ForestPress fotók
2011. május 29. - Fritsch Ottó, a világjáró erdész-méhész. A munka hősi halottai
– Mikor szúrta meg az első méh, hogy méhészkedésre adta a fejét – kérdeztem Fritsch Ottó erdőmérnöktől?
– Ritka adománya ez a Gondviselésnek, és hálás vagyok a sorsomnak, hogy két ilyen gyönyörű pályát adott nekem. Mindig is érdekelt a méhészet, és amikor Budakeszin a csemetekertben dolgoztam, a főnököm vett méheket, és roppant nagy élmény volt, hogy a méhek közelébe kerülhettem. Adódott neki egy kései méhraj, amit nekem adott. Nem tudtam, hogy egy ilyen rajra nem lehet alapozni, mert a június végén kirepülő raj nem életképes. Minden nap hallgattam a zsongásukat, és nem tudtam betelni azzal, hogy saját méheim vannak. Tavasszal aztán kérdezi a főnök, hogy na mi van a méhekkel? Megmutattam, hogy életben maradtak. Nem akart hinni a szemének.
Új lakást kaptunk, és a méheket is oda vittem. Egyszer csak észrevettem, hogy pusztulnak: nyúlós költésrothadás. Ez a legveszedelmesebb gyógyíthatatlan méhbetegség. Azt hittem, elszédülök. Honnan is kaphatták? A környéken nem voltak méhek. Arra gondoltam, hogy Budakeszin, szegény Gyula bácsinál is pusztulnak a méhek. Megyek hozzá, tapintatosan kérdem, mi van a méhekkel. Nézzünk már meg egy kaptárt! De mind egészséges volt, kiderült, nem onnan kaptam. Bejelentettem az egészségügyi hatóságnál, s megtudtam, hogy az előző évben, nem messze, egy vándorméhésznek a betegség miatt föl kellett számolnia az állományát. A helyszínen megtaláltam a pergetőt. Ez már nem óriási szakmai hiba, ez bűn. Mindent elégetett, de a pergetőt, a fertőzött mézzel otthagyta, s oda jártak a méheim. Nem kívánom senkinek azt a keserves érzést, amikor a saját magam által eszkábált kilenc kaptárt a méhekkel együtt el kellett égetnem. A kártérítésből vettem öt család méhet, és elvittem egy másik erdészeti telepre.
Ott sem volt szerencsém, mert elmentek, elpusztultak a méheim. Később adódott egy jó vétel, hitelbe vettem tíz családot Biatorbágyon. Kifogástalanul átteleltek, kezdtem bizakodni. Egyszer csak telefonálnak, menjek gyorsan, mert lemérgezték a méheket. Egy őszibarackost permeteztek a közelben, s nem szóltak. Katasztrófa! A kaptárak tele hullákkal. Néhány méh lézengett a kereteken. Gyorsan átköltöztettem a maradék állományt, de teljesen elkeseredtem. Nem néztem feléjük, csak egy hónap múlva. S láss csodát, repkedtek a méhek. Azok a nyomorult, mérgezett családok összeszedték magukat, megerősödtek és a mézterük tele volt akácmézzel.
Úgy hozta a sorsom, hogy újra költöznöm kellett, s már nem jutott annyi időm a méhekre, lassan fogyni kezdtek, az akkoriban beütött új betegség, a varroa atka miatt is. Béreltem egy telket Majosházán, ahol a szomszédban volt néhány kaptáros méhészet. Látom ám, az egyik fámon ott egy raj. Befogtam őket, ám a szomszédnak nem kellettek. Olcsón odaadták, vittem keretet és szépen kinőtték magukat, lett belőlük harminc család. Tíz év után ott is fölütötte a fejét a költésrothadás. A környéken járt egy fertőzött vándorméhészet. Szerencsére csak az utolsó átnézett család volt beteg. Bejelentettem, megvizsgálták, s szerencsére csak ezt az egy családot kellett elégetnem. Ilyen esetekben az egész állományt meg kell semmisíteni. De innen is költöznöm kellett a harminc családdal. A szállítás reggelén, mire odaértem, már méhfelhő fogadott. A gépkocsivezető nem vállalta a röpködő rakománnyal a főutat, így csak a szomszéd település egyik ismerős tanyájáig jutottunk. Nem sok reményt fűztem a helyhez, mert az akác már levirágzott, számottevő méhlegelő nem kínálkozott. Egy hónap múlva néztem rájuk, s azt láttam, hogy tele a méztér. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy valamit nem tudok, mert látszólag nincs méhlegelő, s a méhek mégis gyűjtenek. Körülnéztem, s rájöttem, hogy a néhány akácon kívül napraforgó, tisztesfű, zsálya, sárga somkóró és sok más apró virág nő a szikesen, amit csak a méhek találnak meg. Ez volt a magyarázat.
A felsőfarkasdi telepem is véletlenül adódott, valaki eladott két családot, mert allergiás lett a méhcsípésre. Ebből lett mára a legerősebb, harminchat családos méhészetem. Ideális hely, változatos domborzatú vidék, sok akáccal. Egyetlen gond, hogy mivel nem lakom ott, hétszer törtek be, minden mozdíthatót elvittek már. Csak a méhekhez nem nyúltak. De újabb lehetőség adódott Budakeszin, mert találtak az erdőben egy rajt. Így ott is lett egy telepem, szépen szaporodtak. Egy újabb méhészet megvétele folytán Perbálon is van telepem, végül Balatonkenesén, az arborétumban is telepítettem néhány családot. De a lakásom teraszán is él egy család, mert anélkül nem tudok élni, hogy a közelemben ne legyenek méhek.
– Megismerik a méhek a gazdájukat?
– Nem. Azt mondják, hogy a fehér köpenyt megszokják, de még ez is kétséges. Ennek az lehet az oka, hogy a hordási időszakban lehet, hogy csak egyszer találkozik a gazdával a méh, mert agyondolgozva magát elpusztul. A méhek a főhordásban három hétig élnek, a telelők 6-7 hónapig.
– Beszélni szokott hozzájuk?
– Nem, de érdekes terápiás hatása van ennek a foglalatosságnak. Semmi nem pihentet annyira, mint amikor a méhekkel foglalkozom. Csodálatos az az összhang, ahogy végzik a munkájukat, s az ember lassan megérti a családi munkamegosztást, szervezettséget. Gyönyörködöm bennük, élvezem az illatot, és ez teljesen kikapcsol.
– Hogy’ lett a magyar méhészet „utazó nagykövete”?
– 1983-ban Budapesten volt a világkongresszus, az APImondia, ahol tolmácsoltam. Nagy élmény volt, megérintett a szelleme.
– Régóta publikál is a szaklapokban.
– Ennek az a története, hogy találkoztam egyszer a HÉV-en a méhészújság főszerkesztőjével, s elkezdtünk szakmai kérdésekről beszélgetni. Szóba kerültek a följegyzéseim, s bíztatott, írjam meg. Azt is mondta, hogy be kellene jelentkeznem a következő APImondiára előadással. Ez nem jött össze, de turistaként sikerült eljutnom az 1985. évi kongresszusra, Japánba, Nagoyába. Életre szóló élmény volt. Ezután következett Varsó. Oda már fölkészülten mentem, vittem egy akáccsemetét, amit a magyar méhészek ajándékaként a záróünnepélyen átadtam az elnöknek. A végén odajött hozzám egy hölgy, a következő kongresszus rendezőjének, Brazíliának a küldöttségvezetője, s azt mondta, ez volt a záróünnepség legszebb gesztusa. Reméli, hogy Rio de Janeiróba is viszek. No, föl volt adva lecke. 1989-ben, Rióban átadtam az akáccsemetét, és megtartottam az első előadásomat, ami nagy sikert aratott. Később még Kínába, Afrikába, Kanadába és Ausztráliába is sikerült eljutnom, és egyedüli vagyok a szakmában, aki 1983 óta minden APImondián ott voltam, az akáccsemetémmel. Amikor az első csemetét vittem Varsóba, még nem is gondoltam arra, hogy ez az aktus médiaesemény lehet. Azóta erre külön figyelek, mert egyébként Magyarország neve lehet, hogy el sem hangzott volna, ám ez mindig nagy sajtóérdeklődést váltott ki. Tavaly, a franciaországi Montpellier-ben a polgármesterasszony szerveztette az ültetést, és emléktábla jelölte a nemzeti színű szalaggal átkötött akáccsemetét.
– Hazai és nemzetközi tekintélyének megfelelően a közelmúltban megjelent egy nagyon fontos szakkönyve az akác méhlegelőkről.
– Időközben nemcsak oktatóként, hanem szerzőként is „fölfedeztek”, írtam sorozatot az erdei méhlegelőkről, s ennek egyik fontos területe az akác méhlegelő. Az írásaimnak az a különlegessége, hogy erdész ismeretekkel és méhésztudással, -szemlélettel mutatom be a témát. Remélem még lesz alkalmam a többi fafajról is megírni egy-egy ilyen könyvet.
– Képzavarral élve, darázsfészekbe nyúlt az akáctémával. A természetvédők első számú közellensége az akác, mert nem őshonos, özönfafaj és kiirthatatlan.
– Köszönöm a kérdést. Az én megfigyeléseim évtizedes tapasztalatokon nyugszanak. Jól ismerem az akác XVIII. században kezdődött hazai történetét, „karrierjét”, felhasználási lehetőségeit, előnyeit, hátrányait.
Ma már meghaladja az aránya a tölgyét. Ez a folyamat a méhészeknek természetesen nagyon kedvező volt. Mára a hazai erdőtelepítési támogatás leépült, az EU-s pénz kevesebb, és saját erő is kell. Nagyságrenddel csökkent az éves erdőtelepítés. Ez fékezi az akáctelepítést is. 2008-ban, a gödöllői méhészkongresszuson elmondtam, hogy a magyar akácerdők nektártermő képessége a sokszorosa annak, amit ma kihasználunk. Tehát ha a területarány nem is növekszik, bőven van tartalék.
Az akácról még annyit, hogy fontos tájalakító hatása van az Alföldön, ahol korábban végeláthatatlan pusztaság volt, ma mindenfelé erdőket láthatunk. Kiemelt szerepe van a futóhomok megkötése terén, s ez más kultúrákat is véd a deflációtól. A terjedése kézben tartható, szemben például a bálványfával. Növeli a talaj termőképességét, és a felhasználása ma már rendkívül szerteágazó. Belegondolt már valaki, hogy mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne hazánkból az akác? Arról nem is beszélve, hogy nemcsak a magyar vidéken nyert létjogosultságot, hanem a magyar gondolkodásban és kultúrában is. Az akácot szükséges korlátozni, de a teljes kiirtása azzal lenne egyenértékű, mintha a burgonyát, a paprikát vagy a kukoricát akarná valaki betiltani. Zétényi Zoltán
Az akácosok mesterségesen telepített kultúrerdők. Az 1900-as évek elején már 10 százalék volt az arányuk, de a későbbiekben a történelmi-gazdasági folyamatok befolyásolták a térnyerést: elsősorban a trianoni diktátum, amely az erdeink döntő részének az elvesztésével járt, majd az azt követő fahiány. Az Alföldön állt rendelkezésre terület, a belterjes állattartásra átálló mezőgazdaság által felhagyott legelők. Az a termőhely csak az akácnak és a nemesnyárnak felelt meg. Így alakultak ki a nagykiterjedésű akácosok a Nyírségben, Pusztavacs térségében, Hajdúhadház és Császártöltés környékén. Az 1923-as erdőtörvényben rögzítették az Alföldfásítás szándékát, s a ’30-as években indult a telepítés. A nagyarányú térnyerés ekkor kezdődött. A ’60-as évekre váltak vágásérettek ezek az állományok, amikor a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés befejeződött. A szekérgyártás megszűnt, a szőlőkarókat a betontámok váltották föl, a bányászat leépült, a tűzifaigény is csökkent. Született is kormányhatározat, hogy az akkor 270 ezer hektárnyi, 18 százalék akácot 54 ezer hektárra kell csökkenteni. Ezt a határozatot nem sikerült végrehajtani. A gyenge termőhelyen gazdálkodó mezőgazdasági nagyüzemek ugyanis érdekeltek voltak az akáctelepítésben, mert támogatást kaptak, és annyival is kevesebb terményt kellett előállítaniuk. Időközben megoldották az akácfa csavarodás kivédését, nagy fesztávú áthidalókat tudtak gyártani ragasztott deszkából, újból keresték az akác szőlőtámokat, mert azok nem törték össze a gépeket. Napjainkban pedig ismét keresett az akác tűzifa. Ma mintegy 420 ezer hektárnyi az akác, és 24 százalék az aránya.