1922. február - I. Az erdőtörvény életbe lépte után kiadott
erdőrendezési utasítás a térszakozásos, valamint a vágásosztásos
üzemrendezési módot teremtette meg és azt a legszélesebb körben érvényre
is juttatta. Főleg ezeknél az eljárásoknál, de még a kombinált szakozási módnak alkalmazása mellett is rendszerré fejlődött azután nálunk az a gazdasági eljárás, mely az évente esedékes fatermést bizonyos előírásszerű területarányokon levő faállományok tarra vágásával biztosítja.
Ez a tarvágásos rendszer, mely a nyugat államaiban jórészt a gazdaságtörténeti múlté, — ott annak idején sem jutott sehol olyan széleskörű elterjedésre, mint Magyarországon, ahol megszámlálhatatlan,
arányaikban és értékükben meg sem állapítható gazdasági károknak és bajoknak lett eredő forrása.
Hozzájárult ehhez még a fatermés terület szerint, tövön és nagyrészt több évre való eladási módjának széles körben való alkalmazása, mint majdnem magyar különlegesség, vagy legalább is magyar földön kívül annyira sehol sem favorizált eladási mód, mely a bajokat jelentékenyen tetézte.
Főleg a nagyobb területi arányokban és az üzleti vállalkozások részéről végzett tarra vágásoknak leginkább a domb- és hegyvidéken természetes következménye az, hogy az erdőnek évszázados humuszát megbontja a vágásnak ilyenre figyelmet nem vető munkája. Feltépi és lehúzza a fatermés vontatása vagy könnyelmű eregetése, kiégeti a nap heve, lemossa a zápor, s mind ennek folyományaképpen nem egyszer már az új erdő megtelepítéséig megsemmisülnek, vagy legalább is elsilányulnak azok a tényezők, amelyek a gazdasági fejlődésnek, az eddiginél többet termő állományok megalapozásának el nem engedhető feltételei.
Ahol még az új erdő telepítése is elmarad, vagy ha el sem marad, de nem kímélik az erdőtalajt a legeltetéstől, — ott természetszerűleg az elkopárosodás következik be.
Statisztikánk szerint az integer Magyarország területén 1,286.000 kat. holdon pusztult el ekként az erdő.
Sokat írhatnánk arról, hogy a tarra vágás útján hány ideális elegyben volt erdőállomány semmisült meg, hogy miként terjedt el a súlyos következményekkel járó elluczosodás a hegyvidéken; ugyanott miként szorult vissza a jegenyefenyő, az előhegységben és a dombvidéken pedig a tölgy; hogy terjedt a gyertyán, ákácz stb. A tarra vágásnak tárgyunk kiinduló pontjául szolgáló egyik folyamánya az is, hogy olyan fafajú állományok helyén, amelyek sarjadzóképesek, a legszebb szálerdőket tuskósarjakból, meg a tuskósarjak közé települt gyertyánból és más gyomfából keletkezett
erdők váltják fel.
Sok helyütt ugyan a tarra vágás után a legnagyobb gonddal beültetik a vágásterületet, de nem számítanak azzal, hogy a hamar előtörő tuskósarjak a telepített új erdőre szinte megsemmisítő hatással lesznek. Ritka ugyanis a hely, ahol a sarjakat kivághatjuk, mielőtt azok a telepített fiatalost elnyomnák és ahol ezt annyiszor meg is ismételhetjük, ahányszor azt a gazdasági érdek szükségessé teszi. Vagy távol van az erdő, ahol az ilyen munka egyáltalán szóba sem jöhet, vagy nem akad ember, aki az ilyen sarjak levágását vállalná, vagy olyan költségbe kerül a munka, hogy nem áll arányban a termelt anyag értékével és szinte felérne egy
új erdőtelepítési költséggel.
Az a megállapításunk, hogy a legtöbb helyen az eseteknek legalább is 90%-ában az erdőgazda vágy nem is próbál, vagy nem tud megküzdeni a sűrűn előtörő sarjakkal, s ezek 15—20 év multán teljesen elnyomják a fiatalost, mely a tuskókból eredt buja bokorhajtások alatt elnyomva sínylik.
Sok helyütt be sem ültetik a vágásterületet, mert „vidoran sarjadzanak a tuskók", s mert „az ültetett csemeték úgy sem tudnának olyan hajtásokat fejleszteni, mint a buján előtörő sarjak".
A nemtörődömség, vagy a most vázolt naiv felfogások érvényesülése mellett alakult át a legtöbb tölgyszálerdő sarjerdővé, amint az efféle gazdasági eljárás nagyban elősegítette az országban a gyertyán olyan károsan nagy elterjedését is.
Lépten-nyomon látjuk azt a szomorú jelenséget, hogy tuskósarjak, gyertyánfiatalos csoportok, mogyoróbokrok és egyéb gyomfák borítják ott a talajt, ahol csak nem is régen a legszebb szálerdők állottak.
Quousque tandem . . . ! ?
Érezzük, hogy így nem mehet tovább!
Érdemes, sőt kell foglalkoznunk azzal, hogy miként járjunk el másként és hogyan akadályozzuk meg ezt á gazdasági visszafejlődést.
A szálerdőknek a vázoltak szerint sarjerdőkké való fokozatos átalakulása figyelemre úgyszólván eddig alig méltatott, de manapság már el nem odázható országos probléma. Veszedelem, mely az úgyis annyira megapadt tölgyszálerdőinket szinte végpusztulással, igen sok erdőtalajunkat pedig a végkimerüléssel fenyegeti.
Mert legyünk tisztában azzal, hogy a sarjerdőgazdaság, ha azt nem ártéri, tehát iszapolt talajon űzzük, mint természetellenes, előbb vagy utóbb, de végeredményben szinte kivétel nélkül a talaj kimerülésére vezet.
Most folynak az országban az élő fakészletekre vonatkozó statisztikai felvételek, melyek a sarjerdő kérdésre is bizonyos világot fognak vetni. Bizonyos, hogy az eredmények ez irányban nagyon lesújtók lesznek, mert a már rendelkezésre jutott adatok is megdöbbentő képet nyújtanak.
Közel félszázada folyik ez az átalakulás anélkül, hogy annak megállítására, anélkül, hogy ennek a gazdasági kérdésnek a megoldása érdekében bármely irányban jelentősebb gondoskodás történt volna. Még azoknál a birtokkategóriáknál sem ritkák az esetek, amelyeknél a legkonzervatívabb, de egyszersmind a legokszerűbb erdőgazdálkodást joggal lehet elvárni. Sőt egyes kormányintézkedések a múltban, ha nem is támogatták, de legalább is megerősítették, helybenhagyták a sarjerdők létesítésére irányuló törekvéseket még ilyen birtokokon is! Tudunk az erdőtörvény 17. §-ának rendelkezése alá tartozó főpapi erdőbirtokokra vonatkozó üzemtervekről, amelyek a tölgyerdőre hatvanéves vágásfordulót írnak elő. Tudunk terjedelmesebb egyházi birtokok kifejezetten sarjerdőüzemre készült üzemtervéről, mely harminczéves vágásfordulót ír elő. Ismerünk ilyet a 17. § alá tartozó főúri birtokokról is többet. Oly helyekről, ahol a birtokarányok az ilyen üzem kialakítására befolyással nem voltak, ahol ezt gazdaságilag és főleg az okszerűséggel megokolni nem lehet.
Fejér vármegyében az olyan erdőbirtokok közül, melyeken üzemtervszerű gazdaság folyik: 31-23% a sarjerdő; a Fejér megyei egyházi erdőknek pedig 50°/o-a; Pest vármegyében pedig az üzemtervszerű gazdálkodás alatt álló 110750-2 kat. hold erdőből: 65'S0/o a sarjerdő; az itt levő egyházi erdőknek: 94°/o-a, a hitbizományi erdőknek: 83°/o-a, a közbirtokossági erdőknek pedig közel 100%-a sarjerdő.
Van hely, ahol a több jövedelem biztosításának balhite terelte el a gazdaságot az okszerű iránytól. Másutt az adott viszonyokkal leszámolni nem tudó tájékozatlanság ütötte bélyegét az erdőgazdaság ilyen irányára.
Sarjról keletkezett erdőt talált valószínűleg az erdőmérnök, aki az üzemtervhez a helyi adatokat felvette. Élt abban a nagyon általános balhitben, hogy a sarjerdőknek szálerdővé való átalakítása igen bajos. Megfogta tehát a dolog könnyebb végét és sarjerdőre készítette az üzemtervet s az ilyen formában jóváhagyást is nyert!...
Pár évtized előtt szép jövedelmet is hozott a sarjerdő a cserkéreg és a vargafa kedvező ára révén. Ez sok embert, kisebb erdőbirtokok tulajdonosát is kifejezetten arra csábította, hogy sarjerdőgazdaságra alakítsa át tölgyesét. A cserkéregkereslet azonban visszafejlődött, a legtöbb sarjerdő elsilányosodott, s ma már nem egy esetben kiélt, talajon csenevész erdővel áll szemben a gazda. Mit tegyen? Tanácstalanul áll! Hozzá még kedvező a konjunktúra a tüzelőfára! Nyúzza tehát az erdőt rendületlenül! A végkimerülésig!
Ez a magyar sarjerdőgazdaság helyzetképe főleg a kisebb birtokon, mely azután a belegeltetéstől is sokat szenved. A legutóbbi időkig ez folyt az országban itt-ott üzemtervi előírás mellett is, anélkül pedig széltében.
A kormány most oda határozott, hogy vétót mond az ország erdőtőkéje, mint nemzeti vagyon, s vele az adóalanyok fejetlen pusztulásának; s a sarjerdőüzemet megfelelő korlátok közé, a kifejezetten kisbirtokokra szorítja. Addig is, amíg törvényes rendelkezésekkel korlátot szabhat minden ilyen okszerűtlenségnek az üzemtervek revíziójánál — ahol ez indokolt és nagyobb akadályba nem ütközik —, a vágásfordulót már átmenetben is számottevően felemeli, s leszögezi azt a feladatot, hogy a sarjerdőt fokozatosan, de mielőbb szálerdővé kell átalakítani. Üzemterv nélküli nagyobb gazdaságban pedig fahasználatot nem a sarjerdőnek, de csak magasabb vágásfordulónak megfelelő arányokban engedélyez, hogy az átmenetet biztosítsa.
A kormány ezzel korlátot szabott a sarjerdő-gazdálkodás továbbterjedésének, sőt a meglevők átalakítására szorítja a birtokosokat.
Most ezeken áll tehát, hogy a rendszerváltozást úgy érvényesítsék, hogy az a gazdasági érdekek javára, szolgáljon.
Szakítani kell mindenesetre azzal az eljárással, amelynek révén a gazdasági tevékenység az erdőbirtok esedékes vágásának letárolásában merül ki, az erdő többi része pedig a természet abszolút nyugalmát élvezi mindaddig, amíg hasonló sorsra kerül.
Érvényesülnie kell a gazdasági tevékenységnek az egész vonalon, a birtok minden részén, akármilyen is legyen az üzemmód, amelyet alkalmazunk. Érvényesülnie kell különösen az olyan erdőben, ahol a sarjerdőt alakítjuk át szálerdővé. Erre az átalakításra az óvatosan végrehajtott szálaló vágásos erdőgazdasági eljárás (Lásd Erdészeti Lapok 1921. évi deczember havi füzet) kínálkozik megfelelőnek, mert módot ad arra, hogy a sarjadzás ellen a lehetőségig sikerrel védekezzünk s az erdő természetes úton való felújítását is biztosítsuk. Elengedhetetlen követelmény azonban, hogy az erdő hozzáférhető legyen, s ha nem az, szállítóberendezésekkel feltárassék.
Az a félelem és igen gyakori beállítás, hogy a sarjak nem bírják ki a magasabb vágásfordulót, és hogy a sarjerdő természetes felújítása alig, vagy egyáltalán nem sikerül, teljesen téves, s minden alap nélkül való. Az egy évtizedet meghaladó idő óta, átalakítás alatt álló kincstári sarjerdők mindezt a leghatározottabban megczáfolják. Sőt még a jövedelem tekintetében is igen megnyugtató eredményeket biztosítottak.
Az intenzív és igen körültekintő gazdasági tevékenység mindenesetre elengedhetetlen kellék ehhez, amely azonban igen örvendetes sikerekhez vezet.
Kiegészítéséül a leírtaknak ide fűzöm még, hogy síkföldi televényes, mély talajon, ahol a tuskóirtás költségbe nem kerül, s ha arra bármely körülmény reá utal, kétéves mezőgazdasági műveléssel kapcsolatosan jó sikerrel újíthatjuk fel a tölgyerdőt, mert így módunk van a sarjadzás lehetőségének teljes megszüntetése mellett arra is, hogy a talajnak a mezőgazdasági műveléssel való kiélése nélkül a legszebb fiatalost létesítsük. Sarjerdőknek átalakításánál azonban, ahol máris többé-kevésbé kimerült, vagy legalább is a természetesnél nagyobb mértékben igénybe vett talajról van szó, az ilyen eljárás még kedvezőbb esetekben is efemer értékű, amiért is alkalmazás előtt kellő megfontolást igényel.
II.
A sarjerdő nemcsak akként gyarapodott Magyarországon, hogy a letarolt erdők helyén a tuskók töve körül előtört sarjakból ilyen erdők keletkeztek. Ezer és ezer holddal gyarapodott a sarjerdő akként is, hogy ákáczot telepítettek oda, ahol annak nevelése nem indokolt. Tudvalevő, hogy az ákácz tenyészeténél csak sarjerdőüzemmódot alkalmazhatunk, mert a levágott ákáczerdőt a buja sarjadzás folytán, ültetvényekkel felújítani czéltalan és okszerűtlen lenne. Így tehát az ültetett ákáczerdők a pár
évtizedes vágásforduló fokozatos lepergése során bekerülnek a sarjerdők kategóriájába, s azok számát jelentékenyen szaporítják.
Ilyen módon még az erdőtörvény 17. §-a alá tartozó erdőbirtokok közül is igen soknál szinte észrevétlenül ékelődött be a sarjerdő a szálerdőgazdaságba, amivel azután az üzemátvizsgálási munkáknál, mint már bekövetkezett tényekkel számolni kellett. Tudunk Zalában, tudunk Somogyban és tudunk egyebütt is főúri, egyházi, községi és egyéb birtokokról, amelyeken ilyen módon hatalmas erdőrészletek lettek sarjerdőkké. Debreczen város teljesen indokolatlanul több ezer holdas ákáczerdőt telepített ilyen módon. Tolna vármegye 49691,4 kat. hold erdejéből már 5779,3 kat. hold az akácz, amelyben még manapság 680,8 kat. hold szálerdőknek az alkotó része. Veszprém vármegyének 148779,1 kat. hold erdőségéből 5777,5 kat. hold az akácz, melyből 9507 kat. hold még szálerdőgazdaságban ellátott elegyes erdők között szerepel.
Az akácz kultusza közgazdaságilag igen károsan teng túl Magyarországon. Ép úgy szertelenségbe kerültünk a síkföldön és a dombvidéken az ákácczal, mint ahogyan a hegyvidéken az elluczosodás éreztette gazdaságilag igen kedvezőtlen következményeit.
Az ákácz messzire elágazó buja gyökérzetével kiéli a talajt, lehulló gyér lombjával pedig közismeretűen alig javítja az erdőföldet s legkevésbé pótolja azt, amit ebből elvont. Pedig azt látjuk, hogy többnyire gyengébb, főleg homoktalajon tenyésztik az ákáczot, azzal indokolva meg, hogy ott jobb sikerrel mást alig telepíthetnének és hogy az ákácz hamar vágható és szép jövedelmet hajt.
Ez a korán bekövetkező haszon és az egyébként tapasztalható nagy tájékozatlanság megtéveszti azokat az embereket, akik nem számolnak a következményekkel és számító előrelátás nélkül fejtenek ki gazdasági tevékenységet.
Az ákácz ugyanis 1—2 vágásforduló után már sínylik, majd utóbb egészen elcsenevészik. Pajzstetű lepi el és pusztul; maga után hagyva egy abszolút kiélt talajt.
Ennek megállapítása mellett nem kell részletesen bizonyítanunk, hogy ott, ahol oly arányban és czéllal telepítünk erdőt, hogy abban a jövőre rendszeres gazdaságot űzzünk, nem kezdhetjük azt olyan fafaj ültetésével, mely a talajt kiéli. Gazdaságilag még akkor sem lenne ez indokolt, ha a legjobb talajjal állanánk szemben. Annál kevésbé helyénvaló, ha a talaj silány és más művelésre alig alkalmas, mint például a Nagy-Alföld beerdősítésre váró kiélt homokterületei.
Fontos közgazdasági érdek kívánja meg tehát, hogy állást foglaljunk az ákácz ilyen érvényesülése ellen! Mert, ha a gazdasági jövőt megalapozni, tevékenységünket fejlődésképes egészséges útra terelni kívánjuk; ha építeni akarunk és előrelátott céllal irányítjuk munkásságunkat, akkor nekünk, főleg a silányabb talajra olyan fanemeket kell megválasztanunk, amelyek révén a talajt javítani, nemesebb, értékesebb fafajok tenyésztésére fokozatosan előkészíteni képesek vagyunk.
- Választásunk pedig ilyen törekvések mellett semmi esetre sem érheti az ákáczot, hanem elsősorban az e czélra alkalmas fenyőféléket és azokat a lombfafajtákat, amelyek ilyen talajokra valók, s azok javítására alkalmasok.
Körülbelül annyi idő igénybevételével, amennyi alatt az ákácz 2-3 vágásforduló során a talajt teljesen kiélné, mi fenyővel úgy
megjavíthatjuk az erdőföldet, hogy az ezúton és nem egy esetben már más fajok tenyésztésére is alkalmassá válik.
Le kell azonban szögeznünk, hogy ez az állásfoglalásunk nem jelenti azt, hogy irtó háborút kívánunk vezetni az ákácz ellen és az egész vonalon megakadályozni kívánjuk annak tenyészetét.
Vízmosások, omló hegyoldalak, épp úgy, mint a mozgó, futóhomok megkötésénél kifejezetten ily rendeltetéssel az ákácz pótolhatatlan. Ha ákáczunk nem lenne, más e czélra alkalmas fafaj hiányában mesterséges és igen költséges műszaki létesítményekkel érhetnők csak el azt a hatást és eredményt, amit az ákácczal biztosítanunk sikerül.
Az ákácz igen alkalmas az egységes megművelés alá eső mezőgazdasági földek szegélyezésére és szélvédő pásztáknak. E fásszegélyek és szélvédő pászták okszerű telepítéssel és tervszerű használás mellett sok esetben a mezőgazdaságnak az összes tűzi- és szerfa, de mindenesetre az ákáczfa-szükségletét biztosítani képesek. (Ügyes szélvédő pasztákat alakíthatunk két párhuzamosan haladó 3—3 soros ákáczültetvényből.) A két-háromsoros ültetvény között gyalogjáróra alkalmas paszta vonul végig, ami a nyári tikkasztó melegben a gazdaságban foglalkozóknak kellemes közlekedési eszközül is szolgál.
Szívesen látjuk az ákáczot az alföldi tanyák mellett, akár egy-két holdas tagokban is. E kis erdőtagok elsősorban úgyis arra valók, hogy a tanya állatvilágának a tikkasztó hőség ellen árnyat nyújtsanak; marhának, sertésnek, szárnyasnak kifutóul és pihenőül szolgáljanak. A kertművelésnek, gyümölcsfáknak, a méhgazdaságnak a szél ellen védelmére legyenek és egyben méhlegelőt biztosítsanak. Ilyen kisebb foltokat a tanyák körül, ha ki is élne az ákácz, azok mesterséges megjavítása különös nehézségbe nem
ütközik.
Soha annyi ákáczmagot nem gyűjtetett és nem vásárolt a magyar állam, mint manapság; és főleg az Alföld részére soha annyi ákáczcsemetét nem nevelt, mint éppen a jelenben. Tehát egyáltalán nem az ákácz ellen irányuló irtó háborúról, de arról van szó, hogy az ákáczot arra az alkalmazásra utaljuk, amelyben a gazdasági élet hasznára válik és feltétlenül megakadályozzuk azt a szerepét, amellyel aránytalanul nagy kárára van a magyar erdőgazdaságnak! Írta: Kaán Károly.
