Király Lajos (1894 – 1970) erdőmérnök, a Szilvásváradi Erdőgazdaság főmérnöke, a talajerózió elleni védekezés és a Tokaj-Hegyalja szőlővidék rekonstrukciójának egyik úttörője. Javaslatára Pallavicini őrgróf a Bükk-fennsíkon lévő őserdőt kivonta a termelésből és a tudományos kutatás rendelkezésére bocsátotta. Király Lajos Selmecbányán született, ahol édesapja, Király Ernő az evangélikus líceum igazgatója és a Magyar Turista Egyesület Szitnya Osztályának elnöke volt. Már gyermekkorában gyakran segített édesapjának turistautak jelzésében, és itt szívta magába az erdők és hegyek szeretetét. A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola erdőmérnök hallgatójaként az I. világháború kitörésekor önkéntesként vonult be. Ötévi szibériai hadifogság után Kínán át tért haza, majd Sopronban szerzett erdőmérnöki oklevelet 1921-ben. Ezt követően a szilvásváradi Pallavicini uradalomban erdőmérnök, később főmérnök, majd az Erdőgazdaság vezetője lett.
Számos újszerű felújítási, termelési és közelítési módszert vezetett be, így az ő találmánya volt a fémből készült Király-féle csúsztató, amely a Szalajka Völgyi Szabadtéri Erdei Múzeumban ma is látható. Az ő javaslatára döntött úgy Pallavicini őrgróf, hogy a Bükk-fennsíkon lévő őserdőt kivonja a termelésből, és a tudományos kutatás rendelkezésére bocsátja. Családjával 1928-tól 1949-ig a Szalajka völgyben, a mai Erdészeti Múzeum épületében lakott. Hét gyermeke közül egyik fia, Király László, szintén az erdőmérnöki pályát választotta, aki hosszú soproni egyetemi tanári, majd emeritus professzori tevékenység után 2004-ben hunyt el. Lánya, Király Ilona az Erdőmérnöki Főiskola diákjaival távozott 1956-ban Kanadába, ahol az utóbbi években több verseskötete is megjelent.
Király Lajost még Szilvásváradi tartózkodása idején, 1946-ban központi felügyelővé nevezték ki, majd 1949-ben családjával Miskolcra költözött. Itt a Miskolci Erdőgazdaság több osztályának irányítása (1949–52) után egészen nyugdíjazásáig az Erdőgazdasági Építő Vállalat főépítésvezetőségét irányította 1955-ig. Eközben vízgazdálkodási kérdésekkel is intenzíven foglalkozott, és a Magyar Hidrológiai Társaság Borsodi Csoportjának alelnöke, majd már nyugdíjasként, elnöke lett. Tevékenyen közreműködött a tokaj-hegyaljai szőlők felújításában, a hegy- és dombvidéki termőtalaj pusztulása elleni védekezésben, szélvédő erdősávok létesítésében. Részt vett az Országos Talajvédelmi Tanács létrehozásában, valamint Nagy-Miskolc vízellátásának kialakításában. Sajnos számos más erdő- és vízgazdálkodással kapcsolatos terve az akkori politikai irányítás és bürokratikus ügyintézés körülményei között megvalósítatlan maradt. Cikkeit elsősorban a Borsodi Műszaki Életben és a Hidrológiai Közlönyben publikálta.