1912. február - Olaszország erdőgazdasági politikájának alapját eddig az
1877. évi június hó 20-án hozott erdőtörvény és néhány más törvényben
elszórt kisebb jelentőségű rendelkezés alkotta. Az 1877. évi törvény az erdő fenntartását a szükséges mértékben biztosítani vélte azáltal, hogy a szelídgesztenye felső tenyészhatára fölött az erdők irtását és oly fátlan területek mezőgazdasági használatát tiltotta, amely területek a közjó érdekében csak erdőgazdaságilag művelhetők. Ez a törvény továbbá minden tartományban a tartományi elöljáró elnöklete mellett erdészeti bizottságot létesített, amely a törvényes rendelkezések végrehajtásával van megbízva.
Azonban daczára ennek a törvénynek, Olaszország erdei mégis a pusztító használat következtében mindinkább szomorúbb állapotba jutottak s az erdőpusztítások következményeként a hegyvidékeken földcsuszamlások, vadpatakok és árvizek pusztításai gyakoriak. Felmerült tehát annak szükségessége, hogy ezek a bajok különleges rendszabályokkal orvosoltassanak, amelyek részben az állami erdőkről, az erdőgazdaság védelméről és előmozdításáról szóló, 1910. évi június hó 2-án kelt törvényben foglaltatnak, részben pedig 1910. évi november hó 30-áról kelt két törvényjavaslat tartalmát képezik, melyek egyike az 1877. évi erdőtörvény módosításáról és a hegyvidéki legelő és mezőgazdaságról szól, míg a másik az erdészeti tanügyre vonatkozik.
Amennyire a római nemzetközi mezőgazdasági intézet egyik közleményéből kivehető, az állami erdőkről szóló törvény legfontosabb intézkedése az, hogy az állami erdők részére önálló hatóságot állít fel, amely ezen birtok nagyobbításával és elidegeníthetetlenségével, valamint a rendszeres gazdaság jó példájával arra hivatott, hogy az olasz erdőgazdaságot és az erdei termékekkel való kereskedelmet előmozdítsa.
Az állami erdőbirtok áll: a) az elidegeníthetetlennek nyilvánított állami erdőkből;
b) a pénzügyminisztérium által kezelt állami erdőkből;
c) egyéb kizárólag erdészeti művelésre alkalmas területekből;
d) az állami erdőhatóság által vétel útján vagy más módon szerzett erdősült területekből;
e) az ugyanezen hatóság által vétel vagy kisajátítás útján szerzett, nem erdősült területekből, végül;
f) oly újonnan beerdősített vagy a közmunkaminisztérium által külön törvények alapján beerdősítendő oly területekből, amelyeket a földmívelésügyi minisztérium jónak lát az állami erdőbirtokba bekebelezni. Ezek az erdők és egyéb területek elidegeníthetetlenek és rendszeres gazdasági terv szerint kezelendők.
A törvény 17. §-a az erdőigazgatóságot felhatalmazza, hogy mezőgazdasági pénzintézeteknél és takarékpénztáraknál előlegeket és kölcsönöket vehessen fel.
Az állami erdőfelügyeletnek a községek, tartományok, nyilvános intézetek, testületek, egyletek és részvénytársaságok erdei vannak alávetve.
Különösen elhanyagolt erdők újraerdősítését a minisztérium a munkálatok műszaki vezetésének díjtalan ellátásával és hektáronként 50-100 líra hozzájárulással segítheti elő.
A birtokosok által beerdősített kopár területek, ha sarjerdő telepíttetett rajtuk, 15 évig, máskülönben 40 évig adómentesek.
Ezen törvény végrehajtásának költségei az első 5 évre vonatkozóan 30 millió lírában vannak előirányozva. E törvény kiegészítéséül szolgál a fennemlített két kisebb törvényjavaslat. Az első az erdők és legelők fenntartásáról gondoskodik, újraszervezi az említett bizottságokat és a szelídgesztenye előfordulási határát, amely eddig az erdőfelügyeletnek korlátot szabott, elejti. Igen fontosak a legelők jókarban tartására, a rétek öntözésére és a vízszabályozásra vonatkozó rendelkezések. Tönkretett legelőket az erdészet megjavít s e czélból kellő kárpótlás mellett több évre tilalom alá is helyezheti.
A második törvényjavaslat az erdészeti szakoktatást szervezi három fokon és az erdészeti kísérletügyet kezdeményezi.
