Igmándy Zoltán 1925. október 9-én született Hajdúnánáson pedagógus családból. A József Nádor Műszaki Egyetem Bánya- Kohó és Erdőmérnöki Karának Erdőmérnöki Osztályára 1943-ban iratkozott be. Tanulmányait a háború miatt megszakította, ezalatt fizikai munkásként dolgozott. 1948-ban kapott erdőmérnöki diplomát. Az 1945-46-os tanévben – annak betiltása előtt - az Ifjúsági Kör utolsó elnöke volt.
Szakmai életét a Debreceni Erdőrendezőségnél kezdte, majd a Püspökladányi Erdőgondnokságnál beosztott mérnök, 1949. júniusától a Szolnoki Erdőgazdaságnál erdőgondnok.
1950-ben az ERTI Soproni Erdővédelmi Csoportba helyezték át. 1953-ban az Erdőmérnöki Főiskola Erdővédelemtani Tanszékre tanársegédi kinevezéssel kerül, ahol 1955-ben adjunktus, 1960-ban docens, 1969-ben egyetemi tanár.
Kezdetben gyakorlatokat vezetett, majd docensi kinevezésétől kezdve az Erdészeti növénykórtan, az Erdészeti állattan I-II. előadásokat tartotta, a Faanyagvédelemtant a faipari mérnök hallgatóknak adta elő. Vezető oktatóként is tartott gyakorlatokat, az önálló munkára helyezett nagy hangsúlyt, a gyakorlati feladatokat e célnak megfelelően alakította ki. Előadásait a nagy szakmai tudás, a gyakorlati problémák ismerete, fanyar egyéni humora jellemezte. A hallgatókkal kiváló kapcsolatot tartott, és ez nem szakadt meg a végzésük után sem.
Oktatóként az Alma Mater múltjának kiváló ismerője, a selmeci hagyományok egyik őrzője, a hatvanas évek végétől a hallgatóság körében terjesztője volt.
Kidolgozta az erdészeti növényvédelmi szakmérnök képzés programját, majd megszervezte az oktatást, vezette a szakmérnöki kurzusokat két és fél évtizeden át.
1968-tól nyugdíjazásáig az Erdővédelemtani Tanszék vezetője. Tagja volt a Kar Tudományos Bizottságának, 1965-69. között dékánhelyettes, 1981-84-ig rektorhelyettes, 1984-1989. október 1-jéig – egészségének megromlásáig – az Erdőmérnöki Kar dékánja.
Fő kutatási területe a fenyő csemeték dőlése, a farontó gombák ökológiája és biológiája, a kitermelt, raktározott és beépített faanyag gombakárosítói elleni védekezés. Ezen túl a nemesnyárasok egészségi problémáival, és a kocsánytalan tölgy állományok pusztulásával foglalkozott behatóan.
A cseresek növénykórtani vizsgálata című kandidátusi disszertációja megvédésével 1957-ben a biológiai tudományok kandidátusa, 1960-ban egyetemi doktori fokozatot szerzett. 1982-ben a Hazánk csövestapló (Polyporaceae s. l.) flórája és a fajok növénykórtani jelentősége című dolgozata alapján a mezőgazdasági tudományok doktora akadémiai fokozatot nyert el. Tagja volt az MTA Növényvédelmi Bizottságának, és Erdészeti Bizottságának, a Faanyagvédelmi Szakbizottságnak, elnöke a Faanyagvédelmi Szabványbizottságnak, alelnöke a OEE Mikológiai és Faanyagvédelmi Társaságának, elnökségi tagja az OEE-nek, a Magyar Madártani Egyesületnek, elnöke az OEE Soproni Csoportjának. Öt könyv-könyvrészlet, számos egyetemi jegyzet, 41 tudományos dolgozat mellett több ismeretterjesztő cikke, szakmai körökben tartott előadása után 1991-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában fő műve Magyarország taplógombái címen.
1962-ben a Kiváló dolgozó, 1966-ban a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetésben részesült. 1966-ban Clusius emlékérmet, 1986-ban Eötvös Lóránd Díjat kapott. Az OEE Bedő Albert díját 1983-ban, 1989-ben Albert Einstein diplomát, 1990-ben az Emberi környezetért kitüntetést, az évben Magyar Köztársaság Csillagrendje kitüntetést kapott.
1992-ben az Erdészeti és Faipari Egyetem legmagasabb elismerését, a Honoris Causa Doktori címet nyerte el.
2000. december 10-én hunyt el Sopronban. a régi Szent Mihály temetőben nyugszik.
Varga Szabolcs (Az erdészeti felsőoktatás 200 éve emlékkönyv Selmecbánya 1808 - Sopron 2008. 1. köt. Sopron: NymE Erdőmérnöki Kar, 2008. p. 221-304.)