Dámtrófea szemle a Gyulajnál (ForestPress)

2011. november 6. - Dámtrófea szemle zajlott a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. Óbíród vadászházánál Még alig ültek el a dámbarcogás hangjai a színesedő tölgyek között, máris vadászkürtök hangjától lett hangos Óbíród völgye, a gyulaji erdőben. Népes vendégsereg gyűlt össze, hogy szemügyre vehesse a természet csodás alkotásainak seregszemléjét, az őszi vadászati idényben terítékre került dámbikák trófeáinak javát, apraját és nagyját.

Gőbölös Péter vezérigazgató nyitotta meg a mustrát, köszöntve vendégeinket és a kollégákat, majd Wass Albertet idézve zárta gondolatait: „Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.” Mi, a Gyulaj Zrt. szakszemélyzete a vadászterületeinken, erdeinkben otthon érezzük magunkat és ehhez önmagunkból is hozzáadunk valamit, mely ezen a trófeaszemlén is és reményeim szerint minden más tevékenységünkben is látható.
Ezután a szót átadta Deák István Bedő-díjas erdőmérnöknek, a Gyulaj Zrt. nyugalmazott és meghatározó igazgatójának akinek az előadása által a vendégek betekintést nyerhettek a gyulaji dámszarvas történelmi múltjába, sorsának és megítélésének alakulásába.

„Tisztelt jelenlévők, kedves vendégek, erdész-, vadászkollégák!
A Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. keretén belül az elmúlt évtől kezdődően, új tradíció bontott szárnyat azzal, hogy évente - mint ezúttal is – immár második alkalommal kerül nyilvánosan közszemlére a szarvasbőgés, ill. folytatásában a dám barcogás során terítékre került, zsákmányolt trófeák egyre nagyobb hányada.
A rendezvény szervezése azzal a megtisztelő kéréssel lepett meg, hogy mint korábbi vezetőnek módot kínál arra, hogy – mint aki a közösségi kötődésünket továbbra sem negligálom – gondolatokat fogalmazhassak meg az aktualitás kapcsán.
Természetesen, az ebben a környezetben eltöltött 55 esztendő egybevetése, helyismerete arra is módot ad, hogy időutazást tegyek, ill. tegyünk közösen abban a vadászati szakmai múltban, amely nélkül nem élhetne a nagyszerű jelen sikere, öröme. A szakmai eredmények elérése mindenkor, ahogy ma is odaadó szakmai elhívatottságot, sok munkát, fáradozást követelt, benne az egyidejűleg mindig jelenlévő, visszahúzó gondok, problémák megoldásával. Mindannyian – akiknek a jó sors megadta azt a lehetőséget – büszkék lehetünk arra, hogy ennek a földrajzi környezetnek lehettünk szakmánk tevékeny képviselői.
Mindezt külön is nyomatékosítja az a jellemző, hogy szabadtéri állományként, a ma már tágabb értelemben vett Gyulajjal patinásított élőhely egyben a legnagyobb homogén dámpopuláció is.
A dámgazdálkodás helyi múltjáról bizonyítottan és követhetően ismerjük mintegy bő két évszázad történéseit, eseti eredményeit. A helyi vadászattörténet igazi rangját, hírét, eseményeit, a korabeli Esterházy herceg ozorai fővadászatai jelentették. Európa szerte egyedülállóak voltak szervezésben, elképesztőek a pompában. A mai vadászetikánk szerint a korabeli vadászati felfogást inkább vadgyilkolásnak neveznénk, a több éven át, alkalmanként 5–6 napos vadászat eredményeként, ezer darabot is felülmúló terítékű számok, de sokkal inkább a vadászat módja alapján.
Azt hinnénk, hogy innét töretlen út vezetett a mába. Bizony nem. Olyannyira nem, hogy a folytatott gyakorlat az ellenpontjába fordult át. A mérhetetlen költekezés kiváltotta gazdálkodási csőd miatt, az 1860-as évektől a gazdálkodás minden ágát bérbe kellett adni, benne az erdőterületet is. Ezzel gazdátlanná vált a vad is. Mint a krónikás írja, a bérlők a vad utolsó írmagját is kiirtották. Az biztos, hogy ettől kezdve a vad senkié, ill. mindenkié lett. A vadászatot egyértelműen a spontaneitások uralták. Korabeli országos statisztikák szerint az 1830-as évek 3000 darabos vadállománya a század végére egyharmadára esett vissza, mindössze 900 darabra redukálódott.

A 20. század elején házi kezelésbe került ismét a vadászat, amelyből már nyomtalanul eltűnt minden, ami a vadászati fénykorra emlékeztetne. Mint tevékenység, szinte csak a nevében él. A vadászat, innentől kezdve több évtizedre, egyszerű mellék-haszonvételi tevékenyégként jelenik meg a legegyszerűbb extenzív tartási gyakorlattal.
A kialakult trófea kultusz során egyre többször figyelnek már fel az egyedi többletet felmutató agancsokra. 1923-ban Rimler Pál helyi erdőmester által terítékre kerül a majdani első világrekord. Miből? Honnan? Azt gondolom, hogy ha már tartási körülmények ezt nem támasztják alá, akkor valószínűsíthető, hogy a korábbi évek passzív, kemény és radikális szelekciója, előnyére rostálta át az állományt, felszínre segítve az egyes egyedek genetikai többletét. Ennek alátámasztásául egyáltalán nem erőltetett az ismert biológiai törvényszerűség, hogy a mennyiség bukását mindig a minőség felemelkedése követi.
A második világháborús világégés ismét kiszolgáltatottá tette a vadállományt, amelyből való felemelkedést is bizton állíthatóan az imént okfejtett, kikényszerített kiválasztódás tartalékai adták. Ezt javítja aztán az állami tulajdonba vétel, segítve mindazt a genetikai többletet, amely az erősen lecsökkent állományban rejlik.
Így, 1953-ban megszületik a Rákosi Mátyás-féle - korábban Nagy János néven futó - következő világrekord. 1967-ben Újvidéken, a világkiállításon, a Fehér Lajos által elejtett dámbika lett a legjobb, amelyet ugyancsak ő, 1969-ben saját rekordjával múlta felül.
Ez a kitűnő rang és helyezési sor tovább folytatódik 1970-ben a Tolnai Ferenc által elejtett trófeával, amely az 1971. évi vadászati világkiállításon nagydíjas lett. Ezt a sort rövid időn belül tovább ragozta az 1972. évi Kádár János által elejtett világrekord, amely a Torinóban 1973-ban rendezett világkiállításon lett a legjobb. Ez utóbbi rang további fenntarthatóságáról helyszíni személyes élményt is őrzök. 1986-ban Nürnbergben, a vadászati világkiállításon, a dánok magabiztos önértékeléssel, a saját trófeájukat már előre világrekordként felcímkézve állították ki. Ezt a magyar delegáció természetesen óvással megtámadta, majd a nemzetközi zsűri intézkedve, rangjában megerősítette a világelső trófeánk pozícióját. Mindehhez fontos volt a bírálóbizottság, különösen Velko Varicsák, szlovén bizottsági tag kemény és határozott állásfoglalása. Ezt a fejlődési sort jól demonstrálja, hogy az 1971. évi világkiállításon 13 ország által bemutatott 156 dámagancs közül 15 volt 220 pont felett, és ebből 14 Gyulajról származott.

Jelentős és nagy krízis jelentkezik a vadgazdálkodási viszonyokban 1972-73-ban, amikor kényszerűen bezáródik a közel 8000 hektáros terület a megépült vadkerítés révén. Megszűnik a dám lokális, beidegződött migrációja, kiváltása a szabad területre, amelyet próbál felváltani, intenzív tartással kiegészíteni a gazdálkodás. A helyzetet sajnos még tovább bonyolította, hogy az időközben felfutott vadlétszám mellett az ötvenes években megjelent vaddisznó mennyiségi tartása is protokolláris elvárás lett.
A felső vezetés kényszerű belátása mellett alapvető állomány-redukcióra került sor úgy is, hogy a nyolcvanas években a túlnépesedett dám állományból több éven át jelentős élővad-befogás is történt. Előfordult eseti ezer darabos mennyiség is, így a jelentős export mellett újabb dámos területek kialakítását tette lehetővé.
Az állomány ma is őrzi a jó genetikai adottságokat, amelyet a korábban együvé tartozó külső területek mai terítékei is igazolnak. Ilyen a jelenben a kisszékelyi, belecskai, eledényi erdőkomplexum. Időben nehezen beilleszthető, de írásos feljegyzések szólnak arról is, hogy a hajdani kisszékelyi vadaskertbe Temesvár környékéről került dám betelepítésre.
Tisztelt Kollégák!
Tényekkel is igazoltan ritka nagy érték van a dámgazdálkodó szakemberek kezében, amely ez idő szerint a guthi területen is kinccsé vált. Örülnünk kell annak, hogy genetikai adottságok a tartási körülményekkel együtt ott is bizonyítottak. Fábián Gyula professzor, a gödöllői egyetem téma szerint illetékes korábbi tanára, személyes érték meghatározása és összehasonlítása szerint, a gyulaji dám genetikai értéke ma egyedülálló.

Tisztelt Kollégák!
Az élőhely szükséges eseti kiigazítása, a tartási technológia elemeinek szemmel tartása révén, továbbra is tarsolyukban hordják azt a marsallbotot, amellyel az eddig is elvitathatatlan, élvonalbeli túlsúly megtartásában újra kiemelt pozícióhoz juthatnak.
Ebben a hitben, beleélő meggyőződéssel, a vezetés pártfogolta támogatással buzdítom valamennyiüket a hasonló szép eredmények elérésére.
A kiállítás által bemutatott gazdag, magas szakmai mércéhez és vadászati sikerekhez őszinte örömmel gratulálok!”
Deák István nyugalmazott igazgató után Palánki Gábor erdészetvezető a megjelent szakembereken kívül külön köszöntötte azon vadászvendégeinket, akik szakítottak némi időt a mindennapi munkájukból és segítettek együtt örülni annak a szép és változatos terítéknek, amely az ő közreműködésük és áldozatuk nélkül nem jöhetett volna létre.

Számvetés volt ez a nap, de számok és statisztikák helyett az élményeké és a szakmai eszmecseréé volt a főszerep. Egyaránt helyet kapott a bemutatón az érdekes, kis tömegű felemás, a „papírlapátú” aranyérmes és a Pincehelyi Erdészet területéről származó robosztus, kapitális dámlapát. Így a nézőknek bőven volt alkalmuk egy-egy trófea előtt hosszasan elidőzni, méltatva annak kiválóságát, korát vagy éppen egyéb sajátosságait. Ha az összes nagyvadas vadászterületen hasonló hozzáértéssel, szemmel és lélekkel végzik a szakszerű válogató vadászatot kollégáink, akkor a magyar nagyvad jövője miatt még sokáig nem kell aggódnunk. Találkozzunk jövőre, ugyanitt! Gálos Csaba vadászati ágazatvezető
(Deák István 1955-től dolgozott a Gyulajnál, 1970-1985-ig főmérnök, 1985-1992. között igazgató volt.)