejlettségüket. A kifejlődött álcákat az állat kiköhögi, s azok a talajra hullva bebábozódnak. Erős fertőzöttség esetén az orrban és a garatban bő hurutos váladék észlelhető, esetleg agyi tünetek is jelentkezhetnek (kergeség). A betegség az állat lesoványodását és elhullását okozhatja. A vargalegyek kikelő álcái bőralatti kötőszövetbe hatolnak és a szervezetben történő vándorlás után rendszerint a hát bőre alatt telepednek meg, majd a bőrt átfúrva a külvilágra jutnak. Ha nagy számban telepednek meg, az állat lesoványodását okozhatják, de a legnagyobb kárt a bőr átlyukasztása jelenti. Kikészítés után a bőr ezeken a helyeken lyukas marad. (A közhasználatban helytelenül mételyes bőr.)

Bagócslegyek (Oestridae). A kétszárnyúak rendjének egyik családja. Petéiket emlősállatokra, főleg patásokra rakják. Vadgazdasági szempontból is igen károsak. Fontosabb fajok: vargalégy (Hypoderma bovis Deg.), őzbagócs (Hypoderma diana Br.), szarvasbagócs (Hypoderma acteon Br.), juhbagócs (Oestrus ovis L.) stb. A B.-hez tartozó kifejlett legyek nem folytatnak élősködő életmódot, lárváik ellenben obligát élősködők. Az elevenszülő bagócsok álcáikat röptükben gazdaállatok orrnyílásainak tájékára, míg a vargalegyek petéiket az állat szőrzetére rakják le.

Bagolyalkatúak (Strigiformes). Éjszakai életmódhoz alkalmazkodott madárrend, melyet a gyakorlat egyszerűen „éjszakai ragadozónak" nevez táplálékszerzésük hasonlósága miatt. Származástani kapcsolataik azonban a harkály- és a lappantyú-alkatúakkal szorosabbak, mint a nappali ragadozó madarakkal. Erős csőr, tőrszerű hegyes karmok, fejlett combizmok, előre néző nagy szemek és a körülötte sugarasan rendeződött tollakból álló fátyol (fátyolkoszorú) jellemzi őket. Tollazatúk lágy, repülésük nesztelen. Egyes fajaik fején a megnyúlt halántéktollak fülszerű pamatot alkotnak. Kagyló alakú fülnyílásaik jól fejlett bőrredővel fedettek. Szemük az infravörös sugarakat is érzékeli és a néphittől eltérően nappal is kitűnően látnak. Csüdjük tollas vagy szőrszerű képletekkel fedett. Külső ujjuk vetélő, tehát hátrafelé is mozdítható. Táplálékukat (rágcsálók, veréb) többnyire egyben nyelik le. A csontot nem emésztik meg, hanem szőr és tollgombolyagba ágyazva visszaöklendik. (-> Köpet)
Fák odvában, sziklaüregekben, padlásokon költenek. Tojásaik gömbölydedek, fehérek; ezek száma átlag 4, de ritkán 10-14 is lehet. Kotlási idő 24-35 nap a faj nagyságától függően. Minden kontinensen előfordulnak. Hazánkban hét faj él, a többiek csak mint ritkább vagy gyakoribb vonulók fordulnak elő. Védettek.
Legfontosabb bagolyféléink a következők: Gyöngybagoly (Tyto alba) nyúlánk termetű, gyöngyszerű pettyekkel tarkított tollú baglyunk. Főleg tornyokban, magtárpadlásokon tanyázik. Fátyla szív alakú. Táplálékában sok a cickány és a házi veréb. Állományának egy része vonuló. Magyar gyűrűs példány Olaszországban került meg.
Füleskuvik (Otus scops) fakéreg-színű, seregélynagyságú faj. Odvas gyümölcsfákban (dió, alma), szarkafészkekben költ. Tápláléka bogarak, sáskák. Rendes vonuló, téli szállása Afrika.
Uhu (Bubo bubo). Lúd-nagyságú, nagyerejű madár. Nyúl nagyságú zsákmánnyal is elbánik. Pusztuló ritkaságunk, kiemelten védett.
Karvalybagoly (Surnia ulula) szürke harántcsíkos rajzolatú, rendkívül tömött tollazatú bagoly. Északi tájak fenyő-nyír erdőségeiben él. Nagyon ritkán vetődik hozzánk.
Kuvik (Athene noetua) tömzsi, kerekszárnyú, leggyakoribb baglyunk. Településeken, padlásokon, vasúti raktárakban tanyázik. Sok bogarat, de madarat is eszik. Macskabagoly (Strix aluco) tyúknagyságot mutató szürkés vagy rozsdavörös színű, fekete szemű, dúsan tollazott lábú állandó madarunk. Rágcsálókon kívül meglehetős sok madarat is fogyaszt. Ha elszaporodik egy-egy területen, egyéb hasznossága ellenére esetleg irtásának szükségessége is felmerülhet. Márciusban már kotlik, néha kétszer költ.
Uráli bagoly (Strix uralensis) nálunk ritka téli vendég, nappal is vadászik. Hozzánk legközelebb a Kárpátokban fészkel.
Erdei fülesbagoly (Asio otus) színezete barnás zsemleszínű, hastollain harántos rajzolatok. Gyakori, széltében elterjedt. Szarkafészekben, odúban, néha földön fészkel. Egérjárásos helyeken táplálékának 95—98 százaléka mezei pocok, erdei egér.
Réti fülesbagoly (Asio flammeus) zsombékos kaszálóinkon fészkel. Az egyetlen fészeképítő bagolyfaj. Sást, füvet, szár-darabokat karmai között messziről és magasan repülve hord fészkébe. Fészekalja ritkán 10-14 is lehet. Főtápláléka egér. Téli hónapokban állománya megszaporodik az északi tájak rendszeres vonulóival. Vonulása során eljut Abesszíniába, Kenyába is.
Gatyás kuvik (Aegolius funereus) csüdje és ujjai rendkívül dús tollazatúak. Hátoldala rőtes szürke. Válltollain feltűnő nagy fehér pettyekkel. Fátyla jól fejlett, a szem és csőr tájékán feketés. Csak vonuláskor, márciusban és októberben van nálunk. A Kárpátok bükköseiben és északabbra fészkelő faj. Köpeteiből rágcsálók, madarak, békák csontjai kerültek elő.
Hóbagoly (Nyctea scandiaca). Lúdnagyságú és fehér színezetű, fülei nincsenek, szeme kénsárga. Ujjai dúsan tollasak, a karmokat is részben takarják. Sarkköri tájakon él. Nálunk egyszer került kézre.
Törpe kuvik (Glaucidium passerinum) hozzánk legközelebb a Kárpátok fenyveseiben, a fahatár régióban él. Pacsirta nagyságú, főleg madarat (cinegét, királykát) fog. Nagy hidegekben a völgyekbe ereszkedik, de határainkon belül még nem fordult elő.

Bagolylepkék (Noctuidae). Nevüket az első szárnyon lévő jellegzetes rajzolatról kapták. Ezt a szárny szélén lévő hullám- és harántvonalak, valamint a közbezárt vese-, karika- és csapfolt alkotja. Szipókájuk fejlett. Hernyóik többnyire 16 lábúak, csupaszok. A báb potroha végén két tövis található. Sok fajuk ismert, azonban kevésnek van erdőgazdasági jelentősége. Fontosabb fajok: vetési bagolylepkék, erdeifenyő bagolylepke.

Bajuszárok: a vízmosások fő és mellékágainak (vízmosásfőtől) a hajlatokon odafolyó víz egy- vagy kétirányú elvezetésére szolgáló árok. Célja a víz elvezetésével a veszélyeztetett részek víztelenítése, a vízmosás és mellékágai hátravágódásának, s ezzel terjedésének megakadályozása. Készül egy- vagy többsorosan vagy tárolóárok-szerű kiképzéssel.

Bak. 1. Egyes vadfajok hímjét B.-nak nevezik. A nemi megkülönböztetésre használt B. jelzőt, vagy a faj megnevezése előtt (például baknyúl), vagy utána (például őzbak) használják, de ha köztudomású, vagy magától érthető a faj, egymagában is alkalmazzák.
2. Faválasztékok tárolására, befogására, egyes szerszámok működtetéséhez   szükséges eszköz; többnyire fából készül. Alakja, nagysága, méretei rendeltetésétől függenek. A B. lehet helyhez kötött vagy mozgatható, mozgó B., az utóbbiakhoz tartoznak például a rönkterek alátétfái, a kézi fűrészelés befogó szerszáma, a keretfűrészek előtti rönktároló alátétjei. B.-ot alkalmaznak a cserkéregszárításban is. Tágabb értelemben az asztalos gyalupad is tulajdonképpen B. s az emelődaru is lehet B.-daru felépítésű. Az erdőben használatos B. az erdei B.
3. Építkezéseknél használt kis és nagy alakú állvány.
4. B.-nak nevezik a fából épített szekérnek, kocsinak azt a részét, ahol a kocsis ül.

Bakhát (bogárhát). A B. sávosan vagy pásztásan, két oldalról történő összeszántással kialakított magasabb talajszint, amely az év nagy részében vízzel borított területen 30-40 cm magasan emelkedik a veszélyes szint fölé. Egy-egy sáv, illetve pászta szélessége 3-6 m, amelyből 1,5-3,0 m esik a bakhátra. Bakhátas talajművelés -> Részleges talajművelés; Bakhátas ültetés -> Ültetés

Baláta. Dél-Somogyban, a kaszópusztai erdészet kezelésében levő 174 hektárnyi ősláp, természetvédelmi terület. Sajátos növényzetében jégkorszakbeli -> reliktum-fajok is vannak. Állatvilága gazdag, vadászatilag is értékes. Növényvilágának érdekessége a vízben szabadon úszó rovarfogó növény, az Aldrovanda vesiculosa és az itt található állatok közül a hazánkban ritka, jégkorszaki eredetű reliktum-faj: a csalitjáró pocok (Microtus agrestis), továbbá a keresztes vipera fekete változata (Vipera berus var. prester).

Balsa (Bombacaceae család; Ochroma lagopus, eorkwood). Közép-Amerikában az Antillákon, továbbá Dél-Amerika trópusi részén őshonos. Costaricában, Jávában, Kamerunban és részben Equádorban mesterségesen tenyésztik. Az alföldet és az 1000 m alatti előhegyeket kedveli, a mocsaras helyeket kerüli. Nagyon gyorsan növő fafajta, 5 éves korában több mint 10 m-es magasságot és 60 cm-es átmérőt érhet el. Általában 15—25 m magas és 45—60 cm vastag. Szijácsa fehéres, vörösbarna tónusú. Középérték szerint a B. a legkönnyebb fafaj. Térfogatsúlya 0,160 g/cm3. Szilárdsági értékei nagyon alacsonyak, hasonlítanak a parafáéihoz. Hő- és hangvezetése rossz. Hűtőszekrények, asztaloslapok magjának, rázkódás-gátló anyagnak, művégtagnak, stabilizáló anyagként repülőgéphez, hajóhoz és más járművekhez igen alkalmas. Jó parafapótlóanyag.

Balzsam. A fenyőfélékből és különféle tropikus növényekből spontán vagy szándékosan előidézett sérülési helyen kiszivárgó mézszerű folyadék. A B.-ok kémiailag nem egységes anyagok, hanem sokféle vegyületet tartalmaznak. Egy részük szobahőmérsékleten cseppfolyós, az illóolajokhoz hasonló sajátságú (például terpentin olaj), más részük szilárd (gyanták). A B.-ok tehát illó részekben oldott gyantáknak tekinthetők. Legfontosabb a fenyő-B. (terpentin-B.). Ez a fenyőfélék megsértett kérgéből kifolyó, sárgásbarna, mézsűrű, zavaros, szemcsés, ragadós váladékanyag. Vízgőz-desztillációjával olajat és fenyőgyantát kapunk. Majd az olaj többszöri desztillációja után, víztiszta, kis viszkozitású, fenyőillatú végtermékhez jutunk: a B.-olajhoz (terpentinolaj, terpentinszesz). Kisebb jelentőségű a peru- és tolu-B., a kanada-B., a gurjun-B. stb.

Banka. A szalakota-alkatúak rendjében, a B.-félék családjának egyetlen képviselője (búbos B., büdös B., bugybóka, (Upupa epopsepops L.). Rigó nagyságú, hosszú, ívben hajlott csőrű madár; tollazata tarka, fején ugyancsak tarka tollbóbita. A költés idején a tojó és a fiatalok fartőmirigye kellemetlen, bűzös szagot terjeszt (innen az elnevezése). Erdőszélen, de inkább fasorokban vagy magányos fákon faodúban telepszik meg. Minthogy igen sok kártékony rovart pusztít, hasznos. Tág nyílású mesterséges odúba is könnyen telepíthető. Vonuló madár.

Bankszfenyő (Pinus banksiana Lamb.) Észak-amerikai származású fenyőféle. Nálunk kísérletképpen telepítették, de nem vált be. Tűi kettősek, világoszöldek. Tobozai sokszor többesével helyezkednek el, hosszúkás-kúposak, jellegzetesen ferdék és görbék. Magja barnásfekete. Homoktalajon még szórványosan előfordul. Nálunk a kezdeti jó növekedés után magassági növekedése megáll.

Barázdás erózió: az eróziónak lejtős oldalakon kialakuló kezdeti megjelenési formája, mely nevét a talajfelszínnek lejtő irányú sekély barázdához hasonló kimosásától kapta. Az erózió elleni védelem elmaradása következtében a barázdák tovább mélyülnek, egymásba szakadnak, és vízmosásokká mélyülnek.

Barcázás. A szarvasbika a rigyetés időszakában erős nemi felgerjedésében öblös bőgésszerű hívó, illetve riasztó hangot szokott hallatni. Ezt ma már általában bőgésnek nevezik.

Barcogás. 1. A dámbika rigyetéskor hallatott mekegés szerű hangja. Ez a szarvasbika bőgésénél gyengébb, gurgulázó, horkoláshoz is hasonló hang. A dámbika B.-ának ideje okt. 2. A zergebak üzekedés idején hallatott röfögésszerű torokhangja. 3. A fogolykakas cserregő hangja.

Barkácsolás. 1. Ház körüli kisebb-nagyobb faipari munkák népies elnevezése (pl. méhkas, asztal, létra, talicska, kerítés, szerszámnyél stb. javítása és készítése). 2. Vadászati mód. A barkácsoló-kocsi a nagyvad járműről történő vadászatához használt kocsi, alacsony építésű és nincs rugóra felfüggesztve. A hátulján erős saroglya van, a lőtt vad hazaszállítására. A kocsi négy tengelyére a kerekeken belül egy-egy kocsikenőcscsel vastagon bekent bőrkarikát tesznek, hogy a kerekek ne zörögjenek, ezáltal a B. csaknem zajtalanul haladhat. A kocsin két személy számára van hely, elöl a lovat hajtó vadőr, hátul a vadász ül. Az erdei utakon csendben haladó kocsitól a nagyvad nem ugrik el, csak elhúzódik és a tovahaladó kocsit figyeli. Ezalatt a vadász a vaddal ellenkező oldalon a kocsiról leszállva, megfelelő takarás mögül leadhatja lövését. Ma már golyóscsapágyakon és fúvott gumikerekeken futó B.-val is vadásznak.

Barnabélűség. A kőris barna álgesztje a barnabél. Az idősebb magaskőrisek bele körül olykor sötétbarna, gesztszerű képződmény alakul ki. Ilyenkor a fában három különböző színű, illetve árnyalatú rész különböztethető meg: a világosabb színű szijács, a sárgás színű geszt és a gesztnek barna, bélkörüli része, ez az úgynevezett barnabél. A barnabél határa nem mindig követi az évgyűrűk határát. A barnabélű kőris a felhasználhatóság szempontjából egyenértékű a „fehérkőris" elnevezésű faanyaggal, és helyette mindenütt felhasználható, ahol a színre nem kell tekintettel lenni.

Barna erdőtalaj (közép- és délkelet-európai barna erdőtalajok). Mint főtípus igen sokféle és változatos erdőtalaj-típust foglal magába. Általában a B.-ok képviselik az erdőtenyészet számára a talajoptimumot.
A hazai B.-ok közös jellemzője, hogy a szelvényen többé-kevésbé jól elkülönülő három szintet lehet elválasztani, tehát ezek A, B, C szintes talajok. Humid klímában fejlődnek ki. A karbonátos alapkőzetből kialakult típusoknál legalább a feltalajból, de általában az A és B szintből már kimosódott a CaCO3. Az alapkőzet (C-szint) eruptív, üledékes és metamorf kőzet egyaránt lehet. Alföldjeink kivételével mindenütt a B.-ok uralkodnak, amelyeken lomberdők vagy lombbal elegyes fenyvesek tenyésznek. Jelentős részüket mezőgazdasági művelésbe vonták. A lejtős szántókon mindig számottevő a B.-ok eróziója. Főbb típusai: erősen savanyú B., podzolos B., agyagbemosódásos B., pseudoglejes B., barnaföld, rozsdabarna erdőtalaj (altípus), kovárványos B., csernozjom B., karbonát-maradványos B.
Erősen savanyú B.-ok (nem podzolos erdőtalajok). Hegyvidékeink savanyú, a málláskor kevés bázisos elemet szolgáltató kőzetein alakulnak ki. A permi és hárshegyi homokköveken, gneiszen, filliten, agyagpalán, kvarcos konglomerátumon és tömör andeziten találhatók. Elterjedési területük nem nagy. Mindig csapadékban gazdag, nedves, hűvös éghajlaton fordulnak elő. Az egész szelvény savanyú. Látszólag A-C szintes talajok, mert a B-szint kialakulását nem lehet felismerni. A humuszosodás rendszerint nem éri el a C-szintet. Már az A-szint tartalmaz kőzettörmeléket, melynek mennyisége lefelé nő. Az A-szint szervesanyagban gazdag. Gyakori a nyershumusz- vagy savanyúhumusz-képződés. A termőréteg általában sekély. Tápanyag-feltáródásuk rossz. A fás növényzet mikorriza kapcsolatai révén jut elegendő tápanyaghoz. Altípusai: nyershumuszos erősen savanyú B.-ok és savanyú humuszos erősen savanyú B.-ok. Az erősen savanyú B.-on főleg fenyvesek és kocsánytalan tölgyesek élnek. Jellemző félcserjéjük a csarab és az áfonya. Az állományok növekedése közepes, a fenyők növekedése e talaj savanyú humuszos változatán jó.
Podzolos B.-ok. A szénsavmész-mentes alapkőzeten, hegy- és dombvidékeinken, mindig hűvös éghajlaton kialakult talajtípus. A talajszelvényben a szintezettség A1, A2, B, C szint jól felismerhető. Az A-szint felett csak részben bomlott alomtakaró van. Az jáx-szint világos szürkésbarna, humuszos, laza, porosán morzsás, a humuszforma legtöbbször móder. Az A, -szint felé az átmenet keskeny. Az .A2-szint fakó szürkés sárga, poros v. lemezes, ill. leveles. Az A2-szintben a podzolosodást a fakó kvarcszemcsék jelenléte mutatja. A B-szint az ,d2-szinttől jól elhatárolódik, benne humusz még nincs, de a fagyökerek már behálózzák. A felhalmozódott vastól rozsdássárga v. barnás foltos, pettyes. Kötöttsége mindig nagyobb a felette és alatta, levő szintnél. A kolloidban gazdag kőzeten kialakult típusban diós v. hasábos szerkezetű. A JS-szintnek a O-szintbe való átmenete keskeny. Vízgazdálkodásuk fizikai talaj féleségüktől függ, de a hidrogén telítettségük miatt általában kedvezőtlen. A tápanyag-ellátottság különösen az y!2-szintben gyenge. A jB-szint gyakran levegőtlen, tömött.
Altípusai: erősen podzolos, közepesen podzolos és gyengén podzolos B.-ok. Ezekben kocsánytalantölgyesek, bükkösök és nyugat-dunántúli luc- és erdeifenyveseink tenyésznek. Rajtuk különösen a fenyők növekedése kiváló.
Anyagbemosódásos B.-ok (Sol lessive). Üledékes kőzeteken kialakuló, erdőgazdasági szempontból optimális termékenységi! talajtípus. Az alapkőzet legtöbbször lösz v. löszszerű vályog, de más, bázisokban és kolloidokban gazdag málladék is lehet. A hegy- és dombvidék gyakori talajtípusa. Az alombomlás gyors; nyershumusz felhalmozódást sosem találni. Az egész szelvény víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodása jó. A termőréteg vastagsága 60—100 cm. Az A -szint két rétegű. Az A barna, morzsás, humuszban gazdag, pH-ja 5,5—6,5. Az A szint szürkés sárga, fakó, poros, humuszban szegény, pH-ja 4,5—6,0. Az A és B szint között az átmenet egyenletes. A J3-szint rozsdabarna, diós, kolloidokban gazdag, pH-ja 5,5-6,0. A B és C szint közti határ éles.
Két altípust különböztetünk meg: podzolos agyagbemosódásos B.-t, amelynek A2 szintjében már a podzolosodási folyamat is érvényesül az agyagvándorlás mellett. Ez nedvesebb éghajlat alatt alakul ki. Bükkösök, gyertyános tölgyesek, ritkán kocsánytalantölgyesek állnak rajta. Hazai szelídgesztenyéseink is ezen a talajon élnek. Cserjeszintje alig fejlett, v. hiányzik. Tipikus agyagbemosódásos B.-ban podzolosodás még nincs. Valamivel szárazabb éghajlaton alakul ki, mint a podzolos változat, így rajta szárazabb bükkösök, gyertyános tölgyesek és főleg kocsánytalantölgyesek, de cseresek is gyakoriak. Az állományok növekedése mindig jó. Cserjeszintje már számottevő.
Pseudoglejes B.-ok. Az ország erdőtalajokkal jellemzett területein megtalálhatók, de csak a nyugati és északkeleti határszéleken uralkodók. A talajszelvény változatos. Az .A-szint humuszban mindig aránylag szegény. Színe fakó, világos szürkésbarna, laza szerkezetű, de csak gyengén morzsás. A B-szintbe való átmenet egyenletes. A B-szintbe kolloid-felhalmozódás észlelhető. Márványozottsága jellegzetes. Határozatlan körvonalú rozsdás, sárgásfehér és szürke foltok tarkán keverednek benne. Tavasszal és ősszel, csapadékos időben a kékesszürke árnyalat uralkodik. Gyakran tömött. Az alján a vízduzzasztó réteg közelében sok a pseudoglejes folt. Tömör kőzeten a szelvény részben v. egészen többé-kevésbé törmelékes. Vízgazdálkodásuk változó. A túl nedves és száraz periódusok váltakozhatnak. A hegyvidékiek általában nedvesek. Levegőgazdálkodásuk időszakosan rossz. Az éghajlat szerint bükkösök, kocsányostölgyesek állnak rajtuk, de cseresek és erdeifenyvesek alatt is előfordul. Különösen a nyugat-dunántúli fenyvesek uralkodó talajtípusa.
Kovárványos B.-ok. Az ország karbonát-mentes homokjain az erdő hatására kialakult talajtípus. Főleg rozsdabarna erdő-talajjal keverve fordul elő. A legelterjedtebb a Nyírségben, de Somogyban, a Gödöllői dombvidéken, a Hevesi-homokháton, a Tengelici-homokvidéken, sőt a Duna—Tisza közén és Sopron környékén is előfordul. Jellemzőjük, hogy laza homokban a felszínnel csaknem párhuzamosan leiszapolható alkotórészekben gazdagabb, keskeny, a homoknál sötétebb rozsdavörös csíkok, kovárványok találhatók 2—3 m mélységig. A kovárványok közt a homok változatlan. Az egész szelvény CaCO3-mentes és a feltalaj mindig humuszosodik. A kovárványos B. víz- és tápanyag-gazdálkodása mindig jobb, mint az ugyanolyan mechanikai összetételű, karbonát-mentes, de nem kovárványos homoké.
A kovárványos B.-okon nagyon szép erdeifenyvesek, akácosok állnak, de a vöröstölgy, a csertölgy és az óriásnyár növekedése is megfelelő. Alaptípusai: podzolos kovárványos B., kovárványos B. és humuszos kovárványos B. Csernozjom B.-ok. A száraz meleg, de még erdő számára alkalmas klímájú sík- és dombvidékeinken löszön és meszes homokon kialakuló átmeneti talajtípus. Az erdőtalajok A, B, O szintes tagozódása nem mindig ismerhető fel, különösen homokon. Jellemzőjük, hogy a B-szint is humuszos és a termőréteg CaCO3-mentes. Az A -szint barna, morzsás, humuszformája mull. Lefelé világosodik és átmegy a B-szintbe, amely világosabb barna. A humusz szinten átüt a vas rozsdás árnyalata. A B és G szint között az átmenet mindössze 3—4 cm. Az alapkőzet felső rétegében fehéres mészfelhalmozódások is előfordulnak. A csernozjom B.-ok az erdő számára már száraz termőhelyet képviselnek. Ritkán gyertyános tölgyesek, kocsányostölgyesek de főleg cseres kocsánytalan- és cseres molyhostölgyesek tenyésznek rajtuk. A homokos csernozjom B.-on jól növekednek az akácosok.
Karbonát-maradványos B.-ok. Száraz, már inkább mezőségi növényzetnek megfelelő éghajlaton, de már erdő alatt alakul ki, mindig karbonátos, laza, üledékes kőzeten. Hűvös, nedves klímában csak a meszes alapkőzetig esőtől lemosott területen másodlagosan fejlődhet ki. Az egész termőréteg humuszos. Az ilyen talaj a kialakuló B-szintben, de gyakran még az A-szintben is meszes. A felső .A-szint barna humuszos, morzsás. Humuszformája mull. Vastagsága 20—40 cm, és egyenletesen világosodva megy át a kialakuló B-szintbe, amely valamivel világosabb barna humuszos, morzsás, de némi vörös árnyalata is lehet a vastól. A kalciumkarbonát-tartalom változó, de felülről lefelé növekszik. A B-szint vastagsága 30—40 cm és keskeny világos szürkésbarna, gyengén humuszos átmeneti réteggel csatlakozik a világos alapkőzethez. Víz- és tápanyag gazdálkodása a humuszos réteg vastagságától függ. Az erdő számára mindig száraz. Levegőzése kifogástalan. Lejtős terepen a talajműveléssel az erózió veszélye is együttjár.
Karbonát-maradványos B.-okon mindig száraz, gyenge fejlődésű állományok élnek. Ligetes molyhostölgyesek, cseresek. E talaj alföldi homokos változatán pusztai kocsányostölgyeseket találni. Cserjeszintje mindig gazdag. Erodált változatát csak feketefenyővel lehet erdősíteni.
Barnaföldek. A félsivatagi, szürkésbarna színű, kis humusztartalmú, gyakran szikes talajtípusokat nevezi így a szovjet talajtan. Orosz elnevezése Burie pocsvi. A Szovjetunió közép-ázsiai területének zonális talajtípusa. Nem azonos a hazánkban is gyakori ,,barnaföld"-del, más néven Ramann-féle B.-jal.
Ramann-féle B.-ok („barnaföld"). Alacsony hegyvidékeink löszborításain és a löszdombokon meleg, de elegendő csapadékú területeken fordulnak elő. A csapadékos meleg éghajlaton a mállás gyors. Háromszintes talajtípus, amelynél az .A-szint még nem válik ketté. Az .A-szint barna morzsás, humuszos. Humuszformája mull. Kémhatása semleges v. gyengén savanyú. Egyenletesen megy át a B-szintbe, melynek színe jellegzetesen rozsdabarna, a humusztól kezdve némileg szürkés árnyalatú. Szerkezete diós v. sokszögűén nagy-morzsás. Kémhatása semleges v. gyengén savanyú. Az A és B szint is agyagosodik, fizikai talaj féleségük vályog. A B-szint alján világosabb rozsdabarna, keskeny átmeneti réteg található. Az egész A és B szint CaCO3-tól mentes. A C-szint meszes és a B-szinttel határos részén gyakori a mészfelhalmozódás. Levegő-, víz- és tápanyag gazdálkodása jó. A termőréteg vastagsága nem nagy. Sok helyen mezőgazdaságilag hasznosítják. Altípusa homokon a rozsdabarna erdőtalaj. Bükkösök, gyertyános tölgyesek, de főleg cseres kocsánytalantölgyesek tipikus termőhelye. Mezőgazdasági művelés hatására könnyen erodálódik. Rozsdabarna erdőtalajok. A homok jellegzetes erdőtalaja, a barnaföld altípusa. Sík,- és dombvidékeinken alakul ki, főleg a Nyírségben, Somogyban, Tengelic környékén, a Gödöllői dombvidéken, de a Duna—Tisza közén is megtalálható. Az alapkőzet lehet karbonátos v. karbonát-mentes homok. Az erdőtalajok A, B,G szintes tagozódása a rozsdabarna erdőtalajokra is jellemző. Rajtuk az alombomlás gyors. Az .A-szint barna humuszos, humuszformája mull. Az A -szint vastagsága 20—40 cm és széles átmenettel kapcsolódik a rozsdabarna B-szinthez; a B-szintnek szerkezete nincs, az agyagbemosódásos alaptípuson azonban felismerhető a vályogosodás. Az A és B szint kalciumkarbonát-mentes. A víz- és tápanyag-gazdálkodásuk a vastag termőréteg ellenére csak közepes, sőt a durva összetételű homokon gyenge.
Változatai: tipikus rozsdabarna erdőtalaj és agyagbemosódásos rozsdabarna erdő talaj. Ezeken eredetileg legtöbbször száraz tölgyesek álltak.
Ma legnagyobbrészt akácosok borítják. Az erdeifenyő jól tenyészik rajtuk, kivéve az egészen durvaszemcsés típusokat. Kedvező klimatikus körülmények közt gyertyános tölgyesek, néha bükkösök is állnak rajtuk.

Basset vadászkutya (e. baszé).

A tacskó és a vizslák keresztezéséből kitenyésztett rövidlábú, vizsla formájú vadászkutya. Elénk vadászókedv és jó szaglókészség jellemzi, mozgásában nyugodt, kisigényű, kis vadászterületen használt francia vadászkutya. Sima és szálkásszőrű formáját ismerjük, színe fehér alapon barna, vagy fekete foltos. Franciaországban több változata ismert, marmagasságuk 26 és 36 cm között változik.

Baszkul. A billenőcsövű fegyverek lakatházának az a tömören kiképzett része, melyre a cső és a csőbe tett töltény alja az elsüléskor feltámaszkodik. A billenőcső csukló tengelye és az ezekbe mart csapágyak és vájatok segítségével rögzíthető a cső a fegyver zárásakor. A lakatszerkezet záró és nyitó kapcsainak, retesznyelveinek és azok fészkeinek, éppen a nagy igénybevétel miatt, jó állapotban kell lenniük. A nem megfelelő méretben készített lakatszerkezetű cső hamarosan eltolja magát a gáznyomások folytán a B. homlokfalától és a fegyver „kotyogós" lesz. A legjobb billenőcsövű fegyvereknél a 3-szoros, 4-szeres záraknak adjunk előnyt, amely mind fenn, mind a B. alsó részén jól köti a csövet.

Bazidiospóra. A bazidiumos gombák ivaros úton keletkezett spórája. A B.-k bunkóalakúan megvastagodott hifavégződéseken, az úgynevezett bazidiumokon, kis tartókon (sterigma) ülnek. Redukciós osztódással keletkeznek, tehát haploidok és kétféle neműek. Számuk egy-egy bazidiumon rendszerint négy. 

Bazidiumos gombák (Basidiomyceles). A többsejtű gombák legmagasabbrendű osztálya. Ivaros szaporodásuk a bazidiumon külsőleg keletkezett bazidiospórákkal történik. Vegetatív testük, a mycélium és a szaporodást végző termőtest is legtöbbször jól fejlett és sokféle alakú: hártya, bunkó, konzol, pata, gömb vagy nyeles-kalaposgomba. Fejlődésükben a nemzedékváltakozás során a diploid állapot az uralkodó, mindkét mycéliumtest vegetatív életet él. Ennek megfelelően haploid és diploid konidio-spórákkal ivartalanul is szaporodhatnak. Erdőgazdasági szempontból igen sok jelentős gombafaj tartozik ide. Ezek egy része súlyos károkat okozhat (pl. farontógombák), mások a szerves anyag lebontásával, vagy az erdei fákkal szimbiózisban élve (mikorriza) az erdő termelőképességét mozdítják elő. A B. felosztása: 1. üszökgombák (Ustilaginales), 2. rozsdagombák (Vredinales), 3. fülgomba-félék (Auricvlariales), 4. kocsonya-gomba-félék   (Tremettales), 5. gubacsgombák (Exobasidiales), 6. tapló-félék (Poly porales), 7. lemezes-gombák  (Agaricales), 8. pöffeteggombák (Gasteromycetales). Többsejtű gombák.

Bazofil erdők (mészkedvelő erdőtársulások) meszes vagy bázisban gazdag talajú erdőtípusok. Ilyenek pl. a bazofil erdeifenyvesek, molyhostölgyesek,   karsztbokorerdők, cserjés tölgyesek stb.

Bazofil növények (mésztalajon termő növények). Mésztalajt kedvelő (calciofil) és a sós-szikes talajok (halofita) növényei. Ilyenek pl. a virágoskőris, cserszömörce, erdei gyöngyköles, illetve szikőr, sziksaláta, székfű stb. A csak mésztalajon termő (bazofil) fajok mellett szokás mészkedvelő (bazoklin) fajokat is megkülönböztetni.  (-> Talajjelző növények -> Ökológiai növényzet csoportok -> Calciofil növények)

Báb. A harmadlagos rovarálcák (-> Átalakulásos fejlődés) egyik fejlődési alakja. Itt az álca alak és életmód tekintetében nagyon különbözik a nemzőtől. Az átalakulás a B. állapoton keresztül történik, amikor az álca szerveinek nagy része feloldódik és új szervek fejlődnek. A B. nem táplálkozik, mozgása korlátozott. Három B.-típust különböztetünk meg: a) szabad-B.: a végtagok szabadok (bogarak, darázsfélék  stb.);   b) múmia-B. vagy fedett-B.: a végtagok a testhez simulók, csak körvonalaik vehetők ki (pl. lepkék); c) tonna-B.: az álca utolsó bőrét nem veti le, a bábozódás ebben történik  (pl. legyek). A bábozódás gyakran védett helyen megy végbe, így pl. a kéreg alatt élő álcák sokszor a fába hatolva úgynevezett B.-ágyat készítenek (díszbogarak, cincérek   stb.). A B. védelmét szolgálja a rágcsálékból készített B.-bölcső (pl. fenyőormányosok) és az álca által szőtt védőburok, úgynevezett gubó (pl. lepkék). Előfordul az úgynevezett túlfekvés is, amikor az álca elkészíti a B.-bölcsőt, de hosszabb-rövidebb ideig még nem alakul át B.-bá (pl. szövő levéldarazsak).

Bábaseprő (boszorkányseprő).  Rendszerint parazita gombák, esetleg vírusok által előidézett torz hajtásképződmény. A fertőzés nyomán a csúcsrügyek elhalnak, a hónaljrügyek pedig rendellenesen vékony, beteges vesszőket termelnek, amelyek negatív geotropizmust mutató ágcsoporttá tömörülnek. Ezek folyamatosan elágaznak és összességükben bokros külsőt mutatnak. Legtöbb kórokozó a dérgombák (Taphrinales) közé tartozó Taphrina nemzetségből kerül ki, de B.-t idéznek elő egyes rozsdagombák (Vredinales) is. Gyertyánon a Taphrina carpini, molyhos nyíren a T. betulina, bibircses nyíren a T. hirgida, meggy- és cseresznyefán a T. cerasi, szilva- és ringlófán a T. insititiae okoz bábaseprőt, a T. epiphylla pedig az éger termés ágazatának ellevelesedését idézi elő. A luc-, erdei- és vörösfenyő B.-je keletkezésének okairól nincs biztos tudomásunk, (-> Burjánzás)

Bábrablók. Aranyos- (Calosoma sycophanta L.) és kis-bábrabló (C. inquisUor L.). A futrinkákhoz tartozó igen hasznos ragadozó bogarak. Jelentőségüket fokozza, hogy sokszor a törzsökén és a koronában tartózkodnak. Mind a bogár, mind a gyorsan mozgó álca is az erdészetileg fontos lepkekárosítók hernyóit, bábjait pusztítja (gyapjaspille, búcsújáró-pille, araszoló lepkék stb.).  (->Futrinkák)

Bálványfa (Ailanthus glandulosa Desf.) a Simarubaceae családba tartozik. Közkeletű neve ecet fa (helytelenül); a múlt század végén a hazai erdészeti irodalomban sátoros felleng néven is szerepel. Kelet-Ázsiából, Kínából került Európába. Nálunk meglehetősen meghonosodott már. Másod-, néha elsőrendű fa. A 20 m-es magasságot és az 50 cm-es mellmagassági átmérőt ritkán elérő, gyorsan növő fafaj. Zárt állományban jó alakúra, egyenesre nevelhető, annak ellenére, hogy villásodásra és elágazásra hajlamos. Torz növés az elfagyások miatt lehetséges. A diófáéra emlékeztető kérge vékony, színe világos, sötétebb paraszemölcsökkel és hosszanti foltokkal, kevés hánccsal és sok kősejttel. Kérge sokáig sima marad, idősebb korban helyenként a felszíne felrepedezik. A törzs alvó-rügyekben gazdag.
Koronája felfelé álló, laza, kevéssé árnyaló. Lombhullása bőséges, utcafásításoknál jó porfogó fa. Hajtása szürkés színű, pettyes, éretten barna. Fiatal hajtásai rendkívül vastagok és puha belűek. A bél világos narancssárga, idősebb korban fehér. Hajtásai gyakran nem érnek be és lefagynak, ekkor a hossznövekedést a legfelsőbb épen maradt rügy veszi át. A rügyek csavarvonalban helyezkednek el a kopasz hajtáson; kicsinyek, félgömb alakúak, alapjuk elliptikus. A rügypikkelyek vörösek és barna szőrrel vannak borítva. A 4 pikkely jól látható, amely közül a 2 külső a rügyet majdnem átöleli. A levélripacs nagy, háromszög alakú, világossárga és félig rügy ölelő. Levelei páratlanul szárnyaltak, 13-25 db 6-10 cm hosszú és 2-6 cm széles levélke található a 30-60 cm hosszúságú levélnyélen. A rövid nyelű levélkék ép szélűek, alapjukon, illetve vállukon 1-2 mirigyes fülecske található. Felül sötétebb, alul világosabb zöldek. Az erősen kihegyezett kopasz levélkék hosszúkás lándzsa alakúak, néha a főér mentén gyengén szőrösek, szétdörzsölve kellemetlen szagúak. Későn, a tavasz végén zöldül. Levelei az első derek után gyorsan lehullanak. Virágai jelentéktelenek, aprók, zöldessárga színűek, nagy gyérbugában jelennek meg az ágvégeken. A virágok poligámok, a hímvirágban 10 porzó, a nővirágban 3-5 különválasztott, egyrekeszű magház található. A hímnős virágok sokszor 2-3 porzósak. Júliusban virágzik, jó mézelő. Termése a kőriséhez hasonló, mindkét vége felé hegyesedő szárnyas mag, amely sűrű csomókban tömegesen jelenik meg a hajtáson. Ősz felé lassanként sárgáspiros színt vesz fel. A mag a durva hártyás szárny becsorbult közepén van és kidomborodik. Apró, kerek, bőrnemű burokban található. A termés késő ősszel érik be, de jó része tavaszig a fán marad. A maggyűjtést novembertől már meg lehet kezdeni. Lehetőleg a magról kelt egyedek termése gyűjtendő. Ezermagsúlya 25-35 g, egy kg-ban 30-40 ezer mag van, amelynek csíraképessége 75-100 százalékra, tisztasága 85-95 százalékra, használati értéke 80 százalékra tehető. Szárazon két évig tárolható.
Dús, húsos gyökérzete a felszínen messze elágazik. Az utcafásítók hibául róják fel, hogy gyökérsarjai gyakran az utca burkolatát is felemelik és rongálják.
A laza talajt szereti, de a silány homokon, kötött agyagon és a köves kopárokon is megél. Külföldön futóhomok-területek fásítására sikeresen alkalmazták. Hazai homokfásításainkban fagyérzékenysége miatt kisebb a jelentősége. A sziket elbírja, pionír fának is alkalmazható szakadékos vízmosások megkötésére, hányók fásítására. A múlt században a karszt erdősítésénél nagymértékben alkalmazták.
Felújulási készsége gyökér- és tuskósarjról, valamint gyökérdugványról is rendkívül jó. Magja ősszel vethető, vagy tavasszal, rétegelés után. Gyorsan kel, és már az első évben eléri a 30- 50 cm magasságot. Csemetéjének nevelése könnyű, az átültetést jól bírja, tavaszi ültetése kívánatos. Károsítóját nem ismerjük. Leveleinek kellemetlen szaga miatt a vad és a legelő marha, de még a kecske sem rágja le. Gyökereit a csimasz elkerüli.
Az erdősítésekben gyors növekedésével minden fát megelőz, és nem egy esetben elnyom. Visszaszorítása nagy sarjadzó-képessége miatt sokszor szinte lehetetlen. Gyakori, bőséges, magtermése, amelyet a szél könnyen szállít, hamarosan beveti a környékét. Vágásérettsége 40-50 év körül van. Fajának széles szijácsa sárga színű, gesztje szürkés narancssárga. Likacsgyűrűs fa, évgyűrűi szélesek, a tavaszi pászta edényei nagyok és nyíltak, a kései pásztában egyenletesen szét vannak szórva és aprók. Jól látható, nagy számú vastag bélsugarai atlaszselyem fényűek. Térfogatsúlya légszárazon 0,57-0,67 között van. Nagy keménységénél fogva, különösen száraz állapotban, nehezen faragható és kissé nehezen hasad. Tartóssága és szilárdsága nagy, ezért gazdasági fának szívesen használják. Szép világos színű, selyemfényű fáját az asztalosok is becsülik. Jelentőségének elbírálásánál döntő fontosságú az az újabb megállapítás, hogy cellulózgyártásra kiválóan alkalmas, javarészt jó minőségű, fehér, illetve könnyen fehéríthető cellulózt ad. Kérge, szijácsa könnyen eltávolítható, savas és lúgos eljárással egyaránt jól feltárható.
Adamik szerint a bálványfa gyors növekedése következményeként rövid vágásfordulóval is akkora vastagfatömeget ad, amekkorát más, cellulózgyártásra alkalmas fafaj Közép-Európában alig ér el. Növekedési menetéről egyetlen hazai irodalmi adatunk van a somogyi homokvidékről, ahol akáccal, kocsányostölggyel elegyesen alkotott állományt.
Idegenhonos, invazív fafajként nemkívánatos.

Bányahányó. A nagyobb mennyiségű, további felhasználás vagy feldolgozás céljára alapanyagként nem hasznosítható bányászati termék (meddő, ipari melléktermék, salak stb.) munkahelyen kívüli halmaza és helye. A meddőhányók száraz vagy nedves úton keletkezhetnek. A —> külszíni fejtések nyitóárkának meddőjét a munkahelyen kívüli külső bányahányóra döntik. A művelés előre haladtával a keletkezett bányaüregbe, belső hányóra is döntik a meddőt. E belső B.-k aszerint, hogy felületük a térszint felett, azzal egy magasságban, vagy az alatt van-e, a bányaüregbe felgyűlő víz és a környezet mikroklimatikus hatása következtében eltérő újrahasznosítási értékűek, s általában az előbb megjelölt térszinti sorrendben egyre kedvezőbbek. Egyes szénfajtákat, pirites aprószenet tartalmazó B.-kban gyakran öngyulladás következhet be. A kiégett részek általában jól fásíthatók. Különlegesen értékes külszín közelében levő, öngyulladásra hajlamos B.-kat a növények nyugalmi időszakában be lehet gyújtani, ha az égést szabályozni tudjuk és annak gyors üteme biztosítható. A B.-k talaja (hányótalaj) mindig lazább az eredeti rétegeknél, különböző talajfrakciók teljesen szabálytalan keveréke, nincs benne összefüggő, szabályos rétegezettség, vízvezető rétegsor, tulajdonságai teljesen szabálytalanok és egészen kis területen belül is eltérőek lehetnek. Friss állapotban biológiai értelemben nyersek. A talajélet kialakulását fizikai állapotuk alapvetően meghatározza, ezért kavicsos vagy kőtörmelékes, homokos és agyagos hányótalajról beszélünk. Tömöttsége a deponálás szerint eltérő. Legtömöttebb, s ezáltal a talajélet számára legkevésbé kedvező, a vízzel telített B. A hányótalaj újrahasznosítási értékére az eredeti rétegek tulajdonságaiból megközelítő következtetéseket lehet levonni; a laboratóriumi adatok azonban az áthalmozás következtében gyakran különböznek a természetes rétegekéitől. A termőképességet a B. alakja, a térszinthez viszonyított helyzete is meghatározza.

Bányászat. A hasznosítható ásványi nyersanyagoknak lelőhelyükön való felkutatása, megközelítése, feltárása, a kísérő, illetve határoló kőzetekről való leválasztása és felszínre hozatala. Van külszíni és föld alatti B. A föld alatti bányakincs felkutatását mélyfúrások útján végzik. Ha a keresett ásványt elérték, előfordulásának iránya és a célszerűség szempontjai szerint táróval (vízszintes bejárat) vagy aknával (függőleges bejárat) nyitják meg a bányát. A kitermelő munkát az anyag természetétől függően réseléssel, fejtéssel, repesztéssel vagy esetleg szivattyúzással (nyersolaj) végzik. A bányákban a régebbi, kézi erővel való kitermelést szinte teljes mértékben felváltotta már a gépi kitermelés. A termelést szükség esetén robbantásokkal segítik elő. A föld alatti bányákban való robbantás sok veszéllyel jár, mert olyankor gáz- és vízbetörésre lehet számítani. A kitermelés előrehaladását nyomon követi a közlekedő és szállító folyosók, valamint a kitermelő helyek (fejtések) beomlás elleni biztosítása, amit fával, néhol vas vagy vasbeton biztosító elemek behelyezésével végeznek. A már elhagyott bányarészeket (tárókat és fejtéseket) rendszerint hulladékanyagokkal vagy iszapolással tömik be. A földalatti bányák fontos problémája a szellőztetés. A munkahelyekre csővezetékeken keresztül szellőztető gépek (ventillátorok) juttatják el állandóan a friss levegőt és ugyanakkor elszívják a gázokkal fertőzött és elhasznált levegőt. A korszerű, nagy bányákban légaknák segítségével természetes szellőztetést is létesítenek. Igen fontos berendezések a vízszivattyúk is.
Kő, homok, kavics, agyag, ritkábban érc és szén a terület felszínén is megtalálható, és ilyenkor a kitermelést ún. külszíni fejtéssel végzik. Az erdőgazdasági bányák kivétel nélkül külszíni bányák, és kizárólag kő, homok, kavics, agyag termelésével foglalkoznak. Elsősorban az erdőgazdasági utak építésére és karbantartására, üzemi építkezések megvalósítására, másodsorban egyes bányákban a helyi szükségletek korlátozott kielégítése céljára termelnek. A nagyobb erdőgazdasági kőbányákban is használnak robbantást és gépeket. Az erdőgazdaságoknál leggyakrabban sűrített levegővel hajtott fúró- és réselőgépeket alkalmaznak. A külszíni fejtéseket a bányafalon rendszerint lépcsősen kell kiképezni.
Az erdőgazdaságokban állandó vagy időszaki üzemű, csak kézi vagy robbantásos és gépi művelésű, csak saját szükségletre vagy eladásra is termelő bányákat különböztetünk meg. A külszíni fejtésű bányáknál a talajfelszínt nem hasznosítható, vagy földdel, humusszal szennyezett ún. bányameddő képezi. Fontos feladat a külfejtéses bányák szakszerű folyamatos üzemben tartásának biztosítására, hogy a bányameddő eltávolítása mindig megelőzze a hasznos anyag kitermelését. A legnagyobb veszélyt és a legtöbb balesetet a külfejtésű bányáknál a különben tilos és szakszerűtlen alábányászás okozhatja. A bányameddő és törmelék eltávolítására és a bányák tisztántartása érdekében a bánya mellett, a bánya szintjénél lehetőleg alacsonyabban fekvő területet kell a meddőhányó részére kijelölni. A Magyar Köztársaság alkotmánya értelmében az ásványi nyersanyagok az állam tulajdonában vannak. A bányatörvény lehetővé teszi, hogy olyan állami gazdálkodó szervek is, amelyeknek nem fő tevékenysége a B. (pl. erdőgazdaság), a bányavállalatokra megállapított szabályok szerint — korlátozott mértékben — bányászati tevékenységet folytassanak.
Igen nagy figyelmet kell fordítani a balesetek elhárítására. Az állandó üzemű nagyobb bányákra művelési tervet kell készíteni és ezt a területileg illetékes bányaműszaki felügyelőséggel jóvá kell hagyatni. A bányaműszaki felügyelőségek a körzetükbe tartozó bányaüzemek elsőfokú hatósági szakfelügyeletét látják el. A bányákat úgy kell üzemben tartani, hogy a B.-i tevékenység befejeztével a külszín újrahasznosításra alkalmas legyen. A felhagyott bányaterületeket rendszerint erdőgazdasági művelésre szokták átadni. A mező- és erdőgazdálkodásban okozott bányakárt pénzben kell megtéríteni.
A B. és erdészet kapcsolatai. A rendszeres erdőgazdálkodás kezdeteit egész Európában és Magyarországon is a bányászat igényei sürgették. A nagy bányafaszükséglet érdekében törekedtek arra, hogy a bányatelepek körül kiirtott erdők felújításáról rendszeresen gondoskodjanak. Így érthető, hogy az erdészeti oktatás és rendszeres tudományos kutatás is a bányászati főiskolák, akadémiák keretében indult meg. Magyarországon is a Selmecbányái Bányászati Akadémia keretében indult meg a felsőfokú erdészeti oktatás 1759-ben. 1951-ben vált csak szét véglegesen a két szak a bányamérnöki fakultás Sopronból Miskolcra történt elköltözésével.

Becserkészni (becserkészni, belopni). A —> vadászati módok egyike, mikor a vadász a terep és a széljárás ügyes kihasználásával csendben és észrevétlenül lő- v. megfigyelőtávolságig megközelíti a vadat.

Becslés. Valamely ismeretlen mennyiség valószínű értékének megállapítása hézagos adatok, v. minták alapján (-> Matematikai statisztika). Az erdőgazdálkodásban alkalmazott legfontosabb B.-ek: az erdő-B., fatömeg-B., választék-B., mezőgazd.-i termékek és pl. erdei magvak esetében a termék-B. stb.

Beetetés. Olyan eljárás, amellyel a vadászterület csendes helyeire, ahol a vad naponta megfordul, kukoricával, ocsúval v. más eleséggel odaszoktatják a befogásra v. lelövésre kiszemelt vadat. Amikor a vad ezeken a helyeken naponta megfordul és az eleséget felveszi, növelik a kiszórt eleséget. A B.-sel így helyhez szoktatott vadat azután a megfelelő időben, hálóval v. csapdával élve befogják v. kilövik.

Befejezett erdőfelújítás, erdőtelepítés: az erdészeti hatóság által befejezetté nyilvánított erdőfelújítás, erdőtelepítés.

Beharapódzik. Az üldözött v. sebzett vízi vad a nádba v. kákába kapaszkodik, hogy csak a feje v. éppen csak a csőre marad a víz felett. Ugyancsak a víz alatti gyökerekbe harapódzik a csapóvasba került vidra is.

Bekörözés. Friss hóesés után a csapa és egyéb nyom alapján annak a megállapítása, hogy egy bizonyos erdő- v. mezőrészben hány és milyen vad tanyázik. A vadszámlálásnak a friss havazás utáni elvégzése éppen a B. módszere alapján megbízható adatokat szolgáltat.

Belövés. 1. A vadászfegyver célzóberendezésének és csövének kipróbálása, ill. kiigazítása.
2. Valamely területre való B. Pl. a körvadászaton tilos a körbe való B. a kör két szárnyát vezető vadőr v. hajtó összeérése, ill. a kör összeszűkülése után, amikor már a gurulatot
kapott sörét a vadászokra nézve is veszélyessé válhat.
3. Az eltalált vad testén a lövedék behatolási helyének a megjelölése.

Belvíz. Állandó v. hosszan tartó esőzések, bőséges hóolvadás után után többé kevésbé lefolyás nélküli területeken visszamaradó álló- és folyó-, mozgó-vizek. A mezőgazdasági termelés érdekében lefolyásukról állandó berendezésekkel kell gondoskodni (B. szabályozás). Erdészeti szempontból az állandóbb, ill. rendszeresen visszatérő B.-i lefolyások mentén a termőhelynek megfelelő fásítás a megoldandó feladat.

Beltenyésztés. A növény- és állatnemesítésben az allogám egyedek öntermékenyítése, ill. egyetlen szülőpár leszármazott egyedei közötti megtermékenyítés több, egymást követő nemzedéken keresztül. A B. hatása háromféleképpen nyilvánul meg: a) a szervezet vegetatív és reproduktív fázisának gyengülésében; b) a homozigóta alakok számának növekedésében, ill. a heterozigóták csökkenésében; c) az eddig fel nem ismerhető genotípusok elkülönülésében. A B.-sel viszonylagosan tiszta, homozigóta beltenyésztett származéksorok alakíthatók ki. A beltenyésztett származéksorok kereszteződése az F1-ben gyakran heterózist ad.

Bemérés 1. (hossztolás, kimérés, kiszabás, szakaszolás, választékolás, újrahossztolás, újraválasztékolás). A ledöntött, legallyazott fa minőségének és a gazdasági szükségletnek leginkább megfelelő erdei választékok szabványban lefektetett méretek szerinti megjelölése zsírkrétával, kacorral v. befűrészeléssel. B.-kor figyelemmel kell lenni a fűrészelési résbőségre, a tűrésekre, a túlméretekre és elsősorban a vágástervi előírásokra. A B. eszközei: átmérőméréshez különféle átlalók, hosszúságméréshez pedig hosszúságmérő eszközök. (–> Bemérőléc)
Darabolás után az első bemérést felül kell vizsgálni, mert az esetleges rejtett hibák új méretezést tehetnek szükségessé. E művelet az áthossztolás, újrahossztolás, újraválasztékolás. B.-kor a fő szempont, hogy a döntött fából a legnagyobb értéket képviselő választékot szabjuk ki (választék sorrend). Kivéve azt az esetet, amikor megszabott szükségletre egy bizonyos választékot kell előnyben részesíteni. Pl. export érdekében előtérbe helyezett papírfát, v. más okból sürgős bányafát, szőlőkarórönköt stb.
2. A kitermelt faválasztékoknak méretek szerinti felvétele. Az iparifát hosszúság és vastagság alapján (pl. fűrészrönk), a tűzifát saranghosszúság, szélesség és magasság, vagyis űr-méter szerint minősítik. Az átmérőt kerek cm-ben, kikerekítve (kikerekítés) állapítják meg. A cm tört részeit 0,5-ig bezáróan lefelé, 0,6-tól felfelé kerekítik. Fűrészrönk esetében a hosszúságba számítják a hajk fél hosszát is. A kisméretű és nagyobb db-számot képviselő, ún. aprószerfát, továbbá a bányafát, a pillérfát (–> bányászati faanyagok) 3 tizedes pontossággal, csoportos köbözéssel veszik számba, ill. mérik be. Az iparifa a felvételi jegyzékbe, a tűzifa a sarangjegyzékbe kerül a B. során. (–> Minősítés)

Bemérési különbség. Számbavételi különbség

Bemérő (manipuláns). Geodéziai felvételeknél a műszerek kezelője és a bemért adatok észlelője. Segédmunkása a figuráns, aki a műszerhez tartozó segédeszközöket (szintező-léc, kitűzőrúd, mérőszalag stb.) mozgatja.

Bemérőléc (hossztolóléc, hossztolórúd, mérőléc, mérőrúd). Beméréskor (–>bemérés), hossztoláskor a hosszúságméréshez használt, szabványosított, 2 m hosszú, 10 cm-es beosztású mérőeszköz. Használatosak még vágásterületen készített különféle bemérőlécek, hossztoló- és bemérőrudak is. Az utóbbiak pontos munkára nem alkalmasak. Legjobb hossztoló eszköz az 1 m hosszúságú, cm-es beosztású, ún. m-es bemérőléc, amely egyik végén tüskével, a másikon rövidke nyeles fűrésszel van ellátva.

Benőtt ág -> Ággöcs, -> Ágtisztulás
Benőtt kéreg –> Hullámos rostúság

Berekerdők (ártéri erdők, ligeterdők). Folyóvizeink mentén időszakos vízelöntéssel szállított ásványi felhalmozódás (mineralogén szukcesszió) következtében kialakult öntéstalajokon v. hordalékon keletkező fás növénytársulások. Mélyebb fekvésű hullámtereken bokorfűzessel kezdődő fűz-nyár-égerligeterdők (puhafás ligeterdők), míg a magasabb fekvésű, rövidebb elöntésű ártereken tölgy-kőris-szil-ligeterdők (keményfás ligeterdők), tehát ebbe a főállománytípusba azonális erdőtársulások tartoznak. Az ide tartozó asszociációk: Salicetum-triandrae, Salicetum-purpuraea, Salice tumalbae-fragilis, Querco-Ulmetum hungaricum, Carici remotae-Fraxi-netum, Garici-Alnetum pannonicum, és Alnetum glutinosae-incanae. (-> Erdőtípusok)

Berkenye nemzetség (Sorbus nemzetség). A rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozik. Fajai fák v. cserjék. Leveleik szórtan helyezkednek el, pálhájuk fonalas, lehulló. Virágaik sátorozó fürtöt alkotnak, fehérek v. zöldesfehérek. Termésük gömbölyű, körte- v. bogyószerű húsos almatermés. Fajai közül a fojtós berkenye éri el a legnagyobb méretet. Erdészetileg a legjelentősebb a barkócaberkenye, míg dolomitkopáraink bokorerdőiben a lisztesberkenye alakköre a legelterjedtebb. A madárberkenyét csak mint díszfát kedvelik. A berkenye fajokat legkönnyebb leveleik alapján elkülöníteni egymástól. Nevezetesen a fojtós berkenyének és a madárberkenyének levele páratlanul szárnyalt; az előbbi levélkéinek válla egyenes, az utóbbié ferde. A lisztes- és déliberkenye levele ép, az egyiknek 10-13 pár, a másiknak csak 7-9 pár oldalere van. A barkócaberkenye karéjos levele alul zöld, míg az ugyancsak karéjos levelű budaiberkenye levélfonáka molyhos. Barkócaberkenye [barkócafa, Sorbus torminalis (L) Cr.] Másodrendű 15-20 m magas fa. Őshonos. Levele fonákán kopaszodó, alsó karéjai jellegzetesen hosszúak, elállnak, a féllemez közepéig v. azon túl érnek. Virágai sátorozó bugában állnak, fehérek. Termése hosszúkás körte alakú, rőt-barna, ehető. Meleg éghajlatot kíván, és szárazabb termőhelyi adottságokkal is beéri. Mélyebb rendzinákon, sekélyebb típusú barna erdőtalajokon, törmeléken tenyészik. Mészkedvelő, cseres- és gyertyános- tölgyesekben, bükkösökben, ligeterdőkben szálanként fordul elő. Hegyvidéki, európai-mediterrán faj.

Betűzőszú (Ips typographus L.) rágásképe függőleges, 2-4 karú. A lucfenyő „hűséges" kísérője. A nem megfelelő termőhelyre telepített lucosokban sietteti a fák, állományok pusztulását. Gyakran lép fel szárazságtól legyengített állományokban. Legtöbbször a ledöntött, kéregben hagyott lucfenyőanyagban találkozunk vele. Idősebb fákon, vastagabb választékban károsít. (-> Szú-félék)

Beugrani. 1. A vad után fut — beugrik — a rosszul betanított vadászkutya.
2. A kakashoz beugrik (közeledik) siketfajd dürgés idején a vadász.
3. Beugrik (közeledik) az őzsuta hangjára üzekedés idején a felgerjedt  őzbak. Az őzsuta
hangját síppal v. bükkfalevéllel utánzó vadászhoz is beugrik (közeledik) az őzbak.
4. Beugrik a vad a kerítéssel elzárt terület ún. beugróin.

Beugrók. Kerítéssel elzárt területnek az a helye, ahova a vad be tud ugyan jutni — beugorhat — de onnan ki már nem.
B.-at ott alkalmazunk, ahol a vad bejutása kívánatos, de kimenetele nem. Pl. vadvédelmi terület szélén épített kerítésen létesítenek beugrókat, hogy a véletlenül kijutott vad visszatérhessen. Megkülönböztetünk magasított és földbe mélyesztett beugrókat. Sok helyen beugrónak nevezik a kerítések „bebújó"-it is.

Bélfoltok a hosszirányban metszett faanyagon látható kisebb-nagyobb sötétszínű rostirányú csíkok, melyeket egy légyfajta (Agromiza carbonaria) lárvájának rágásai okoznak. Jellemzőek pl. az éger, nyír, gyertyán, nyár és fűz fájára.

Bélkorhadás v. gesztkorhadás. Az élő fák gesztjében revesítő -> farontó gombák kórképét B.-nak nevezik. A revesítés előtt a gombának le kell győznie az élő fa ellenállását, ami a B.-t megelőző —> álgesztesedésben jelentkezik. B.-t okoz pl. a két-alakú csertapló, fenyőgyökérrontó tapló stb. (-> Korhadás)

Bélsugár. A fa testének olyan szöveti része, amely a fa keresztmetszetén sugárirányban halad a fa középpontjából a kéreg felé. Elsődleges B.-ak az elsődleges kéreg és a bél, másodlagos B.-ak a kéreg és az egyes évgyűrűk közti kapcsolatot tartják fenn; mindkettő a kambium működése következtében jön létre. Néha, pl. a gyertyán, éger és mogyoró esetében több vékony B. szorosan egymás mellett fut és egynek látszik, ezek az összetett (v. vastag, ill. ál) B.-ak. Az összetett B. radiális metszete erősen fénylik, ezért bélsugártükörnek is nevezik. Valamennyi B. a háncsban lefelé áramló asszimilátáknak befelé, a fatestben alulról felfelé áramló víznek és ásványi sóknak pedig kifelé való szállítását segíti elő, azonkívül a tartalék tápanyag raktározását és a szellőzést teszi lehetővé. A fenyők B.-aiban gyantajáratok is kialakulhatnak, ezek a gyantát a törzs felületére szállítják. A B.-ak szövettanilag a kétszikűekben kizárólag a parenchima-sejtekből állnak, fenyőben B.-tracheidák is előfordulnak. Szerkezetük a B.-sejtek alakja, nagysága, mennyisége és falvastagodása szerint nagyon változatos, a fajra jellemző lehet és gyakran nagymértékben elősegíti a fás növények makroszkopikus és mikroszkópos felismerését. (-> Fametszetek)

Bélszövet. A növényi szár és olykor a gyökér központi hengerében (-> stele) az alapszövetnek a szállítónyalábok körén belül eső része. A B. nem követi a szár hosszanti növekedését, ezért sejtjei sokszor elszakadoznak, és a bél helyét központi fekvésű csatornaszerű üreg (ún. rezigén sejtközötti járat) foglalja el (szalmaszár). A bélszövet a szállítónyalábokon kívül eső alapszövettel, a periciklussal bélsugarak közbeiktatásával érintkezik. (-> Növények belső felépítése)

Bélyegzőkalapács (jelzőkalapács, jelölőbalta) a kitermelt fa maradandó megjelölésére szolgáló eszköz. Ilyenek: 1. az erdészkerületet (származást) v. átvételt igazoló, baltához hasonló B.-ok (a jelzést a jó acélból készült B. fokára vésik).
2. a fa sor-, köbtartalom-, hossz- és átmérőszámát a fa bütüjébe beütő, 0-9 számmal ellátott, korong alakú B.-ok (számozó-korongok). Megkülönböztetünk egykorongos v. kétkorongos, pótszámos (Göhler-rendszerű), revolver számozókalapácsokat.

Bíborbogarak (Pyrochroidae). Nevüket vége felé kiszélesedő, piros színű szárnyfedőjükről kapták. Álcáik lapított testűek, erősen kitinizáltak, ragadozó életmódot folytatnak. Főleg a kéreg alatt károsító rovarok meneteiben élnek. Hasznosak. Ismertebb faj: a nagy bíborbogár (Pyrochroa coccinea L.).

Billegetők (Motacillidae). Az -> Énekesmadarak egy családja. Karcsútestűek. Csőrük árszerű. Farktollaik aránylag megnyúltak. Inkább a földön tartózkodó, nyugtalan madarak. Rovarokkal táplálkozó hasznos költözők. Barázdabillegető (Motacilla alba) patakok közelében szeret tartózkodni; sárga billegető (M. flava) nedves rétek madara. Erdei pityer v. pipis (Anthus trivialis), erdőszéleken, bokros helyeken látható. Legelőkön, homokpusztákon gyakori fészkelő a parlagi pityer (A. campestris).

Billenőeke. Két keretével egymásra merőlegesen v. tompaszögűen összeillesztett váltva-forgató eke. A sor végén az ekét átbillentik. Fogatos v. két szemben álló csörlős erőgépes vontatású kivitelben használatos.

Billenő körfűrészgép. Egyetlen nagyátmérőjű körfűrészlappal forgácsoló és rönkök hossztolására v. szelvényáru szabására szolgáló szerszámgép. A rönk v. szelvényáru hengersoron érkezik a B. elé, a kívánt helyen a rönköt (v. szelvényárut) a gépkezelő kettéfűrészeli az elektromos hajtású, gépi előtolóberendezésű B.-pel, melynek fűrészkerete a főtengellyel és a körfürészlappal csap körül elbillenthető.

Billentyű. A nem rögzített csövű vadászfegyvert billenő csövű fegyvernek nevezik. A  baszkül és lakatház a billenő csövű fegyvernek az a része, melyre a cső támaszkodik. Nagyon fontos, hogy a lakatszerkezet záró és nyitó B.-i pontosan legyenek kidolgozva, azaz a vájatok és fészkek pontos méretben készüljenek.

Biocönológia valamely -> élőhelyen (biotop) élő lények (-> életközösség) egymással és élőhelyükkel való kapcsolatát kutató tudomány.

Biológiai drenázs. A fáknak a talaj fölé emelkedő, a nap és szél párolgást fokozó befolyásának inkább kitett koronái több vizet transzspirálnak, nagyobb mennyiségű vizet használnak fel, mint az alacsony termetű, lágyszárú növények. Így a fák kisebb-nagyobb csoportja, az erdősáv v. erdő leszállíthatja maga alatt a talajvíz szintjét, ill. megakadályozhatja az öntözött v. elöntött terület elmocsarasodását. Ez az ún. B.

Biológiai felsőmagasság. A környezetükhöz képest legmagasabb fák magasságának egyszerű számtani átlaga. Megállapításához az erdőrészletben egyenletesen elosztva hektáronként 8-10 ilyen fa magasságát kell megmérni (–> faosztályozás). A faállományok jellemzésére eddig a legjobb módszer, mert: 1. meghatározása egyértelműen történhet; 2. értéke a gyérítések előtt és után is ugyanaz, v. csak igen kismértékben változik; 3. különböző fafajú állományok összehasonlítására egyedül ez alkalmas. Alapja a fatermési táblákban a termőhelyi osztályok alakítására, ill. faállományoknak termőhelyi osztályokba való sorolásának.

Biológiai talajképződési folyamat. A talajképző tényezők között fontos szerepet tölt be az élővilág, amely elsősorban a növényzeten keresztül fejti ki hatását. A talajképződés  a fizikai mállással kezdődik, de annak megindulásakor azonnal a zuzmók és az algák is a talajképzéshez kapcsolódnak. A talajfejlődés során a termékenység nő, a növényzet is mindig magasabbrendű lesz, és egyben a hatása is erőteljesebben érvényesül. Végül a klímának és a hidrológiai viszonyoknak legmegfelelőbb növényzet válik uralkodóvá, és maga alatt kialakítja jellegzetes talajtípusát. Pl. a lápi növényzet a lápi talajokat, a mezőségi növényzet a csernozjomokat, a különböző erdők az erdőtalajokat alakítják ki. A talajon élő növényzet gyökereivel szerkezetalakító hatást fejt ki, a föld feletti részével árnyékol, általában a vízmozgást befolyásolja. Elhalt szervesanyaga humuszként keveredik a talajba és nagymértékben befolyásolja  a talaj víz- és tápanyag gazdálkodását.

Biológiai védekezési módok. Céljuk az erdőben élő kártevőket ezek természetes ellenségeivel korlátozni v. elpusztítani. A B. alapfeltétele, hogy az erdőben gazdag, telített életközösség (biocönózis) alakuljon ki. Ekkor a kártevők nem tudnak nagyobb mértékben elhatalmasodni, mivel állandóan jelen vannak ellenségeik is (életközösségi harmónia). A B. megelőző és megszüntető védekezésre is szolgálnak.
1. A kártevők elszaporodását megakadályozó B.: a) fokozott madárvédelem: odútelepek, itatók és téli etetők kihelyezése az erdőben; b) a hasznos állatok védelme; c) a hasznos és közömbös rovarok elszaporodási feltételeinek biztosítása; különösen elősegíti ezt a változatos növényzet, erdőszegélyek, bőséges alomtakaró, a tuskók, lehullott gallyak, ágak, korhadt törzsek stb. visszahagyása az erdőben.
2. A kártevők irtását célzó B.: a) mikroorganizmusok felhasználása a fellépett károsítók elpusztítására; b) hasznos rovarok elszaporítása és felhasználása a károsítok ellen; (ez a módszer sem megoldott, de eredményesen alkalmazták behurcolt rovarkárosítók eredeti parazitáinak betelepítésével); o) háziállatok behajtása az erdőbe az elszaporodott károsítók irtására; jó eredménnyel alkalmazható, ha a károsító valamelyik fejlődési alakja a talajtakaróban él (bábosodás, áttelelés a talajban stb.), erre a célra legjobb pulykák, sertések behajtása.

Biomassza valamely -> élőhely teljes -> életközösségének v. valamely élőlény-csoportjának meghatározott területen és időben számszerű adatok alapján megállapított v. becsült súlya. Pl. megállapították, hogy 1 hektárnyi rét legfelső 15 cm vastag rétegében az élőlények összes súlya 25 000 kg, amiből 20 000 kg esik a mikroflórára (baktériumok, mikroszkopikus gombák, moszatok), a talaj faunájára (–> Talajlakó állatok) pedig 5000 kg jut (élő és nem száraz anyag). Egy lucfenyves talajának 1 hektárnyi területén 1 200 000 földigiliszta él, amelyek súlya 360 kg stb. (-> Produkciós biológia) Tüzelési célra a biomassza elsősorban mező- vagy erdőgazdasági ill. faipari termelés melléktermékeként vagy hulladékaként jelenik meg. A szántóföldi növénytermesztés melléktermékei közül a különböző gabonafélék szalmája, a kukorica szára és csutkája, valamint néhány egyéb növény szármaradványa használható fel tüzelési célokra. Az ültetvények melléktermékei közül a szőlővenyige és a gyümölcsfanyesedék jöhet számításba, valamint erdőgazdaságokban, fatelepeken, fafeldolgozó üzemekben keletkező, továbbfelhasználásra már alkalmatlan fahulladékok, és azok az ültetvények, amelyeket kifejezetten energetikai célra ültettek.

Biometeorológia (élettani légkörtan). A légkör és az élet jelenségei közti kapcsolat vizsgálata. Feladata meghatározni azoknak a meteorológiai tényezőknek a hatását, amelyek az élet számára alapvetően fontosak. Ilyenek: a sugárzás, a hőmérséklet, a nedvességi viszonyok stb.

Biometria. A korszerű erdészeti kutatás mindennemű eredményét számszerű adatokkal is igyekszik alátámasztani. E munkájának nélkülözhetetlen segédtudománya a matematikai statisztika, amelynek segítségével megalapozott következtetések vonhatók le a megfigyelési adatokból, másrészt megállapítható, hogy valamely előzetes feltevés megállja-e a helyét a megfigyelések után. A biológiában alkalmazott matematikai statisztika a biostatisztika v. B. Feladata a megfigyelések, kísérletek tervezése, elemzése és értelmezése. A matematikai statisztikai módszerek lehetővé teszik, hogy a megfigyelések, kísérletek gazdaságosak, és emellett megfelelő eredményt adók legyenek. A B.-nak kialakult módszerei vannak, amelyek segítségével a megfigyelési anyag kellő módon csoportosítható, feldolgozható és számszerűen értékelhető. Az értelmezésnél az értékelt számszerű eredmények és egyéb megfigyelések, ismeretek mérlegelése alapján kell a végkövetkeztetéseket levonni.

Biosz 1. Növekedést szabályozó anyagok, v. vitaminok komplex keveréke. (-> Növekedést serkentő anyagok) 2. Szerves — növényi v. állati — élet.

Biotikus hatások. Az élőlényeknek más élőlényekre, valamint az élettelen környezetükre való befolyása.

Biotikus károsítók. Az élővilágból kikerülő károsító szervezetek. Ezek lehetnek: vírusok, baktériumok, gombák, virágos élősködők, állatok (gerincesek, rovarok, atkák stb.). A károsító és a beteg növény viszonya szerint beszélünk első-, másod- és harmadlagos B.-ról.

Biotikus tényezők. A földön élő növények és állatok, valamint ezek különböző társulásai (-> Asszociáció -> Biocönózis), amelyek hatással vannak egymásra (-> Ökológia). Ide számítható a termőhelyen érvényesülő emberi (anthropogén) tevékenység is.

Biotin (H-vitamin) egyike az élettanilag legaktívabb anyagoknak. A sejtek anyagforgalmában, növekedésében fontos szerepe van. Zöld növényekben, élesztőben, tojássárgájában fordul elő.

Biotípus. Az élőlényeknek természetben előforduló olyan csoportjai, amelyekben az egyedek közel azonos genotípusúak. (->Táj alatti egységek)  

Birtokviszonyok alatt értjük valamely ország földbirtokmegoszlását az egyes birtokosok   kezében (tulajdonában, birtokában) egyesített birtokok nagysága és az egyes társadalmi csoportok között való eloszlása szempontjából. Az erdőkre vonatkozó B. a XIX. század második fele óta nagy átalakuláson mentek keresztül, különösen 1945 után az 1946. évi VI. tv. (földreform törvény) rendelkezései szerint.
1928-ban az erdőterületek megoszlása a következő volt:
Magántulajdonban levő erdők területe az összes erdőterület %-ában….              47,8 %
Kincstári erdők területe az összes erdőterület %-ában………………………..          4,2 %
Községi és törvényhatósági erdők területe az összes erdőterület %-ában              5,6 %
Alapítványi erdők területe az összes erdőterület %-ában……                                     1,9 %
Egyházi erdők területe az összes erdőterület %-ában…..                                          13,4 %
Hitbizományi erdők területe az összes erdőterület %-ában…..                                 14,6 %
Közbirtokossági erdők területe az összes erdőterület %-ában….                            11,3 %
Rt-k tulajdonában levő erdők területe az összes erdőterület %-ában…                    1,2 %
Összesen:                                                                                                                          100,0 %

1948-ban az erdők százalékos megoszlása a következő volt:
Állami tulajdonban és egyben az állami erdőgazdaságok kezelésében…..  66,5 %
Egyéb állami tulajdonban…..                                                                                      1,6 %
Erdőbirtokossági társulati erdők állami erdőgazdasági kezelésben…           19,4 %
Községi és egyéb tulajdonban…                                                                             12,5 %
Összesen:                                                                                                                  100,00%

1963-ban az erdőterületek tulajdon, ill. kezelés (használat) szerinti megoszlása a következőképpen alakult:
Állami tulajdonban és állami erdőgazdaság kezelésében….                  71,5 % 
Állami tulajdonban (egyéb szervek kezelésében)...                                    12,4 %
Magántulajdonban, de szövetkezetek használatában….                           15,5 %
Magántulajdonban és más szocialista szervek kezelésében…                 0,6 %
Összesen                                                                                                          100,00 %

2007-ben az erdőterületek tulajdon, ill. kezelő szerinti megoszlása:
Állami tulajdonban….                                                                              55,8 %
Közösségi tulajdonban….                                                                         1,0 %
Magántulajdonban….                                                                               42,9 %
Nem ismert….                                                                                              0,4 %
Összesen                                                                                                 100,1 %

A változás pontosan nem mérhető össze, mert mindhárom statisztikai felvétel más-más alapokon készült. Mégis ki kell emelni, hogy az állami erdők (kincstári erdők) mindössze az összes erdőterület 4,2%-át tették ki, és így az erdőgazdálkodásnak az erdőállományok sok évtizedes termelési ciklusához szükséges tervszerűség csak korlátozott mértékben volt biztosítható. 1963-ban pedig már 83,9% volt az állami erdők aránya.

Blackwood (feketefa, Acacia melanoxylon R. Br., Mimosoideae család). Ausztráliai ezüst v. fekete fájú akác. Előfordul Ausztráliában, N. S. Walesben, Viktóriában, Tasmaniában és Dél-Amerikában. Gyorsan növő (30 m magasságig) fa, törzse hengeres, átmérője 50-90 cm (kivételes esetekben 1 m fölött), kérge vékony, sötétbarna, kis pikkelyes, tannintartalmú (kb. 20% tannin). Gesztfa. Szijácsa keskeny, fehéres; gesztje mahagóni színű, de a szürkésbarnától a pirosasbarnáig, néha majdnem a dióbarnába sötétülő. Keresztmetszetén a pórusok középnagyok, szétszórtak és arányosan elosztottak. Bélsugarai csak nagyító alatt látszanak. A metszetnek egyenes rostú, sima, fényes felülete van. Térfogatsúlya 0,53—0,85 g/cm3. Szívós, hajlítható, gondosan szárítandó, erősen vetemedő, könnyen hasítható, nagyon tartós fa. Könnyen megmunkálható. A furnéripar, a bútoripar, a kocsigyártás, a vagon-, híd- és csónaképítés használja. Jó hangszerfa (a zongora rezonanszládája), szerszámnyelek, biliárdbotok, intarziák készítésére és esztergályosmunkákra alkalmas. Ausztrália egyik legértékesebb haszonfája. Közeli rokona a Brigalow (A. harpophilla F. Muell), amit ibolyafának is neveznek.

Bodabácspoloskák (Lygaeidae). A szárazföldi poloskák családjába tartozó rovarok. Vörös-feketén tarkázottak. Szívásuk által a hajtáson és a termésen okozott károk jelentéktelenek. Tömegesen megjelenő faj a verőköltő-bodabács (Pyrrhocoris apterus L.), főleg hársak gyökfőjén, hajtásain található. (-> Poloskák)

Bog. A szarvas v. őz tavaszi, hánccsal borított, barkás, bolyhos éretlen és még el nem ágasodott, fejletlen agancsa. Elágasodás után villás B., keresztes B. stb. a neve.

Bogarak (Coleoptera). A B. a Rovarok osztályának fajokban leggazdagabb rendje. Jellemző rájuk, hogy szájszervük rágótípusú, az előtor nagy, kemény nyakpajzzsá fejlődött, két pár szárnyuk van, az első kemény szárnyfedővé alakult át. Kifejlődésük teljes átalakulással történik. Álcáik különböző alakúak, de mindig kitines fejűek, torlábasak, ritkábban (ha rejtetten élnek) lábatlanok; bábjuk szabad báb. A hazánkban élő bogárfajok száma mintegy 10 000. Erdészeti szempontból a lepkék és hártyásszárnyúak mellett a rovarok legfontosabb rendje. Igen sok erdőgazdaságilag és faiparilag káros (pl. cserebogár, házicincér stb.) és hasznos (futrinkák stb.) faj tartozik a rendbe. Erdőgazdasági szempontból jelentősebb bogárfajok az alábbi rendszertani  egységekbe tartoznak:
alrend: Ragadozó B. (Adephaga).  Családjai: cingolányok (Cicindelidae), futrinkák (Garabidae), csík-B. (Ditiscidae).
alrend: Mindenevő B. (Polyphaga). I. öregcsalád: Rövid szárnyfedőjű B. (Staphylinoidea); családjai: holyvák (Staphylnidae), dög-B. (Silphidae), suta-B. (Histeridae), gomboscsápú B. (Pselaphidae). II. öregcsalád: tapogatócsápúak (Palpi-
cornia) családja: csíborok (Hydrophylidae).  III. család csoport: különböző csápúak (Diversicornia) öregcsaládjai: III/1. Clavicornia; családjai: fény-B. (Nitidulidae), kéreg-B. (Cucujidae), fahéj-B. (Colydiidae), katica-B. (Coccinellidae). III/2. Brachimera; családja: szalonna-B. (Dermestidae). III/3. Sternoxia; családjai: pattanó-B. (Elateridae), dísz-B. (Buprestidae). III/4. Malacodermata; családjai: lágybőrü-B. (Cantharidae), fafúró-B. (Lymexylonidae), tarka-B. (Cleridae). III/5. Teredilia; családjai: faliszt-B. (Lyctidae), csuklyás-B. (Bostrychidae), kopogó-B. (Anobiidae). IV. öregcsalád: felemás-lábfőízesek (Heteromera); családjai: gyász-B. (Tenebrionidae), bíbor-B. (Pyrochroidae), nünükék (Meloidae), álcincérek (Oedemeridae). V. öregcsalád: növényevő-B. (Phytophaga); családjai: cincérek (Cerambycidae), levél-B. (Chrysomelidae), zsizsikek (Bruchidae). VI. öregcsalád: ormányosalkatúak (Rhynchophora); családjai: orros-B. (Anthribidae), ormányos-B. (Curculionidae), szúk (Ipidae), törzsszúk (Platypodidae). VII. öregcsalád: lemezescsápúak (Lametticornia); családjai: szarvasbogarak (Lucanidae), lemezcsápú-B. (Scarabaeidae).

Boglárfa nemzetség. A boglárfafélék (Platanaceae) családjába tartozik. Fajai nagy fák, kérgük fiatalon sárgásvörös színű, később nagy cserepekben leválik. Leveleik tenyeresen karéjosak. Termésük szabályos gömbalakban tömörül, és tavaszig a fán marad. Nálunk parkokban gyakoriak. Három fajuk ismeretes: a nyugati platán levelei öblösen bevágottak, a keletiéi viszont a levéllemez közepéig karéjosak. A juharlevelű platán a kettő hibridje, levélkaréjainak szélessége megegyezik a hosszúságával. Nyugati platán (Platanus occidentalis L.) Amerikából származó hatalmas, 25-30 m magasra is megnövő fa. Kérge szürkés. A levelek fonákán az erek maradandóan molyhosak. A virággömbök mindig magányosan állnak. Keleti platán (P. orientalis L.) Dél-Ázsiából származó, széles koronájú, 25 m magas fa. Levele eleinte mindkét oldalán molyhos, később kopasszá válik. A virágok gömbökbe állnak össze, hosszú kocsányon csüngnek. Parkokban mint díszfát kedvelik. Juharlevelű platán [P. acerifolia (Ait) Wild]. Angliából behozott, parkokban díszfának használt faj. A keleti és nyugati platán keresztezése révén állították elő. Vadon nem tenyészik.

Boglya. 2,5-3 m köralapra 3-4 m magasan kúp alakúra összerakott szálastakarmány. Kisebb terméskor állandó jellegű B. készül. Ilyenkor a B. alá, valamint a tetejére szalmát raknak. Kazalba szánt szálastakarmány számára ideiglenes B. készül, amelyben a széna a kazalozásig tovább szárad. Egy B.-ba 6-12 q szálastakarmányt raknak.

Bognárfa. Országos járművek, szekerek, kocsik alkatrészeinek gyártásához termelt egészséges, egyenes szálú, göcsmentes, hengeres v. hasított választékok. Egyes választékokhoz természetesen nőtt idomalak szükséges. (Pl. lőcs, járomfa, rúd- és nyújtószárny.) Felhasználható fafajok a gyakoriság sorrendjében: akác, kőris, szil, tölgy, bükk, gyertyán, cser és nyár.

Bognáripar. Fából készült kocsik, kocsialkatrészek előállításával, megmunkálásával v. javításával foglalkozó iparág. A bognár kisiparosok száma egyre csökken, ahogy a fából készült szekerek jelentősége is egyre szűkebb térre zsugorodik. A B.-osok száma 1957-ben 4092 volt.

Bóklász. Keres, kutat, fürkész a kutya. Palóc tájszó.

Bokor. Alacsony, fás növény, amelynek törzse tövétől kezdve ágakra oszlik. B. tehát általában minden cserjeféle, amelyek közül némelyik bizonyos körülmények közt fává nőhet (pl. orgona-B., mogyoró-B., som-B. stb.). De a tényleges fafajok alacsonynak maradt, földtől ágas egyedei a tulajdonképpeni B.-k (mert sohasem cserjék). Így beszélhetünk tölgy-, gyertyán-, fűz-stb. B.-ról.

Bokrászás –> Vadászati módok

Boksaszenítés. Feltáratlan erdők alárendelt faválasztékának hasznosítását B.-el oldják meg. B. során a faanyag súlyának % része gázok és gőzök alakjában elvész. A visszamaradó % súly-résznyi faszén — nehéz szállítási viszonyok között is — legtöbbször már gazdaságosan szállítható. A B. helyét az alapanyag közelében, nem vizenyős, de a boksa kezeléséhez nem nélkülözhető vízzel ellátott területen jelölik ki. A B. munkáját a boksafenék v. boksapad elkészítésével kezdik. A boksapad kb. 30 cm. vastag döngölt földből készült, 4-6 %-os lejtésű kúp, amelyet körülárkolnak. Agyag, homok és humuszos talaj arányos keveréke adja a legjobb boksapadot. A tiszta agyag „hideg", a tiszta homok pedig „heves" boksapadot ad.
A fának a boksába való berakási módja szerint tót boksáról, olasz és német boksáról beszélhetünk. Hazánkban a tót boksa volt a legismertebb.
Ennél a boksánál a berakást a tűzfogó elkészítésével kezdik. A boksapad közepén 2 db 1 m hosszú és 5 cm vastag karót egymástól 20—25 cm távolságra, ferdén a földbe vernek úgy, hogy a karók fent egymást keresztezzék. A karók közötti űrt 20-25 cm hosszú rőzsedarabokkal töltik ki. Az így elkészített tűzfogó körül alakítják ki a boksa első szintjét. A tűzfogót majdnem függőlegesen állított — lehetőleg közel egyenlő vastagságú — faanyaggal rakják körül, mindig kifelé haladva, és a fákat mindinkább befelé döntve. Az első szint rakásának kezdetén a tűzfogótól sugárirányban egy vastag dorongot fektetnek a boksapadra, a rakás előre haladtával ezt mindig kifelé húzzák, így alakítják ki a gyújtócsatornát. Az első szint és vele együtt a gyújtócsatorna elkészülte után az emeleti rész készül. A tűzfogóhoz legközelebb eső fa bütüjébe bevágást készítenek és ebbe függőlegesen egy ék alakú hasítványt vernek be. A függőleges hasítványhoz kissé befelé dőlve az első fadarabokat támasztják, az így kialakult kúpot apró rőzsével és faszénnel töltik meg, majd folytatják a berakást a boksa széléig.
A berakás utolsó művelete a boksa búbjának elkészítése. Először középre apró faszenet, erre pedig rőzsefát raknak. A rőzsefára, mindig jobban elfektetve és felfelé rakva a szení-tendő fa kerül, amíg az elkészült búb félgömbszerűen be nem fedi a boksát. Ezután a réseket és hézagokat fával kitömik, és a szükséges utánigazításokat elvégzik. Most a boksa takarása következik. Durva takaróul hantot, száraz lombot, mohát stb. használnak. Erre kerül a portakaró, amelyet agyag, homok, humusz és faszénpor egyenlő arányú keverékéből készítenek.
Az első szint takarásánál a boksapadra körben hasábfát raknak, erre kerül felfelé építve a takaró, amelyet kívülről a boksához támasztott hasábfából kialakított gyűrű véd meg a lecsúszástól. Az emeleti rész a boksa begyújtásának első szakaszában a gőzök elvezetésére takaró nélkül marad, és az ún. koszorút képezi. A boksa búbja az alsó részhez hasonlóan takarást kap.
A boksa begyújtására szélcsendes reggelt választanak. Egy hosszú, száraz rúdfa végére nyír- és cseresznyefa kérget kötnek, ezt meggyújtják, és a gyújtócsatornába tolják. 15-20 perc múlva a rúdfát kiveszik, a csatornát pedig fával elzárják, és portakaróval befedik. 4-6 órába telik míg a boksa tüzet fog. Ez idő alatt a vízgőzök a koszorúnál távoznak. 6 óra múlva a koszorút is betakarják.
A koszorú lezárása után 24 óráig lefojtva folytatódik a szenítés, hogy a koszorú által felszított tűz visszaszoruljon és a búbba is felhatoljon. A begyújtástól számított kb. 30-32 óra múlva a tűzvezetés ideje következik, amit szelelőlyukak segítségével végeznek. A búbból kiindulva kettős sorban elhelyezett lyukakat ütnek lapátnyéllel a takarón. A szelelőlyukakból először fehér, majd később sárgás csípős gőz távozik. A kék színű füst megjelenése a szenítés befejezését, sőt a faszén begyulladását jelzi. Ekkor a szelelőlyukat eltömik és újat készítenek. A boksa szenítés közben állandó felügyeletet kíván. A kiszáradó portakarót vízzel locsolják, és paskolják. A szenítés előre haladtával a boksa egyes részei összeesnek. Az így keletkezett üregeket töltögetéssel tüntetik el. A boksa kiégése után 24 óra múlva a kioltás kezdődik. A portakarót kis felületről lehúzzák, átgereblyézik és újra a boksára szórják.
A B. utolsó művelete az ürítés. Ha a boksát a boksapadnál bontják meg, „feltöréses" ürítésről, ha pedig félmagasan történik a megbontás, „nyitásos" ürítésről beszélünk. Az ürítést éjjel végzik, mert ekkor könnyen észrevehető a felparázsló faszén, és kevés vízzel azonnal eloltható. 1 űrm szikkadt kemény lombos tűzifából 113,8 kg faszén; 1 űrm szikkadt lágy lombos tűzifából 92,4 kg faszén; 1 űrm szikkadt fenyő tűzifából 86,9 kg faszén termelhető. 100 űrm-es boksa szenítéséhez hozzávetőlegesen 28/24 órás munkanap szükséges. Ma már a B.-t a gyári falepárlás helyettesíti.

Bolyongó (erráns) növények. Gams szerint olyan életformájú, mozgó növények, amelyek sem gyökérrendszerrel, sem felületi tapadással nincsenek talajhoz, tehát helyhez kötve. A növény mozgatását a víz, a hó, a jég v. a talajrészecskék végezhetik.

Bonifikáció. Olyan engedmény, amelyet minőségileg hiányos szállítás miatt ad a szállító visszatérítés, jóváírás, mennyiségi v. árengedmény formájában. Faanyagokban előforduló hibák miatt régebben szokás volt mennyiségi B.-t adni.

Bonitás a termőhely, a talaj, a faállomány jósága, ill. osztályozása.  (-> Termőhelyi  osztály)

Bontás. Az erdő zárt lombsátorának a megbontása fák kivágása útján. A bontás a természetes -> felújítás alapja (bontó-vágásos eljárások), hiszen teljesen zárt erdőben számottevő természetes újulat nem verődik fel. A zárt lombsátor megbontását jelenti a felsőszintbeli gyérítés is. (-> Nevelővágások)

Bordás növés. A gyökérzet folytatásaképpen, a kör alaktól erősen különböző alakú évgyűrűk kifejlődése. Ennek következtében a fa palástja hullámos, bordás lesz (bordásfa). Főleg erős gyökereket fejlesztő fafajokon fordul elő. Rendesen a fatörzs alsó részén látható, esetleg a fa palástján feljebb is, amelyen hosszirányú bordákat és barázdákat alkot. Gyakori a gyertyánfán és az akácon. Bordázott törzs -> Fatörzs

Boreális (északi) elemek. Olyan növényfajok, amelyek az északi sarki tájakon honosak. Magyarországon leginkább jégkorszaki reliktumként (maradványfaj) él egy-két ilyen faj, pl. a törpenyír, a tőzegeper, a szibériai hamuvirág stb. A magyar flórában számuk elenyésző (0,33%). (-> Flóraelem) Boreális erdőtípusok. A Szovjetunióban Pogrebnyák erdőtipológiájában a szegény, homokos talajú, elegyetlen v. nyírrel elegyes erdeifenyvesek elnevezése. Ezek alacsony termelékenységű faállományok, igénytelen lágyszárúakkal (csarab, áfonyák, mohák, zuzmók).

Borítás. 1. Általában valamit leborító réteg. A bútorok hézagtakaró lécei, az ajtók, ablakok és falazat közti hézagok takarására szolgáló darabok. Szerkezeti elemként ismerünk alj-, dísz-, fal-, mennyezet- stb. B.-t. (-> Faburkolat
2. Növénytársulástani fogalom (dominantia, röviden D.), amely a faj egyedei által borított terület százalékos arányát jelenti. Az erdőgazdasági gyakorlatban azonos a -> záródás fogalmával. A geobotanikusok által használt becslési skálája a következő: 5. uralkodó 75-100%; 4. tömeges 50-75%; 3. gyakori 25-50%; 2. szórványos 5-25%; 1. ritka 1-5%; + előforduló — kisebb 1%-nál. Az a faj, amely egy növénytársulás területének több mint felét borítja (4-5. kategória) uralkodó v. domináns faj. Erdőgazdasági felvételezés alkalmával a lombkoronában és cserjeszintben a záródást, amely azonos a B.-sal, százalékban állapítják meg. 5% pontossággal dolgoznak, csak 5%-on aluli záródás esetén becsülnek 1% pontossággal. Az egyöntetűség kedvéért az alsóbb szintekben, a gyep- és mohaszintben is kívánatos a százalék alkalmazása. Ennek erdőgazdasági értékelése során az az előnye is megvan, hogy a gyepszint tömegviszonyait és a beavatkozások eredményeit, a változásokat is értékelni lehet.

Borítóháló. Az alája került vadat beborítással foglyul ejtő háló. Használnak keretes (ejtő) hálót, ejtőponyvát, lepőhálót v. terítőhálót. Szokásos mérete 20 X 16 m. Használatakor legtöbbször a vadat álló vizslát is leborítják. Fürjhálónak is nevezik.

Boróka (Cupressaceae). — Közönséges B. (Juniperus communis L.) középtermetű, 6-8 m magasra is megnövő, tűlevelű cserje. Szára rendszerint heverő, majd felegyenesedő. A levelek hármasával örvösen állnak, ár alakúak, szúrós hegyűek. Virágai kétlakiak. Termése éretlenül zöld, majd sötétkék színű látszólagos bogyó. Szárazságtűrő, csekély tápanyagigényű faj. Természetesen erdeifenyvesekben, dolomitszikla gyepeken, homokpusztákon, nyáras borókásokban gyakori. Legeltetés nyomán is elszaporodik. Alföldi-hegyvidéki circumpolaris elem. — Nehéz szagú B. (Juniperus sabina L.). Parkokban kedvelt cserje. Heverő, majd végükön felegyenesedő ágai, keresztben átellenes pikkelylevelei, 7-9 mm vastag bogyós termése van. Hegyvidéki, circumpolaris faj. Mérgező hajtáscsúcsait (Sabinae herba) és olaját (Oleum Sabinae) daganatokra hintőszerként használják. Az olaj égető, külsőleg a bőrön, belsőleg a gyomorban, bélben, gyulladást okoz, mérgező; veszélyes abortív szer. Virginiai B. (Juniperus virginiana L.). Észak-amerikai származású, hazánkban főként díszfaként kedvelt fafaj. Egyenes növésű, hazájában 30 m magasságot is elér. Kékeszöld pikkelylevelei, kerek v. tojásdad bogyótermése van. Az erdészeti gyakorlat a homokfásításban kísérletezik vele. Faanyagát az ipar is sokféleképpen hasznosítja. Szijácsa keskeny, színe piszkosfehér v. sárgásfehér. A frissen döntött gesztfa rózsapiros, levegő és fény behatására azonban sötétvörös, barnásvörös színt vesz fel. Gesztje sok illóolajat tartalmaz, ez adja a jellegzetes „cédrus" illatot. Az évgyűrűk mind a három metszet irányban láthatók. A tavaszi pásztából az őszi pásztába való átmenet élesen elhatárolt. A gyantajáratok hiányzanak. Bélsugarai a radiális hosszmetszetben mint többé-kevésbé csillogó harántsávok látszanak. Fája aránylag könnyű, kevéssé nyomásálló. Jól és könnyen megmunkálható, igen tartós fa. Főképpen ceruzafának, esztergályozásra, falburkolatnak, a mintaasztalosságban stb. használják. Fájából jó szagú olajat nyernek. Gyógyászati célra érett tobozbogyóját gyűjtik (Juniperi fructus). Hatóanyagai illóolaj (borókaolaj, Okum Juniperi), erjeszthető cukor, invertcukor, keserűanyagok, gyanták, viasz, gumi, fehérje és pektin. A gyógyászatban vizelethajtóként használják a szív tehermentesítésére. Ágrészeit (Lignum Juniperi) és a cserje fatestét ugyancsak vizelethajtónak, vértisztítónak használják. Bogyóját aug. második felétől kezdve verik le úgy, hogy csak a kétéves, érett, kék színű bogyói hulljanak le. Napon és padláson egyaránt szárítható, de az őszi esőzések miatt célszerűbb fedett helyen szárítani. Mesterséges szárítása helytelen, mert az az illóolaj-tartalmat erősen csökkenti. Szárítás után meg kell rostálni s így távolítják el a zöld, éretlen terméseket, szárrészeket és leveleket. Az ágrészeket és a faforgácsot kora tavasszal gyűjtik. Száraz lepárlással ebből állítják elő a B.-kátrányt (Pix Juniperi). A tobozbogyókból ismert pálinkát (borovicskát) is főznek.

Boroszlán (Daphne L.). A boroszlánfélék (Thymelacaceae) családjának egyik, mediterrán jellegű nemzetsége. Kicsiny cserjék tartoznak ide. Rokonaikkal szemben jellemzőjük, hogy a vacok csöve többé-kevésbé hengeres, a csészével együtt piros v. sárgászöld, a termés pedig gyakran húsos. Leggyakoribb faja a farkasboroszlán (D. mezerum L.) levélhajtás előtt virágzik, és félszáraz-üde termőhelyű bükkösökben, gyertyános tölgyesekben él. Az örökzöld levelű babérboroszlán (D. laureola L.) a Középhegység egyes területein bükkösökben terem. A rózsaszín, illatos virágú, többnyire heverő szárú henyeboroszlán (D. cneorum L.) főleg dolomitkopárokon és homokon található.

Borz (Meles meles L.). A menyétek (Mustelidae) családjába tartozik. Hazai menyétféléink legnagyobb testű rokona. Hossza 70-75 cm körül van, farokhossza kb. 16 cm,    vállmagassága kb. 30 cm. Jellemző rá a fehérszőrű fején, a pofája két oldalán, szemén és fülén végighúzódó két fekete sáv. Lábán — különösen első lábain — hatalmas ásókarmai vannak. Hazánk legtöbb erdejében megtalálható. Párzása a nyár derekára esik. Kéthónapos vemhesség után kotorékban kölykezik öt-hat kopasz és vak B.-kölyköt. Éjszakai, rejtetten élő állat. A tél egy részét kotorékában alva tölti. Szőlőt, kukoricát stb.-t károsít és a földön fészkelő madarak fészekalját, kis nyúl-kölyköket stb. is megeszi, de nagyon sok pockot és egyéb rágcsálót is fog, bár az év legnagyobb részében főképp növényevőnek mondható. Gereznáját vadásztáskák, tarisznyák anyagául hasznosítják, szőréből ecsetet, kefét készítenek.

Boszorkánygyűrű. Őzüzekedés idején a sutát zavaró bak — gyakran kör v. ellipszis alakú — csapája. Az üzekedési játék során felhevült bak elől menekülő suta gyakran fát v. bokrot fut többször egymásután körül. A nagy ugrásokkal kergetőző őzek lábukkal felrúgják az avart, v. a talajt és futásuk nyomán jól kivehető boszorkánygyűrűnek nevezett csapa képződik.

Botanikuskert. Élő növények, fák rendszerezett gyűjteménye. Szolgálhatja az iskolai oktatást, a tudományos tanulmányozást, a kísérletezést v. az általános ismeretterjesztést. Céljuk szerint elrendezésük alaktani, élettani, rendszertani, növényföldrajzi, növénytársulási elvek alapján történhet. A nagyobb B.-eket rendszerint növénytelelő és nevelő házak és jól felszerelt kertészeti üzem egészíti ki. Magyarországon a XVII. és XVIII. században keletkeztek az első ilyen kertek. Az első, oktatási célt szolgáló B. a nagyszombati egyetem kertje volt, amelyet 1770-ben létesítettek. A régi budai egyetem mellett is volt botanikus kert, amelyet aztán többször áthelyeztek az egyetemmel együtt. 1810-ben Kitaibel Pál irányítása alatt a Múzeum körútra került, majd mai helyére, az Illés utcába költözött. Nevezetesek a szegedi, debreceni, szarvasi, soproni, kámoni és vácrátóti kertek. A négy utóbbi főként fás növényekben és exotákban gazdag.

Botfa. Tűzifa választék; bármilyen fajtájú fa ágából v. törzsrészéből termelt, 1 m hosszú, 3-5 cm vastag hengeres faanyag. Mértéke űrm.

Botgyártás. Fahajlító megmunkálás. A botok lehetnek természetes kérges, természetes kéregnélküli és tömörfából készültek. Természetes botok készítésére alkalmas fafajok: meggy, cseresznye, mogyoró, tölgy, gyertyán, bükk, szelídgesztenye, szil, kőris, nyár, som, galagonya stb. A B. menete a botanyag előkészítése, puhítása, kiegyengetése, a fogantyú hajlítása és a bot végső megmunkálása. A kéregben meghagyott botokat puhítják. Felmelegítik kemencében v. homokban olyan hőfokig, hogy még kézzel fogható legyen. A kiegyengetés hajlítófa v. hajlítóbak felhasználásával történik. A bot fogantyúja v. természetes v. ránevelt. A fogantyúk hajlítása keményfára erősített formára történik v. acélszalag segítségével attól függően, hogy könnyen v. nehezen hajlítható fáról van szó. A hajlékony, szívós fák előzetes puhitás nélkül is jól hajlíthatók, a vastagabb és kevésbé szívós fák szögvassal ellátott acélszalag segítségével. A szalag a bot húzott oldalára kerül. ->Botoló fűzes  Üzemmód –>Botoló sarjerdő

Boucherie-eljárás (fr. e. buseri). A frissen döntött élő-nedves rönkök v. oszlopok tartósítására alkalmazott eljárás. Döntés után a fát kérgezetlen állapotban merőlegesen v. egyik végét magasabbra helyezve felállítják. A rönk v. oszlop bütüjére korong, ill. tárcsa alakú fedőt, zárt burkolatot erősítenek, s ez csővezetéken keresztül egy 10-15 m magasan levő oldat-tartállyal van összeköttetésben. Így érvényesül a hidrosztatikai nyomás, és a faanyag védőszer oldatát (rézszulfát) bejuttatjuk a fába.

Boxer kutya. Régen kitenyésztett, német származású kutya, szőrzete rövid. Igen izmos, közepes nagyságú, nem barátságos külsejű, igen tanulékony, sokoldalú őrző-védő kutya. Fülét, farkát kurtítják, arcorri része igen rövid. Koponyai része erős töréssel folytatódik a rövid orrban. Az orr szerkezeténél fogva szuszog. Őse fehér színű volt, ma sárga és tigristarka színben tenyésztik, testének harmadrésze szép elosztásban fehér színű lehet. Az arcorri rész mindig fekete. A sötétebb színárnyalatok a jobb ellenállóképességre utalnak.

Bögölyök (Tabanidae). Nagy, zömöktestű legyek. Az ember és az emlősállatok kellemetlen vérszívói. Álcáik ragadozók, vízben v. a talajban élnek. Ez utóbbiak a káros álcák pusztításával (cserebogárpajor, lepkehernyók stb.) hasznosak. Gyakoribbak: bögölyök (Tabanus fajok), pőcsikek (Haematopota-fajok).  (-> Legyek)

Böhönc. A faállomány átlagos átmérőjénél többszörös vastagságú, rendszerint ágas-bogas, főleg tűzifára alkalmas fa, mely a környező fákat ártalmasan nyomja. Parkban becsült, látványos fa. (-> Fák osztályozása)

Böklészés. Apróbb szőrmés vadnak fektéből való felverése, kiugratása, felszöktetése.

Bölény. A tulokfélék (Bovinae) családjába tartozó emlősállat. A mérsékelt égöv legnagyobb szárazföldi emlőse, hossza 3-5 m, magassága 1,8 m is lehet. Termete a házi tulokhoz hasonló, de a marja jóval magasabb, mint a kereszttája s így púposan emelkedik ki. Szarvai a fej elejéből indulnak ki, s nem a homlokcsont hátsó szögletéből, mint a tuloké v. a bivalyé. Szőrzete puha, sűrű, a fején, nyakán és marján hosszú gubancos sörénnyé, az állán szakállá hosszabbodott. Színe barna. Mindkét faja, az európai B. (Bison bonasus L.) és az amerikai B. (B. bison L.) kihalóban levő állatfaj, amelyeket ma már csak külön rezervátumokban tartanak, s így rendszeres vadászatuk régen megszűnt. Európában néhány száz védett példánya él a lengyelországi bieloviezsai erdőben, ill. a szomszédos oroszországi területen.
Hazánkban a középkorban még gyakran fordult elő, s vadászták is. De fokozatosan nálunk is kipusztult, és a feljegyzések szerint 1814-ben ejtették el az utolsó példányt. 1958 óta a Lengyel Népköztársaság ajándékaképpen néhány bölényt neveltek zárt területen a gyarmatpusztai vadgazdaságban.

Bőrmérgek. A legelterjedtebben használt rovarölő szerek. A rovarok testére kerülve a kutikulán található érzékszőrök, érzékkúpokon stb. keresztül hatnak. Ideg- és érintési (kontakt) mérgeknek is nevezik őket. A rovarok idegrendszerét bénítják. Nagy elterjedésüket annak köszönhetik, hogy többségük az emberre és a melegvérű állatokra nem nagyon veszélyes. Az erdőgazdaság területén is széles körben alkalmaznak néhányat. Hatóanyaguk alapján feloszthatók: a) Olajos mérgek: az ásványi és kátrányolajok (petróleum, zöldolaj, fenol, krezol, piridin származékok stb.), hatásuk részben redukáló, részben elzárja a rovarok légzőnyílásait. Főleg a gyümölcskertészetben használatosak;
b) Növényi eredetű mérgek (alkaloidok): legismertebb a nikotin, főleg növénytetvek ellen kiválóan alkalmas. A nikotint dohányból állítják elő, a növényvédelemben 1-2-3 ezrelékes oldata használatos. Tapadóképességét káliszappan hozzáadásával emelik. Emberre és melegvérű állatokra is veszélyes méreg, c) Szintetikus szerves készítmények: a legáltalánosabban használt inszekticidák. Klórtartalmú készítmények a -> HCH és ->DDT tartalmú rovarölőszerek, ezenkívül az aldrin, dieldrin és toxafen. Utóbbiak klórozott naftalinszármazékok, rendkívül erős mérgek, s a HCH és DDT készítményektől eltérően melegvérű állatokra is veszélyesek. Használatuk hazánkban tilos. A dieldrint rágcsálók irtására is használják. Alkalmazásához hatósági engedély szükséges. Egyéb hatóanyagú szintetikus szerves készítmény a dinitroortokrezol v. sárgaméreg (Novenda) és a parathion. A sárgaméreg csak rügyfakadás előtt alkalmazható erős perzselő hatása miatt, ezért főleg a kertészetben alkalmazzák, d) Kénvegyületek: főleg fungicida szerek, azonban a csupasztestű rovarok ellen, mint B. is hatásosak (mészkénlé, Neopol).

Bőrszövetrendszer. A magasabbrendű növények felületét borító szövetek összessége. A növény testét védi a külső behatásokkal szemben, szabályozza a gázcserét, a tápanyagfelvételét (gyökéren), olykor váladékot választ ki (rügypikkelyen) stb. Elsődleges B. fiatal gyökéren (rhizodermis), földfeletti szerveken elsőéves korban a többnyire egy sejtrétegű epidermisz. Ennek legtöbb sejtje tábla v. lemezalakú, alacsony s egymáshoz szorosan kapcsolódó, a növényi test növekedésének irányában megnyúlt. Külső faluk többnyire erősen megvastagodott, s a kutin-anyagú kutikula-hártya alatt kutinnal átitatott cellulóz réteget találunk (kutikulár); belső faluk tiszta cellulóz. Az epidermisz falában gyakran kovasav v. szénsavas mész rakódik le. A kutikula felett olykor hamvasságot okozó viaszréteg is található. A párolgás szabályozását az epidermisz gázcserenyílások (stoma) útján látja el. A víz cseppfolyós állapotban a víznyílásokon (hydatodákon) jut ki. A B. sajátos képződményei a különféle szőrök (trichoma). Az epidermisz szerepét a hosszú ideig élő növényeken elég korán a másodlagos B. v. parabőr veszi át (periderma), amely többrétegű, tömör, járatnélküli parenchimatikus jellegű szövet. Külső rétegének (paraszövet) sejtjei téglaalakúak, élettelenek, levegővel s a másodlagos lemezben suberinnel teltek. A beljebb fekvő réteg sejtjei az előbbiekkel szemben plazmatartalmúak, osztódnak (parakambium) és kifelé újabb parasejteket fűznek le, de gyakran befelé is hoznak létre sejtsorokat, amelyek azonban plazmatartalmúak (phelloderma). Másodlagos B.-t gyarapító parakambium olyan parenchimatikus szövetből alakul, amelynek sejtjei osztódóképességüket visszanyerték, így alakul ki a harmadlagos B., amit héjkéregnek (rhitidoma) nevezünk. A héjkéreg felületi része, mivel évenként újabb elemekkel gyarapodik, rendszeresen leválik. Ez a leválás fafajonként változik és az egyes fajokra jellemző. (Pl. a nyír kérge rétegesen, a platáné pikkelyes darabokban válik le stb.) A héjkéreg a legnagyobb vastagságot a paratölgyön éri el.

Börzsöny. Erdőgazdasági táj. A Duna-kanyartól északra húzódó hegyvidék tartozik ide. Alapkőzete legnagyobbrészt andezit. Legmagasabb részei meghaladják a 900 m-t. Klímája hegyvidéki-kontinentális jellegű. Évi átlagos csapadékmennyisége 710 mm. Talajai főleg agyagbemosódásos, savanyú és podzolos barna erdőtalajok, erubáz talajok és kőgörgeteges váztalajok. Magasabb részein bükkösök, alacsonyabb részein gyertyános-kocsánytalan tölgyesek alkotják a zonális erdőtársulást. A sekély váztalajokon a savanyú tölgyesek uralkodnak, a kőomlásokon pedig hársas-kőrises sziklaerdők élnek. A déli oldalakon a mészkedvelő és cseres tölgyesek is nagy területeket foglalnak el. Erdőgazdasági feladatok: a bükk arányszámának emelése, elegyetlen gyertyánosoknak gyertyános-tölgyessé való átalakítása, a meredek oldalakon talajvédelem.

Brazíliai paliszander (Jacaranda braziliana). Hazája Brazília, Kelet-India, Mexikó és Afrika. Fájának szijácsa szürkés-sárga, gesztje sötétbarna (a brazíliainak), v. lilásbarna (a kelet-indiainak). Csőedényei gyérek, nagy átmérőjűek. Fája rendkívül nehéz, kemény, rosszul hasadó, jól forgácsolható és kitűnően fényezhető. Fajsúlya eléri a 12,5 q/m3-t is. Késelésre, főleg színfurnér előállítására igen alkalmas, értékes bútor- és esztergályosfa. A paliszanderek közül a legértékesebbek a Rio- és a Bahia-félék.

Bruttó fatömeg. A kitermelt faanyag még lábonálló, kéregben mért teljes tömege. Tehát tartalmilag azonos az üzemtervekben és az erdőleltárban kimutatott fatömegadatokkal; gyakorlatilag az üzemterv általános fatermési terve előírásainak ellenőrzésére szolgál. Lényegében a vágáslap feletti összes fatermés, vagyis a tövön álló fának, ill. faállománynak föld feletti, kéregben mért összes vastag- és vékonyfa mennyisége tömörköbméterben. Különféle fatömegbecslési eljárásokkal határozzuk meg, amelyek pontossága általában ± 10%. Ezért tulajdonképpen kétféle B. van: valóságos és becsült B. Az üzemtervek a becsült B.-et tárgyalják. A B. = nettó fatömeg + kitermelési és szállítási apadék + kéregapadék. A kitermelési és szállítási apadék (a döntési hajk, a fűrészpor, a szertehulló faágak stb. tömege) a B.-nek 4%-a. Azokban az erdőrészletekben, ahol az ágfa rőzsetrágyaként visszamarad, ezen a címen is számításba kell venni 1—3% veszteséget. A kéregapadék az iparifa választékok B.-ének bizonyos, az átlagvastagságtól és a használati módtól függő %-a.
A kéregszázalékok alsó határát általában a vastagabb, felső határát a vékonyabb átmérőjű fákra alkalmazzuk. Durva kérgűeknek a tölgyeket, nyárféléket, amerikai diót, nyírt, vadgesztenyét, szelídgesztenyét és az akácot; közepes kérgűeknek: a szelíd diót, égert, hársat, füzet, szilt, kőrist, vadalmát, vadkörtét, erdeifenyőt, feketefenyőt és a vörösfenyőt; vékony kérgűeknek: a bükköt, gyertyánt, juharokat, platánt, berkenyét, cseresznyét, lucfenyőt és a jegenyefenyőt tekintjük.

B-szint. Általában a felhalmozódási (diluviális) szintet jelenti, melynek jele „B". A podzolos, agyagbemosódásos barna erdőtalajokban az A -szint alatti agyagkolloidokban vas- és alumínium oxidokban gazdag réteg. Színe a vashidroxidoktól sárgás- v. rozsdabarna. A B. tagolódhat B1  B2-re. Glejes szintjét Bg-vel jelezzük. A szolonyec talajok B.-je humusz- és agyagkolloidokban gazdag sötétszürke, nedvesen kékes-fekete, gyakran oszlopos szerkezetű. Az erdőtalajok B.-jében a fák vízfelvevő gyökerei helyezkednek el. Csernozjom talajok esetében a fokozatosan csökkenő humusztartalmú, átmeneti réteget nevezik B.-nek.

Bucka. Változó magasságú és lejtésű, rövidebb v. hosszabb, elnyúló alapterületű, többnyire felhalmozódó homokforma. Termesztési értékét a rajta kialakult v. kialakuló homoktalajok minősége dönti el. Általában szárazabb termőhelyek, mint a B.-k közé zárt völgyek, teknők, laposok. A homok-B.-k mélyebb rétegei (a növénytakarótól függően 60-150 cm mélységtől lefelé) még aszályos időjárás esetén is üdék s hasznosítható — tehát a növényeknek átadható — vízfelesleggel rendelkeznek. Mozgásban levő, növényzettől mentes, meztelen felületű homok-B.-kon 30 cm mélységben még a legnagyobb szárazság idején is nyirkos a homok. Ez könnyíti meg kezdetben a futóhomok-B.-k erdősítését. A jelenség egyébként arra vezethető vissza, hogy a mozgó, homokszemek folyamatosan eltömik a mélybe vezető, esetleg kialakuló hajszálcsöveket, s ezzel megakadályozzák a felső homokrétegek kiszáradását.
B.-alakzatok. Aszerint, hogy a homok felhalmozódása közben enyhe v. meredek-e a szélfelőli és a szélárnyékos oldalak lejtése, keskeny v. szélesre terpeszkedő a B.-k háta, kisebbek v. nagyobbak a laposak és a homokhátak közötti viszonylagos szintkülönbségek, mélyen v. magasan helyezkedik-e el a talajvíz szintje, négyféle B.-alakzatot különböztetünk meg. Ezeket egyenként két-két altípusba sorolhatjuk. Minthogy az előfordulásuk egy-egy tájra jellemző, nagyobb területre is kiterjedhet, ezelőtt homoki tájtípus volt a B.-alakzatok neve. Ezek a következők: I. A széleshátú (adacsi) B.-alakzat szegényes formakincsű, oldalai enyhébb letörésűek, termőhelyei általában szárazabbak. A B.-k közötti hosszú, változó szélességű völgyek termőhelyi értékét ezek szélessége, tágassága, a talaj típusán kívül a talajvízállás mélységi elhelyezkedése dönti el. A B.-k viszonylagos magassága alapján két változatát, megjelenési formáját különítjük el: a) magas hátúak, viszonylagos szintkülönbségük -10 m, b) alacsony hátúak, viszonylagos szintkülönbségük -< 10 m. II. A hosszú és keskeny hátú (bugaci) B.-alakzat éles gerincű, mélyen tagolt, jellegzetes termőhelyláncokat alkot. Gazdag formakincsű, többnyire gyengébb termőképességű futóhomokból épül fel. Völgyeiben, teknőiben, öbleiben a talajvízálláson, a homokszemek nagyságán és minőségén kívül a helyileg érvényesülő környezethatás jelentősége a döntő. Ugyancsak két változatát kell megkülönböztetnünk: a) a magas vonulatok, viszonylagos szintkülönbsége 10 m, b) az alacsony vonulatok, viszonylagos szintkülönbsége - 10 m. III. Az alacsony (- 10 m), enyhe lejtésű homokvonulatokból álló (nyírségi) B.-alakzat értékét a többnyire csekély környezethatás mellett elsősorban a talaj típusa és minősége, a kovárványhatás esetleges jelentkezése, másrészt a talajvízszint elhelyezkedése határozza meg. Két változatát a homokvonulatok hosszúsága alapján különítjük el: a) a homokvonulatok hossza meghaladja a 100 m-t, b) rövidebb, mint 100 m. IV. Az enyhén hullámos, homoki, formakincs nélküli B.-alakzat (ásotthalmi típus) szintkülönbségei alig haladják túl a 3 m-t, termőhelyeinek értékét kizárólag a talajtípus és a talajvízállás dönti el. A környezethatás (deflációs horpadások, teknők, szélbarázdák, maradékgerincek) alig érezhető. A talajvízszint mélysége szerint két változatát különítjük el: a) magas talajvízállású (0—200 cm), b) mély talajvízállású (200 cm fölött).

Búcsújárópille (Thaumatopoea processionea L.) 25-35 mm nagyságú, zömöktestű, szürkésszínű lepke, pödörnyelve hiányzik. Az elülső szárnyon sötétebb, a hátsókon világosabb haránt-sávok vannak. A potroha végén szőrpamacs van. Hernyója erősen szőrös, 16 lábú, 30-40 mm hosszú, barnásfekete, oldalain kékesszürke sávval, a potrohszelvényeken vörösbarna tükörfoltokkal. A szőrök mérgezők, a bőrre kerülve viszketést és erős gyulladást okoznak. A gyulladást tejfölös v. kamillateás borogatás lohasztja. A B. augusztus-szeptemberben rajzik. Petéit a törzsre rakja, ezek áttelelnek. A májusban kikelő hernyók a törzs alsó részén hernyófészket készítenek. Nappal ebben tartózkodnak, este indulnak el rágni rendezett sorokban (búcsújáró) a koronára. A károsítóra jellemző hernyófészek tekintélyes nagyságú lehet, ürülékkel és vedlési bőrrel van tele. A B. július közepén a fészekben bábozódik. Fő gazdanövénye a kocsányos- és kocsánytalantölgy. Más fafajt ritkán károsít. Fő károsítási helye az idős, kigyérült, meleg tölgyesek, erdőszegélyek. A zárt erdőket kerüli. Tömeges elszaporodásra hajlamos, azonban sohasem lép fel olyan mértékben, mint a gyapjaspille. Védekezés, mint a gyapjaspillénél; ezenkívül a hernyófészkek irtása perzseléssel, mérgezéssel. Ehhez jól záródó védőöltözet szükséges. A csupasz bőrfelületet vazelinnal kell bekenni, védőszemüveg szükséges. Az irtást esős időben végezzük. A hernyótól ellepett erdőrészekben figyelmeztető táblákat kell kihelyezni a munkások, turisták számára.

Bugac. Homokpuszta a Duna-Tisza közén, Kecskeméttől délre. Erdészeti szempontból értékes példája a homokfásítás megoldásának. A terület nagy része homoki őslegelő volt, mielőtt az intenzív erdőgazdálkodás megindult. Ezek a részek sík v. gyengén hullámos füves térségek voltak, helyenként fehérnyár foltokkal, amelyeket a néphagyomány „bokroknak" nevezett. Számottevő volt azonban a területnek az a része is, amelyen fűtakaró nem volt. Meredek, 20—25 méteres buckák teszik szaggatottá a területet, viszonylag elég sűrűn borókabokrokkal fedve. Az egész B.-i   puszta kiterjedése 20 000 ha, amelyből jelenleg 7000 ha-t már erdő borít. Az ős legelőterület jobb foltjain akác- és nyárállományok állnak. A silány homokterületeken fenyőerdőket létesítettek. A fenyőerdősítéshez túlnyomó többségben feketefenyőt használtak, csak imitt-amott ültettek erdeifenyőt. A túlzott feketefenyő telepítésnek az volt az oka, hogy a mostoha körülmények között nem tudták az erdeifenyő csemetét megnevelni. Az erdeifenyő csemetenevelését már megoldották a szakemberek, így most már a fenyőerdősítések nagyobbik fele erdeifenyővel történik. A buckás, borókás területek beerdősítése mindaddig nem ütközött nagyobb nehézségbe, amíg az üregi nyúl meg nem jelent a területen. Az 1930-as évek végén szaporodott el az üregi nyúl a borókás buckákban, s azóta a fenyőtelepítések csak kerítés mögött járnak eredménnyel.

Bukórécék (Fuligulinae). Testük zömökebb, nyakuk rövidebb, mint az –> úszórécéké. Csőrük káváin harántlemezek vannak. Úszólábuk hátsó ujján széles bőrlebeny van. Állati eredetű táplálékukat a víz alá bukva keresik meg. Felrepüléskor előbb futnak a víz színén. Nyílt vizeket kedvelő szárnyasok, nádasokban fészkelnek. A fiókáig fészekhagyók. Húsuk nem ízletes. Gazdasági jelentőségük közömbös, idetartozó fajok: barát- v. vörösfejű réce (Nyroca ferina) nálunk gyér fészkelő; cigányréce (N. nyroca) nádszegélyes vizekben gyakori; kerceréce (Bucephala v. N. clangula) tömeges téli vendégünk. (-> Lúdalkatúak)

Busszola. A teodolitnál könnyebb, tájolóval felszerelt szögmérő műszer. A mágneses északi irány vízszintes összetevőjének kijelölésére, ill. valamely terepi vonal mágneses irányszögének meghatározására szolgál. A műszer részei is nagyjából megegyeznek a -> teodolitéval, csak a B.-k kisebb stabilitással és így könnyebb kivitelben készülnek. A B. legfontosabb része a mágnestű, mely a Föld mágneses erejének hatására a mágneses északi irányba áll be. A mágneses északi irány eltér a csillagászati É-i iránytól, ezt az eltérést nevezik mágneses deklinációnak. Kiszámítható valamely pontra vonatkozóan a koordináta rendszer kezdőirányával párhuzamos irány és a mágneses északi irány közötti eltérés is, amit mágneses tájékozószögnek neveznek.
A B. általában csak alacsonyabb rendű mérések végzésére használható, mivel a mérés alapját adó földmágnesség időben nagyon változékony. Megkülönböztetjük: a) a napi változást (variációt), b) az évszázados vándorlást és c) az ugrásszerű változásokat. A napi változás értéke pl. 5'—10'-et is elérhet. A B. műszereket kiképzésük szerint többféleképpen csoportosíthatjuk. Legcélszerűbb elkülönítés: 1. erdészeti B.-k, melyeknél az osztott kör a távcső irányának megfelelően elmozdul a mágneses északi irányba beálló mágnestű alatt. 2. Wild rendszerű B.-k (Wild T, Gamma ET), melyeknél az osztott kör a mágnestűre van szerelve, így a mágnessel együtt a kör 0°-180°-os vonala is beáll a mágneses északi irányba és a -> távcső az álló kör fölött fordul el a leolvasó berendezéssel együtt. A mágnes és azzal együtt az osztott kör rögzítése (arretálása) esetén ezek a műszerek teodolitként is használhatók, ezért busszolás teodolitnak is nevezik.

Bútorlap (panel, asztaloslap, asztaloslemez). Furnérral borított, 10-45 mm vastagságú, szimmetrikus felépítésű, többnyire három rétegű lemezipari termék. Középső rétege deszkából, lécből, furnérból v. üreges szerkezetekből készül. A borító furnér vastagsága 2,5-4 mm, száliránya a középrész szálirányával 90°-os szöget zár be. A B. szerkezeténél fogva kevésbé „dolgozik", mint a tömörfa. Felhasználási területe: bútoripar, járműipar, hajóipar stb. Korábban főleg az asztalosok használták s innen kapta az asztaloslap elnevezést. Fajtái: 1. Középrésze (vakfa, vakfurnér) szerint deszkabetétes, lécbetétes, furnérbetétes (hámozott belseje) és üreges (pl. hullámbetétes) B. 2. Ragasztása szerint normálragasztású (albuminnal, kazeinnal stb. ragasztott), víz- és gőzálló ragasztású (formalinos albuminnal, speciális műgyantákkal stb. ragasztott) B. A B.-gyártás során a különféle szerkezetű középrétegeket borítják hámozott v. hasított furnérral. A B. jellegét elsősorban középrésze határozza meg. A gyártáskor arra törekednek, hogy a felhasznált deszka-, léc-, furnér- stb. elemekben az évgyűrűk helyzete azonos, ill. közel azonos legyen. Így küszöbölhetek ki azok a vastagsági egyenetlenségek, amelyeket a különböző anatómiai irányban eltérő nagyságot mutató dagadási v. zsugorodási tulajdonságok okoznak. Mérettartás szempontjából legelőnyösebbek az álló évgyűrűjű középrész elemek. Ilyeneket legegyszerűbben hámozott furnérból lehet előállítani (furnérbetétes bútorlap). A középrész elemeket teljes hosszúságukban v. pontenyvezessél ragasztják egymáshoz, esetleg ragasztás nélkül illesztik egymás mellé; utóbbi esetben a táblákká összerakott lécekbe a szálirányra merőlegesen körfűrésszel keskeny hornyokat vágnak, és ezek felhasználásával a táblákat zsineggel átkötik. A középrészelemek összerakását és illesztését speciális gépek végzik.
A B.-gyártás alapanyagai: 1. Középrészhez fenyő és lágylombos fűrészáru (deszka, léc), furnér, furnérhulladék (papírra ragasztva), farostlemezből és egyéb erre alkalmas anyagból készült üreges szerkezet stb. 2. Borítólapok lehetnek nyár-, éger-, hárs- és exotafurnérok, esetleg rétegelt falemez v. farostlemez.

Buttlár-féle ültetővas olyan kúp alakú szerszám, amellyel a talajba lyukat lehet ütni, majd azt ki lehet tágítani. A lyukba a csemetét úgy kell elhelyezni, hogy a gyökerei úgy álljanak, mint a magágyban. Homoktalajon jó, ha a csemete mélyebbre kerül, mint a csemetekertben volt. Az ültetésnél a B.-sal az első mozdulattal a csemete gyökeréhez kell szorítani a talajt, nehogy a gyökér mellett -> légzsák maradjon, mert akkor a csemete gyökérzete megpenészesedik, majd a többi részéhez szorítjuk a talajt. Az erdészeti üzemeknél sokféle ültetővas van használatban és általában -> ékásónak nevezik. (-> Ültetőeszközök)

Búváralkatúak (Podicipiformes). A B. a Madarak osztályának egyik rendje. Magában foglalja a vöcsköket és a búvárféléket.

Búvárfélék (Oaviidae). Lúdnagyságú, hengeres idomú, úszó és bukó életmódhoz sajátosan idomult vízi madarak. Csőrük szigonyszerűen hegyes, oldalról lapított, csüdjük szintén. Ujjaik között teljes úszóhártya feszül. Combjuk szorosan simul a testhez, csak kis része van szabadon, ezért mozgásuk korlátozott. Szárnyuk keskeny, rossz repülők, veszély elől inkább bukva menekülnek. Táplálékuk állati eredetű, halak, rákok és puhatestűek. Húsuk élvezhetetlen. Hazájuk az Ó- és Újvilág sarki tájainak tengerpartjai. Fészekaljuk 2 olajbarna, pettyes tojás. Általában a tengerpartokon vonulnak az enyhébb tengerek felé, azonban ősszel a nagyobb vizeken, hazánkban is rendszeresen megjelennek. Sarki búvár (Gavia arctica). Őszi tollazatban háta szürke, hasoldala fehér. Az erősebb fagyok beállta előtt mutatkozik egyesével v. laza 4-5 főnyi társaságban. Folyóinkon, nagyobb tavakon, halastavakon fordul elő. Tavasszal április-májusban násztollazatú példányainak háta fényes fekete alapon szögletes fehér pasztákkal tarkított. Ritkábban észlelt fajok: Északi búvár (O. stellatus), Jeges búvár (O. immer). Búvárrécék (Merginae). Récetermetű, karcsútestű madarak. Csőrük keskeny, aránylag hosszú, kampóshegyű. A csőrkáva szélei durván fogazottak.  Halastavak környékén károsak. Gyakori téli vendégünk a nagy búvárréce v. nagy bukó (Mergus merganser) és a kis búvárréce, v. kis bukó (M. albellus). (-> Lúdalkatúak)

Bükk (Fagus silvatica L.) Fagaceae. Domb- és hegyvidéki erdeink egyik legjelentősebb állományalkotó lombos keményfája. Jelenlegi európai és ázsiai előfordulási helyein mindenütt őshonos fafajnak tekinthető.
Az eurázsiai előforduláson kívül sehol másutt nem található meg a B. még foltokban sem, és ezen a területen belül is csak az üdébb és általában jobb termőhelyű hegyekben és lejtőkön lelhető fel. Magassági elterjedése általában a 280 méteres tszf. magasságnál kezdődik, és átlag 1290 m-ig megy fel. A Keleti- és Déli-Kárpátokban 1500 m felett, a Horvát-Alpokban 1600 m felett is előfordul. A mélyebb és üde völgyekben néhol 100 m-re is lehúzódhat.
Hazai fő előfordulási helyei a Sátorhegység, a Borsodi dombvidék, a Bükk hegység, a Mátra, a Börzsöny, a Gerecse, a Pilis és a Budai hegyek, a Mecsek, a Zselicség, a Göcseji bükk-táj, a Magasbakony, az Írottkő alja, a Soproni-hegyvidék területén vannak. Szórványosan azonban jóformán az egész országban megtalálható.
Botanikai leírása. A B. erős, de nem mély gyökérzetű fa. Törzse szép, hengeres, gyakran 15-20 m magasságig is ágtiszta. Zöldesszürke kérge élete végéig sima marad, az idősebb törzsek kérge szürkés, ritkán sötétbarna színű. Gallyain kissé kiemelkedő paraszemölcsök találhatók, a gallyak keresztmetszete kör, benne a bél háromszögletű. Rügye világos gesztenyebarna, hegyes orsó alakú, 15-25 mm hosszú és 3-5 mm vastag, végén kissé molyhos pikkelyekkel. Oldalrügyei az ágaktól kissé elállnak, virágrügyei vastagabbak és tojásdadabbak a levélrügyeknél. Tojásdad alakú, kerekded, ép élű leveleit fiatal korukban finom, pelyhes szőrözet fedi, mely legtovább a levelek szélén marad meg. Később ez a szőrözet lekopik, és csak a levelek alján a gerinc mellett és az érzugokban marad meg. A kifejlett levelek fényesek, felül sötét, alul világosabb zöldek; hosszuk 4-8 cm, szélességük 3-4 cm, a levélnyél 4-12 mm hosszú lehet. Nyeles hímvirágai sárga barkavirágzatok. Zöldes és szőrözettel borított nővirágzata 2-3 virágból áll, melyből kiemelkednek a bíborpiros termők. Barnás színű, hajlott tövisekkel borított kupacsában rendszerint két, ritkán három háromélű, sima héjú, gesztenyebarna, átlag 1,5 cm hosszú makk foglal helyet. A fa alakjára a termőhely, az éghajlat és a záródás lényeges hatással van, és olyan változást is elő tud idézni, hogy a változat majdnem külön fajnak vélhető. Hannover környékén előfordul a bükknek egy termőhely által előidézett változata, a kígyóbükk (var. tortuosa, Schlangenbuche). Ennek törzse és ágai sajátságos kígyózó alakot vettek fel. Ez az alak részben öröklődik, és ha a fát más termőhelyre ültetik, akkor is megmarad. Nálunk megtalálható különféle termőhelyeken a cserepesbükk (Steinbuche v. Haselbuche), amelynek kérge cserepesedik és évgyűrűi is hullámosabbak a szokásosnál. Ezeket az eltéréseket némelyek külön fajtáknak is tartják, mások csak külső tényezők hatására keletkezett egyedi elváltozásnak.
Változatai. Megkülönböztetnek több, kertekben előforduló változatot. Ezek közül nálunk is megtalálható a bevagdalt, durván fogas v. csipkés, néha majdnem szárnyasán hasogatott, kihegyesedő, cserhez némileg hasonló levelű indsa Wild (quercoides Pers., querdfolia Hort.), a változatos, de főként szélesen lándzsás ék alakú, hosszan kihegyezett levelű asplenifolia Hort. (heterophylla, lanciniata Hort.), a csomósan álló, szabálytalanul bemetszett, a szélen hullámos v. bodros levelű eristata Hort., a vörös levelű, egyébként a közönséges bükkhöz teljesen hasonló ún. vérbükk (purpurea Hort., (sanguinea Hort.), a fehér-sárgán tarkított levelű variegata Hort. és a lecsüngő gallyú pendula Hort.
Termőhelyi igénye. A talaj ásványi tápanyagtartalma tekintetében meglehetősen igényes. Leginkább az üde, mély hegyi talajokat kedveli, különösen, ha ehhez még enyhe lejtésű északi, északkeleti, északnyugati fekvés is társul. Jól érzi magát ilyen fekvésben a zárt völgyek porhanyós, üledékes v. hordalékos, néha sziklás talajain is, ha azok nem fagyzugok. A túlságosan nedves völgyeket azonban elkerüli. Kielégítő lehet a fejlődése a kevésbé üde bükksásos, kissé savanyú, lejtők alján elterülő mély talajokon v. agyagpalán. Nem B.-nek való termőhelyek a száraz, sekély, homokos, sziklás v. kő-törmelékes talaj, sem a jobb talajú, de déli-délnyugati fekvésű, gyorsan kiszáradó oldalak sem. A kőzeteket illetőleg nem válogatós. Megkívánja a talaj mérsékelt mésztartalmát. A talaj üdesége mellett a levegő páratartalma sem közömbös a B. fejlődésére. Legszebben ott tenyészik, ahol az évi csapadék mennyisége 700-800 mm között van, és üde a levegő is. Ezért kerüli el Európa száraz kontinentális területeit és azokat a melegebb tájait, ahol a nyári hónapokban a csapadékos napok száma nem éri el a havi 6-7-et. A kései tavaszi fagyok iránt nagyon érzékeny.
Bükkmakk gyűjtése és kezelése. A mesterséges telepítéshez és csemeteneveléshez szükséges makkot nálunk törzskönyvezett magtermő állományokról szokták gyűjteni. A B. magzókora Közép-Európában szabad állásban 40-50, zárt állásban 60-80 éves kora között kezdődik. Magtermés nincs minden évben, némelyik évben általános a terméshiány. A termés mennyisége igen szélsőséges lehet, a minimálistól kezdve a ha-onkénti 7-8 q-ig változhat. Az egyenlő korú és fejlettségű fák maghozama is igen különböző. Jó makkterméskor a termés mennyisége dúsan veti be az erdő területét. A B.-nél nem ritkán m2-enként 150-250 db makk is lehull. A maghozamra elsősorban a virágzási időszak időjárása van kihatással. Igazi jó makktermésre csak minden 10-12 évben egyszer lehet számítani. Közepes termés 3-4 évenként fordul elő. A fa maghozama a magzókortól kezdve állandóan emelkedik, de idős fáknál újra csökken. A virágzás ideje nálunk április-májusban, a mag érése októberben, a maghullás október-novemberben van. Vetésre csak az egészséges makkot szabad összegyűjteni. Az érés ideje vidékenként jellegzetes eltéréseket mutat a helyi éghajlat és talaj szerint. Az eleinte hulló mag értéktelen, mert túlnyomórészt férges v. meddő. A gyűjtött makkot szállítás előtt szikkasztani kell. Szikkasztás után a makkot tisztítani, rostálni, szelelni szokták, és teregetve tárolják. A fülledés megelőzése érdekében a makkot forgatni kell. Lehetőleg ősszel szokták elvetni, mert olajtartalma miatt a tárolást nehezen bírja. Tárolás közben a rágcsálóktól jól kell védeni. Vetés előtt a mag minőségét meg szokták vizsgálni. Átlagosan 1 kg-ban 4000 szem van, átlagos csírázási százaléka 90 szokott lenni. Csíraképességét legfeljebb fél évig tartja meg. Csemetekertekben sorosan vetik, a vetést 3-4 cm vastagon takarják. Ha sűrűn kel, akkor ritkítani szokták úgy, hogy fm-enként 40-60 db csemete maradjon. Így ha-onként 50 cm sortávolság mellett 1 millió egyéves csemetét lehet nevelni. A kiültethető csemete minimális törzsvastagsága gyökfő felett 4 cm-re mérve 2 mm.
Az ősszel vetett makk április-májusban kel két nagy, vesealakú sötétzöld sziklevéllel. Ezek között helyezkedik el a pici csúcshajtás, amelyen később még néhány levél fejlődik ki az első évben. A csemete növekedése eleinte nagyon lassú, 4-5 év alatt 20-30 cm magasságot szokott elérni. Ezután jobban megindul a hossznövekedés, 10-15 éves korában évente 30 cm-t is nő már. A még fiatal, jó növekedésben levő fák koronája hegyes, kúp alakú, öregebb korában kerekded lesz. Zárt állásban a korona az alsó ágait elég vékony állapotban veti le, és így a törzs simára tisztul. Kifejlett fánál a 30 méteres magasságot elég gyakran eléri, jó viszonyok között a 40 métert is elérheti.
A csemete gyökérzete az első években meglehetősen erős karógyökérből és kevés oldalgyökérből áll. 4-5 éves korában a karógyökér növekedése lelassul és dús oldalgyökerek fejlődnek ki rajta. A kifejlett fa gyökérzete is ezt az alakot tartja meg. Az erős gyökfőből sok, csaknem egyforma oldalgyökér ágazik ki, amelyek minden irányban vékonyabb gyökereket bocsátanak. Gyökerei igen gyakran össze is nőnek, és tömött hálózatot alkotnak. Sekély gyökérzete miatt a B.-ősökben gyakran találhatók széldöntötte fák. Természetes felújításra a vágásra érett B.-ősöket felújító vágással készítik elő. A B. igazi árnytűrő faj. Sűrű lombozatával jól védi a talajt és tápanyagokban, különösen mészben gazdagítja. Az üde, jól szellőző talajokat kedveli. Már teljes sűrűségű B .-állományban is keletkezhet újulat. Az újulat megmaradását csak nagyon mérsékelt bontással lehet biztosítani és csak fokozatosan szabad felszabadítani. A jó és optimális termőhelyű B.-ösökben a felújulás gyorsabban szokott végbemenni, és ezért a felszabadítás üteme is rövidebb lehet. A középnedves termőhelytípusokon már 10-20 év szükséges a felszabadításhoz. Nedves v. száraz termőhelyeken csak igen lassan szabad az anyaállományt bontogatni. A bontással mindig az újulat keletkezése után szabad csak haladni. A felújító vágást ezekben az erdőkben csoportosan szokták végezni. A teljes sűrűségű újulat kifejlődéséhez és a teljes felszabadításhoz ezekben az erdőkben rendszerint 20-30 év szükséges. A felújító vágás során ügyelni kell arra, hogy a szükséges elegyfák is fel tudjanak újulni.
A felújító vágást a fiatalos legteljesebb kímélésével kell elvégezni. Ezért csak a teljes lombhullás után, lehetőleg 20-30 cm-es hóban szokták kezdeni és gyors ütemben véghez is vinni. Döntés után legcélszerűbb a legallyazott törzseket szállítható hosszban a vágás szélére, utakra kiszállítani és a további feldarabolást és felkészítést ott elvégezni. A ki-közelítést nagyon kíméletesen kell végrehajtani. Erre a célra legalkalmasabbak és B.-ösökben ezért nélkülözhetetlenek a közelítő kerékpárok. A B. nagyon értékes fafaj, ezért kitermelését és feldarabolását is mindig nagy körültekintéssel végzik. Termeléskor mindig a legértékesebb választékok termelésére kell törekedni. A kitermelt fa nem maradhat hosszú ideig feldolgozatlanul. Csak az ősszel és télen termelt fát lehet feldolgozatlanul raktározni tavaszig. A 12 C° feletti hőmérséklet beállta után a legsürgősebben el kell végezni a fa ipari feldolgozását. A fülledéstől a leghatásosabban a rönkök vízbe süllyesztésével szokták az azonnal fel nem dolgozható iparifa-készleteket megvédeni. Szórt likacsú, egyenletes  felépítésű, vörösesfehér, tömött, egyenes rostú fája döntéskor és feldolgozáskor a hossztengely irányában nagyon könnyen reped fel, emiatt a műveletek elvégzése során a fakitermelési technológiákat nagyon pontosan meg kell tartani a károk megelőzése céljából. Erdőgazdasági jelentősége igen nagy. Jó növekedésével a megfelelő talajokon nagy fatömeghozamot biztosít. 80 éves korában ha-onkénti fatömege 450-550 m3-t is elér. Ennek 50-60%-a rendszerint ipari célra hasznosítható. Az erdő talaját nem zsarolja ki, ellenkezőleg, dús lombhullatásával igen nagymértékben javítja a humuszképződést, növeli a talaj termőerejét. Szakszerű kezeléssel B.-erdők általában könnyen újíthatok fel természetes úton, és ezáltal a felújítási költségek igen nagy része megtakarítható. Fája igen keresett cikk, ipari felhasználhatósága nagyon széles körű. A B.-ösök nevelése semmiféle költséges eljárást nem igényel, sőt a nevelésével járó előhasználati termelések nemcsak fedezni tudják a nevelés költségeit, hanem még jövedelmezők is. Mindezen tulajdonságai folytán erdőgazdálkodási szempontból elsőrendű jelentőségű fafajnak tartják. Kitermelése során valamennyi kemény lombos fafaj között a legmagasabb termelési értéket biztosítja a többihez hasonló nagyságú kitermelési költség mellett. Ugyanakkor az erdő felújítási költségei is viszonylag nagyon alacsonyak. Termesztése és kitermelése sok kiváló tulajdonsága miatt — ahol csak az ehhez szükséges körülmények megvannak — mindig nagyon gazdaságos.
Károsítói. Makkjában nagy kárt tehetnek a makkevő állatok, különösen a rágcsálófélék. Elég gyakran előfordul makkjában a Carpocapsa gossana Hvc., a bükkmakksodró lepke hernyója. Csemetéjére igen ártalmasak lehetnek a korai és kései fagyok, a perzselő napsütés, a legelő vad- és háziállatok. Csíranövényeit pusztítja a Phytophthora omnivora de Bary, a szikrontógomba és a Fusoma parasiticum, a csíraölőgomba. A gyökereken a Bosellinia quercina, gyökérszemölcsgomba és az Armülaria mellea, mézszínű gyűrűs tölcsérgomba károsítja a B.-öt. Gyakran ugyancsak a gyökereken okoz igen nagy pusztítást a közönséges és az erdei cserebogár, Melolontha vulgáris és M. hippocastani pajorja, a lótetű, Gryllotalpa vulgáris, a drótféreg, Agriotes lineatus, a vetési bagolypille, Agrotis segetum és a gyalogormányos bogár, Otiorrhynchus multipunctatus. A kérgen és a szijácsban a gombák közül a rákképző héjbibircs, Nectria ditissima, N. galligena és a rákos sebet nem okozó N. cinnabarina fordulhat elő. Rovarok közül az ormányos bogárfélék, Otiorrhynhcus, Phyttobius, MetalKtes, Eudipnus, Eustolus, Polydrosus, Strophosomus fajok, a kéregtetűfélék közül a Phyttaphis fagi, a Lachnus exsiccator és a Cryptococcus fagi nevű fajok, a szúfélék közül az Eccoptogaster laevis, E. pygmaeus, E. intricatus, az Ernoporus fagi, a Xyloterus domesticus, X. signatus, X. monographus, a Taphrorynchus bicolor, az Ips typographus és a Platypus cylindrus félék, a díszbogárfélék közül az Agrilus elongatus, A. viridis, A. coeruleus, A. angustulus fajok, a cincérfélék közül a Gracilia minuta, Gerambyx scopolii, Pyrrhidium sanguineum,  Xylotrechus rusticus, X. arvicola, Plagionotus arcuatus, Liopus nebulosus, Saperda scalaris fajok, a farontó lepkék közül a Cossus cossus, Zeuzera pyrina fajok. A már kitermelt fában a taplógombák közül a Fomes fomentarius, F. applanatus, F. hispidus, a Hydnum diversidens, Trametes gibbosa fajok, a likacsgombák közül a Polyporus squamosus, a laskagombák közül a Pleurotus firnbriatus, P. ostreatus, P. lignatilis fajok okoznak benne kárt. Rovarkárosítók a szúfélék közül a Xyloterus rusticus, továbbá az előbbi csoportban már felsorolt cincérfélék. Az itt felsorolt elég sok gomba és rovar majdnem kivétel nélkül másodlagos károsító, ezért a megfelelő termőhelyen növő, egészséges fejlődésű B.-állományokban, s a helyesen kezelt döntött fában alig tudnak kárt tenni. Beteges, károsítok által megtámadott B.-öt csak olyan helyeken találunk, ahol az egyéb okok miatt sem tud életképesen fejlődni.
Fájának jellemzői, ipari és egyéb felhasználása. A B. fája egyenletes szövetű, leggyakrabban egyenes rostú, hasított v. fűrészelt lapja szálkamentesen sima. Csavarodott növés nem gyakori. Színe fehér, színes gesztje nincs. Az elég gyakran előforduló barna álgeszt beteges eredetű, rendszerint a törzs megsérülése folytán létrejövő fertőzés következménye. A fa védekezésül gumiszerű anyaggal tömi el a megtámadott sejteket és az azok távolabbi környékén levő még egészséges sejteket is. Ennek az anyagnak a barna színe okozza az álgeszt elszíneződését. A gombafertőzés által már megtámadott és elgesztesedett rész a beteg, az azt körülvevő még meg nem támadott szövetű, de ugyancsak elgesztesedett farész az egészséges álgeszt. Fajsúlya légszáraz állapotban 0,74, fűtőhatása ugyancsak légszáraz állapotban 3589 kalória. Szilárdsági adatai: húzószilárdsága a rostokkal párhuzamosan 1140 kg/cm2, merőlegesen 109 kg/cm2, nyomószilárdsága párhuzamosan 460 kg/cm2, merőlegesen 117 kg/cm2, hajlítószilárdsága a rostokra merőlegesen 850 kg/cm2, nyírószilárdsága a rostokkal párhuzamosan 69 kg/cm2, merőlegesen 290 kg/cm2, törő-munka 0,80 mkg/cm2, keménysége a rostokkal párhuzamosan 780 kg/cm2, merőlegesen 610 kg/cm2, kopásállósága 5,5 mm. Vetemedése nagy, ezért ipari célra gőzölve használják fel.
Kiválóan alkalmas sokféle ipari felhasználásra. Ezek közül kiemelhető lemezipari felhasználása, valamint fűrészáruként, bútorlécként való felhasználása. Hajlított bútorgyártásra is főként B.-fát használnak. Jól telíthető és telítve nagyon jó vasúti talpfának, bányadorongnak, bányapallónak. Kopás közben nem szálkásodik, ezért gőzölve szép és jó parketta készíthető belőle. Felhasználják hordódonga, keréktalp, kaptafa készítésére is. A faragott apró faáruk, fakanalak, szerszámnyelek, háztartási faáruk, játékáruk, kefék fő alapanyaga. Telítve vezetékoszlopnak, komlópóznának, szőlőkarónak is használható. Mezőgazdasági célokra karámfa, kocsirúdfa, nőtt karó, nőtt nyél választékokban használják fel. B.-ből készülnek gyümölcsládák, továbbá bükklemezhordók különféle ipari, vegyi anyagok tárolására. Külföldön papírt és cellulózt is készítenek belőle. A B. tűzifa igen jó faszénégetésre. A porcelángyárak a nemes porcelán égetéséhez előszeretettel használnak bükktűzifát. Ez az amúgy is eléggé tág felhasználási kör szinte napról napra bővül.

Bükkfa-kátrány. A bükk száraz lepárlásakor keletkező kátrány. Főleg faanyagok telítésére, tartósítására használják. A sűrű, feketésbarna B.-t (Pix fagi) az állatgyógyászatban is használják külsőleg rühösség, parazitás bántalmak, viszketegség és ekcémák ellen. Tömény állapotban azonban a vesét és az idegrendszert károsítja, ezért az újabb gyógyászati eljárásban inkább csak alkotórésze a bőrbetegségek gyógyítására szolgáló kenőcsöknek v. szappanoknak.
A B. desztillációs terméke a bükkolaj, amelyet ugyancsak telítésre használnak.

Bükkfatapló (Fomes fomentarius (L.) Kick) v. tűzitapló a legismertebb csövestapló. Nagy méreteket elérő, pataalakú termőtestét szürke v. szürkés-barna kemény kéreg borítja. A termőtest húsa barna, állománya taplós. Régebben ebből készítették a tűzgyújtáshoz használt, ún. tűzitaplót. Különféle élő lombfákon, de leggyakrabban bükkön, nyíren él, micéliuma álgesztesedést, később fehér revesedést okoz. Az idős, túltartott bükkösök leggyakoribb és legveszélyesebb gombakárosítója. (-> Évelő-taplók)

Bükk-gyapjaspille (Dasychira pudibunda L.). A gyapjaspillék családjának egyik jellegzetes tagja. Nemzője 40-60 mm nagyságú. Első pár szárnya vöröses-szürke, harántsávos, a hátsók világosabbak. Hernyója barnásvörös, sűrű szőrpamacsokkal fedett, ez az utolsó szelvényen hosszú és vörösszínű. Május-júnusban repül, petéit a törzsre rakja. A kikelő hernyók októberig károsítanak. Főleg a talajtakaróban bábozódik és bábalakban telel át. Jobbára telepített bükkösökben károsít. Nálunk nagyobb károkat nem okoz, mert bükköseink eredeti termőhelyükön vannak. Védekezés: mint a gyapjaspille esetében. Bábállapotban a talaj bolygatásával, sertések behajtásával gátolhatjuk elszaporodását és pusztíthatjuk. (-> Gyapjaspillék)

Bükkrák. A bükk ágain, törzsén gyakran található, nyitott, hipertrófiás képződmény. Különösen a rossz termőhelyen álló bükkösökben fordul elő. Valószínű, hogy kárláncolat következményeképpen alakul ki: a bükk-gyapjastetű (Cryptococcus fagi) szívásának hatására a kérgen apró, laza burjánzás keletkezik, amely télen könnyen elfagy. Közvetlenül kis fagyfoltokból is kiindulhat. Az elpusztult szöveten Nectria-gombák    telepednek meg, amelyek akadályozzák a sebgyógyulás folyamatát és burjánzást is okoznak. A folyamat (fagy és Nectria-gombák károsítása) éveken át ismétlődhet,   következményeként kialakul a jellegzetes B. [-> Rák (növényi)]

Bükkrák-fatetű (Lachnus exsiccator Hb.). A rudaskorú bükk ágait, törzseit lepi el néha tömegesen, különösen a szabadon és szegélyen álló fákat. Csoportos szívása következtében a bükk kérgén kis burjánzások keletkeznek (kambiumgubacs). Mint a láncbetegség egyik tagjának szerepe van a -> bükkrák előidézésében. (-> Levéltetvek)

Bütü. A hengeres fa vastagabb fűrészelt vége. Újabban B.-nek nevezik a hengeres fa mindkét fűrészelt végét, és különbséget tesznek alsó B. (a fa tő felőli vége) és felső B. (a fa csúcs felőli vége) között. Különösen a fülledésre v. repedezésre hajlamos fák rönkjének B.-jét kell védeni -> B-kapoccsal v. -> bütükenőccsel.

Bütüjel. Iparifa-választékok bütüjére felrakott jelzések: sorszám; átmérő; hosszúság; minőségi osztály; választék jelzése.

Bütükeménység. A fának az az ellenállása, melyet a bütü síkján keresztül behatoló szerszámmal szemben kifejt. Brinell a fakeménység meghatározására 10 mm átmérőjű golyót használt, melyet állandó értékű terheléssel nyomott a fába. A keménységi szám a terhelő erő és a golyó benyomott felületének hányadosa (Brinell keménység).
Janka 1 cm2 equatorsíkú golyót használt. A golyót az equator-síkig benyomó erőt vette egyenlőnek a fa B.-ével. A keménység-meghatározás eljárását Magyarországon Krippel és Pallay professzor tökéletesítette. Vizsgálati módszerük lényege: a benyomott gömbsüveg felülete 2 cm2, benyomási mélysége 2 mm, a benyomáshoz használt P erő osztva a benyomott gömbsüveg felületével (P/2) szolgáltatja a keresett keménységi számot. A benyomott gömbsüveghez tartozó gömb átmérője 31,834 mm.

Bütükenőcs. A fa hossztengelyére merőlegesen fűrészelt, ún. bütüfelület állapota lényegesen befolyásolja a rönkök ipari felhasználhatóságát. A bütün (homlokmetszeten) nemcsak a repedések keletkezését és haladását, hanem a repedéseken a farontó gombák behatolását, így a fa fülledését is késleltetjük, ha teljesen megakadályozni nem is tudjuk. E célra közönséges mésztől kezdve különféle kátrányszármazékokat, továbbá cinkvegyületeket stb. lehet alkalmazni (bekenni) a friss metszetű bütüfelület gondos elszigetelésére.

Bütümetszet (keresztirányú metszet). A fának szálirányra merőleges átvágásakor keletkezett lap (homloklap, végfa). Az egyes fák B.-én jól kivehetők az évgyűrűk, a bélsugarak sávjai, a gesztes fákén látszik a szijács, mely mindig világosabb, mint a geszt. Az átvágott sejtek következtében a gombafertőzésnek jobban ki vannak téve, a száradás ilyen állapotban gyorsabban következik be. A gyors száradás következtében a fafajtától függően kisebb-nagyobb repedések keletkeznek (pl. a bükkön); ez minőségromlást okoz. A fának a nyomó- és kopási szilárdsága a B.-en a legnagyobb. A repedések meggátlására a végfába S alakú kapcsokat vernek be, v. acélszalagot vonnak köréje (talpfa), továbbá enyvvel v. valamilyen bitumenes kenőccsel vonják be (-> bütükenőcs), hogy a gyors száradást — ennek alapján a repedékenységet — csökkentsék. (-> Fametszet)

Bűzmirigyek. Egyes vadfajok jellegzetes, kellemetlen szagát kiváltó mirigyek. A legtöbb szőrmés vadnak ún. jelző v. szagmirigyei is vannak. Ezek között olyan is akad, amelyik nemcsak a vad szaglószervével, de emberi orral is jól érezhető szagot áraszt. Közismert pl. a görény bűzmirigyének penetráns, kellemetlen szagot árasztó terméke.