Az Országos Erdészeti Egyesület Közönségkapcsolatok Szakosztálya és az Erdők a Közjóért Szakosztály kerekasztal beszélgetést szervezett 2009. március 18-án, az Erdészeti Információs Központban parlamenti szakpolitikusok és az erdészeti ágazat vezetőinek részvételével. A kerekasztal beszélgetés a magyar erdőkkel, magyar erdőgazdálkodással kapcsolatos legfontosabb és legidőszerűbb témákat célozta meg, többek között a Nemzeti Erdőprogram és az erdészeti kommunikáció kapcsolatát, az erdészet államigazgatási helyzetét, az adó 1 százalékának erdészeti célra történő felajánlását, a közjóléti finanszírozás helyzetét, az ötéves erdőmérnökképzés visszaállítását.
A kerekasztal beszélgetésen részt vett Herbály Imre, az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának alelnöke és Orosz Sándor, a környezetvédelmi bizottság alelnöke. A szakma vezetőit Náhlik András a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kar dékánja, Horgosi Zsolt, az MNV ZRT igazgatója, Támba Miklós, a MEGOSZ alelnöke, Mőcsényi Miklós, a FAGOSZ főtitkára képviselte. A házigazdák pedig dr. Pethő József, az OEE elnöke, Dobó István és Zétényi Zoltán szakosztályelnökök voltak.
Zétényi Zoltán köszöntője után vitaindító előadásában az erdészeti kommunikációt a Nemzeti Erdőprogram kereteibe helyezve emlékeztetett a szakma kommunikációs hagyományaira, melyek a XIX. századtól napjainkig nyújtanak néhány követendő példát is.
Többek között kiemelkedő kommunikációs esemény volt az 1936-os budapesti II. Erdészeti világkongresszus, valamint az 1971-es vadászati világkiállítás.
De nem kerülhetők meg a szervezetek belső kommunikációjának hibái, és elemeznünk kell az erdészeti kommunikáció jelenlegi állapotának lélektani és szociológiai okait – figyelmeztetett Zétényi Zoltán.
Kiemelte a szakma identitásának sérüléseit (Trianontól az egyetem szétverésén át az államigazgatás leértékelése és a rivális kompetencia igény megjelenése), melyek a szakma presztízsének erodálódásához vezettek.
Felhívta a figyelmet az agrárágazaton belül megfigyelhető nemzetközi tendenciákra, az átrendeződés irányára, jellegére, amelyekkel ellenkező tendenciák figyelhetők meg hazánkban: Az erdőipar világszerte fölértékelődik, nálunk, az államigazgatási hierarchiában az erdészet leértékelődik, forráskivonás jellemzi, a feladatok egyidejű bővülésével. Ezt az ellentmondást a szakma intézményi és személyes szinten nehezen tolerálja.
A Nemzeti Erdőprogram hét évvel ezelőtti kötetében két fontos megállapítást tettek a szerzők:
1. Nincs átfogó információ a közvélemény erdővel és erdőgazdálkodással kapcsolatos ismereteiről és az erdészeti ágazathoz való viszonyról;
2. Az erdőgazdálkodási ágazat a médiakommunikációt nem tudja kellően kihasználni, szükséges az átgondolt PR-stratégia kidolgozása.
Bár a Nemzeti Erdőprogram tizedik pontja a kommunikációról szól, mint ismert, a Nemzeti Erdőprogramra a Magyar Köztársaság költségvetésében nincs egyetlen forint sem. Ez az első negatív következménye annak, hogy az ágazat érdekérvényesítő képessége csupán kormányhatározatig terjedt.
Mint tudjuk, az érdekérvényesítő képesség nagyon szoros korrelációban van a sajtó- és tömegkapcsolatokkal.
Néhány évvel ezelőtt a hazánkban működő 19 állami erdészeti társaság összefogásával egy országos reprezentatív kutatás készült a lakosság erdőállománnyal és erdészetekkel kapcsolatos ismereteiről.
Az eredmények megdöbbentőek – olvasható az akkori ÁPV ZRT közleményében.
A megkérdezettek nagy része elégtelen és sokszor helytelen ismeretekkel bír. Sok esetben olyan alapvető kérdések megválaszolásával is komoly falakba ütköznek, mint például az erdész feladat- és foglalkozási körének meghatározása.
A megfogalmazásuk szerint elképesztő tudatlanság tapasztalható a megkérdezettek körében.
Az előadó azon képedt el, hogy a felmérés megrendelői-készítői elképedtek eme tájékozatlanságon.
Erre két alapos oka is van.
Egyrészről, miért is volna köteles az átlag magyar állampolgár ismerni az erdész feladat- és foglalkozási körét? Az erdészek ismerik-e mondjuk a villamos művek kirendeltség-vezetőinek feladat- és foglalkozási körét? Megkockáztatható, hogy nem.
Másrészről: megtett-e a szakma mindent annak érdekében, hogy az átlag honpolgár tisztában legyen azzal, mi is a „zöld kalapos, zöld kabátos” emberek feladata. Nyújtott-e elegendő tájékoztatást a szakma bármely szegmense – a szakhatóságtól, a társaságokon át az oktatási-kutatási intézményekig? Megkockáztatható, hogy nem.
Akkor miről beszélünk? Miért vagyunk meglepődve?
Az előadó két ábra adataira hívta föl a jelenlévők figyelmét, elsősorban az újságírókét: az egyik az ország erdőterülete növekedésének tendenciáját ábrázolta, amely Trianon óta egyenletesen növekszik. A másik az erdeinkben képződő éves növedék és a fakitermelési adatok viszonya. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy hazánk erdeinek fakészlete folyamatosan nő. Tehát szó sincs arról, hogy fogy az erdő, a fa, mert erőművekben elégetnék erdeinket.
A szakosztályvezető fél évtizeddel ezelőtt egy soproni WOODTECH-konferencián hívta föl a jelenlévők figyelmét arra a helytelen elzárkózásra és passzivitásra, amit az ágazat szinte valamennyi alrendszerénél tapasztalt. Természetesen elsősorban a sajtóval kapcsolatban.
Tisztában van azzal, hogy a tömegkommunikáció világa aláaknázott területnek tűnik – néha az is – azok számára, akik járatlanok ebben a körben. De megtanulható tájékozódással, újságolvasással és rádióhallgatással, tévézéssel, sajtószerepléssel, cikkírással és interjúadással.
Az előadó e téren kitűnő tapasztalatokat szerezhetett az utóbbi néhány évben a kollégák körében. A sajtótól nem félni kell, hanem megtanulni a kezelését.
Tehát ki kell jönni az erdőből!
Zétényi Zoltán helyzetértékelést adott az erdészeti ágazat kommunikációs állapotáról is.
Napjainkban a sajtó, a médiumok hatalmi ággá nőtték ki magukat. E folyamat sajnos nem képeződik le az erdészeti ágazatban.
Egyrészt a szakmai sajtó is szűkült az utóbbi évtizedekben, másrészt a közmédiában való szereplés is elmarad a szükséges és lehetséges mértéktől. Ehhez járult az új médium, a világháló birtokba vételének késlekedése.
Ma már nem vitatható, hogy új helyzet van: egyrészt rivális szervezetek léptek be az erdészeti kompetenciába, másrészt a lakosság, a közvélemény megnyerése elemi érdeke a szakmának. Lásd napjaink aktuális konfliktusait, az illegális fakitermeléstől a kormányzati struktúráig!
A személyi feltételek és adottságok hiányzanak a megfelelő sajtómunkához.
A feltételek hiátusát a szakreferensek hiánya jelenti, az adottságok hiánya, pedig némely felelős vezetők sajtó iránti érzéketlenségéből fakad.
Lehetetlen és megengedhetetlen helyzet, hogy olyan szervezetek, amelyek számos ponton kénytelenek közönségkapcsolatot folytatni, ne rendelkezzenek sajtóreferenssel. És akkor még szóvivőt nem is említett.
Hiányzik az összehangoltság és a tervszerűség a sajtómunkából.
A tervszerűséget és az összehangoltságot az ágazati rendezvények szervezése is nélkülözi. Mesterien tudnak egymásra szervezni országos és helyi, ám jelentős rendezvényeket.
Nem volt működő eseménynaptár, a rendezvények titokban zajlanak, európai színvonalú létesítményeket szűk körben adnak át, a legnagyobb erdészrendezvények országos sajtóvisszhang nélkül zajlanak.
Nem tematizálják a sajtót, holott számos, évente visszatérő és egyedi esemény adna erre lehetőséget.
Nem favorizálják a tehetséges, jól kommunikáló kollégákat. Nincs a szakmának országosan ismert szóvivője. Egy vagy több.
Nem menedzselik kellően a nemzetközi rendezvényeken való részvételt és kapcsolatokat.
Nincs olyan technikai háttér, amely kiszolgálná a sajtót mozgó- és álló-képanyaggal. Nincs az ágazatnak mozgósítható archívuma.
Nem ismerik föl a kollégák az események hírértékét, más esetben vélt vagy valós félelem tartja vissza őket a nyilvánosságtól.
Nincs szervezett hírgyűjtés és hírtovábbítás.
Nincs a szakmának hiteles hírforrása, ahonnan az alapinformációk származnak, amit az újságírók biztonsággal megkereshetnek.
Ezekkel egyenrangú vagy talán még fontosabb, hogy nincs a szakmának érvényes énképe.
Nem tudják, hogy a kollégák önértékelése milyen. Nem ismerik a szakmai jövőképüket. Nincs objektív visszajelentés az ágazatban történtek hatásáról. (Ennek következménye messzebb, a szakmai beiskolázási és oktatáspolitikáig vezet.)
Nem ismerjük a lakosság véleményét a szakmáról, az erdészetről, az erdészekről.
Ahhoz, hogy igazán hatékony kommunikációt folytassunk, ezeket meg kell ismernünk.
Végül még egy illusztrációra hívta föl a figyelmet, amely a negatív kampány mintapéldája. Az egyik multinacionális természetvédelmi szervezet az adó egy százalékát megcélzó plakátja néhány mondatos bevezető után egy fűrészt ábrázol, amely kettévágja az ERDŐ szót. „Ez nem mese.” – fejeződik be a magvas szlogen. A tartalom egyértelműen az erdészeket vádolja az erdők kivágásával. A fűrész kétségtelenül nagyon agresszív eszköz, csakhogy ez az agresszió nem az erdészektől ered. Ez a társadalom által objektíven igényelt agresszió, igény a tűzifa, a papírfa, a bútorfa és egyéb ipari fa iránt. Vagyis szociális agresszió, ahogy a szociálpszichológiában nevezik az ilyen tevékenységet. Ugyanaz a jelenség és motiváció, mint amikor a sebész a szikéjével belevág az ember húsába, vagy a fogorvos fúrójával behatol a fogba.
„Az erdészeket nevezték már fanyüvőknek, erdész-terminátoroknak, de mi soha nem fogunk a negatív kampány ilyen eszközeihez folyamodni” – fejezte be a szakosztályelnök.
Dr. Pethő József, az Országos Erdészeti Egyesület elnöke bevezetőjében kiemelte, hogy az erdőgazdálkodás a tét. Leszögezte, ha nem az igazat kommunikáljuk, az oda vezet, ahol jelenleg a szakma tekintélye áll. Ugyanakkor megállapította, hogy van jövőképe az erdészeknek, de baj van.
Szakmai körökben három dolog „verte ki a biztosítékot”:
Az egyik az, hogy az erdészek hatvan éve várják, hogy átvegyék az ágazatuk irányítását.
Az évek során csak az OEE maradt meg olyan intézményként, amely kimondhatja a legkeményebb igazságokat. Egyik fontos követelése, hogy ne kerüljön ki az erdőgazdálkodók kezéből a mintegy 400 ezer hektár védett erdőterület.
Kiemelte, hogy a nagy takarékosság jegyében ma mintegy 20 ezer fizikai dolgozóval kevesebbet foglalkoztatnak az erdészeti társaságok. De vajon mennyit a szürke és a fekete gazdaságban? Jelenleg ezer erdésszel kevesebb dolgozik tő mellett, mint korábban.
Utalt a néhány évvel ezelőtti 800 fős környezetvédelmi szakszemélyzet-bővítésre. Véleménye szerint az erdészetnek lett volna szüksége ekkora létszámemelésre.
A másik nagy botrány volt a „Bolognai folyamat” bevezetése az erdészeti felsőoktatásban. A szakma mértékadó vezetői szerint elfogadhatatlan az új formáció. Jó volna, ha visszaállna a korábbi rendszer. (Ezzel kapcsolatban dr. Náhlik András dékán kedvező fejleményekről számolt be a tanácskozáson – a szerk.)
Hasonlóan fontos kérdésként említette az elnök, hogy jó lett volna a három „zöld törvényt”, az erdő- a természetvédelmi és a vadászati törvényt, ismét egybedolgozni.
Ahogy az a huszadik század közepén még együtt volt. De legalábbis az erdő- és a vadászati törvényt.
Felhívta a figyelmet az előadó az erdészeti kutatás sanyarú helyzetére. (A hallgatóság soraiban helyet foglalt dr. Borovics Attila, az ERTI új főigazgatója is – a szerk.) Az intézetnek napjaikban csak mintegy 90 munkatársa van, és működési gondokkal küzd. Az elnök szerint a gazdálkodásnak megbízásokkal a kutatás mögé kellene állnia.
Pethő József hangsúlyozta, hogy hazánk erdőgazdálkodásának évi 10 millió m3 fát kell kitermelnie. Emlékeztetett, hogy csak a papírfelhasználás 2,5-szeresére emelkedett.
Utalt a privatizációval kapcsolatban felröppent szóbeszédre, és az osztrák szakemberek intelmét idézte, akik irigykedve tekintenek a magyar tulajdonosi struktúrára.
Kiemelte, hogy nagy a különbség a különböző erdőgazdasági tájakon gazdálkodó társaságok jövedelmezősége között, hisz’ például Békésben 100 m3 az erdők átlagos hektáronkénti élőfatömege, míg Zalában 200 m3. A megszűnt erdőfenntartási járulék helyett valami kiegyenlítő eszközt kellene találni.
Hangsúlyozta, hogy az erdeink 45-50 százaléka védett, s a maradékkal kell kiszolgálni a társadalom egyre növekvő faigényét. Ezt sem tudatosítottuk a társadalomban.
Dobó István, az Erdők a közjóért szakosztály elnöke leszögezte, hogy az erdészeknek van arcuk, de kevesen ismerik. Ezért is súlyos, mondhatni tragikus a helyzet egy ominózus ellenplakát láttán.
Az erdészek egyik legfontosabb kommunikációs lehetősége a közjóléti tevékenység, ám ennek forrásoldala az utóbbi évtizedekben drasztikusan sérült. Nagyobb figyelmet kell fordítanunk erre a területre is.
Végezetül leszögezte, hogy föltétlenül meg kell változatnunk az erdészekről kialakult negatív képet. (z.)