2013. november 24. - Ötven éves az OEE Erdészettörténeti szakosztálya A történész a történelmet, mint a múlt-jelen-jövő folyamatosságát fogja vallatóra: kérdéseket tesz fel és megpróbálja kicsikarni a mindnyájunk számára fontos válaszokat. Ezeket a gondolatokat egy történész vetette papírra, nem eget verő okosság, de a lényeget ragadja meg.
Ehhez hasonló késztetések indíthatták azokat az erdész elődöket, akik fél évszázada fejükbe vették, hogy márpedig alakítanak egy olyan szakosztályt az Országos Erdészeti Egyesület berkein belül, amelynek az lesz a hivatása, hogy feltárja, rögzítse a hazai erdőgazdálkodás, tudomány területén eltelt évtizedek eseményeit.
Valószínűleg nem gondolták, hogy majdan az egyik legnagyobb tekintélyű, az egyik legtermékenyebb és föltétlenül magas színvonalú munkát végző szakosztályt alapítják meg.
2013. november 15-én, az Erdészeti Információs Központban szűk körű ünnepi ülés keretében emlékeztek meg az OEE Erdészettörténeti szakosztály alapításának ötven éves évfordulójáról.
A megjelenteket Oroszi Sándor szakosztályelnök köszöntötte, majd Zambó Péter, az OEE elnöke kapott szót. Gratulált a szakosztály tagjainak a jubileum alkalmából, hangsúlyozta, hogy kevés olyan termékeny szakmai műhely tevékenykedik, mint ez a szakosztály, és kiemelte, hogy munkájukat 108 kiadvány jelzi.
A témához kapcsolódóan elmondta, hogy az egyesület egy erdészpanteon létrehozását tervezi a honlapján, a melyhez várják az anyagokat. Feladatként jelölte meg az emléktáblák, sírok gondozását, a sírok megváltását.
Szakács László mutatta be előadásában a szakosztály ötven éves munkásságát. Márkus László ötleteként, 1962-ben érlelődött meg a gondolat a szakosztály megalapítására. A szervezést 1963-ban Ágfalvi Imre vette kézbe. Először egy erdészettörténeti munkabizottság jött létre (a kor bevett szokása szerint – Z.Z.). Majd 13 taggal ugyanabban az évben megalakult a szakosztály is. Érdekes, hogy abban az évben alakult meg a IUFRO (International Union of Forest Research Organizations – Erdészeti Kutatóintézetek Nemzetközi Szövetsége) is.
Az évek során a legmagasabb létszám 38 volt, ma 29 tagjuk van.
Az ötven év alatt 437 előadás hangzott el, 179 szerzőtől.
A kiadványok megjelentetését 1965-ben indították el.
Az Erdészettörténeti Közleményeknek 100 kötete jelent meg, ezekben 444 tanulmány olvasható, 18.057 oldalon.
A témákat tekintve érdekesség, hogy 1990 előtt Erdéllyel foglalkozó tanulmány nem jelent (jelenhetett) meg.
1971-ben, a Vadászati Világkiállítás alkalmából erdészettörténeti konferenciát tartottak.
Ma már kijelenthetjük - fogalmazott az előadó – a szakosztály erdészettörténeti iskolát teremtett.
Egy ideje az egyetemi tantárgyak közé is bekerült az erdészettörténet.
A nemzetközi kapcsolataik egyik „történeti” érdekessége, hogy 1967-ben Csőre Pált a IUFRO konferenciára nem engedték ki.
Összefoglalva megállapítható, hogy az alapítók reményeit jelentősen meghaladta a szakosztály szellemi teljesítménye – zárta mondandóját Szakács László.
Dr. Király Pál előadását azzal kezdte, ha tudtam volna, ötven évvel ezelőtt…
A szakosztály a MTESZ akkori, Szabadság téri székházában, az egykori tőzsde palotában, – ami az idő tájt a Magyar Televíziónak is helyet adott – alakult meg.
A szakosztály alakulása előtt az ERTI-ben Kolossváry Szabolcsné már foglalkozott erdészettörténettel.
Miért pont akkor alakult a szakosztály? – tette föl a kérdést az előadó. Válaszában megfogalmazta, hogy az addigi monolitikus egyesület kezdett differenciálódni, helyi csoportok, szakosztályok alakultak.
Ezek előzményei a negyvenes évek végén megalakult első munkabizottságok, munkacsoportok: a fásítási, a fotogrammetriai, a szálaló.
A MTESZ főtitkára javasolta a tagegyesületekben a szakosztályok alakítását.
Emlékeztetett az előadó, hogy 1955-öt írtak, akkor derült ki az ötéves terv csődje. A MTESZ, mint a műszaki értelmiség szervezete tartott közvetlen kapcsolatot a munkásosztállyal.
A következő kérdése úgy hangzott: miért alakult meg viszonylag későn az erdészettörténeti szakosztály?
A „helyzet” nem kedvezett a történetírásnak. Az „átkossal”, a háború előtti rendszerrel nem volt tanácsos foglalkozni. A történetírást gyakorló értelmiség is meg volt félemlítve és megbízhatatlannak számított – hangzottak a magyarázatok.
A szállóige pedig az volt, hogy „a múltat végképp eltöröljük”.
Nem szabad elfelednünk, hogy az erdészeket az akkori politika a földesurak „zöldkalapos kutyáinak” tekintette, mondván, az erdészek a helyi kiskirályok érdekeit képviselték, s a feudalizmus fegyverhordozóinak számítottak.
A magyar államerdészet irányító szervezetének, az 1946-ban alapított MÁLLERD-nek a „demokratizálása” során mintegy ezer dolgozót bocsátottak el, az „erdészet dohos fellegvárának kiszellőztetése” jelszavával.
Meg kell említeni Lesenyi Ferenc alapművét – A magyar erdőgazdaság története és mai helyzete –, amely a megelőző száz év történetét dolgozta föl.
A hatvanas évek elején az akkori vezetők úgy látták, hogy elérkezett az idő az új rendszer történetének megírására – és nem mellékesen az ő nevük megörökítésére – is. Ugyanis az új, szocialista értelmiség már „szeplőtelen” volt.
A történettudomány más területein is ekkor születnek az első átfogó munkák, munkásmozgalom-történet, gazdaságtörténet (Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván munkássága).
Az erdészet területén ekkoriban jelent meg az erdőművelés és az erdőrendezés fejlődését követve a Danszky-féle „zöld könyv”, amelyben a szakma múltját is értékelni kellett.
Ne feledjük, hogy 1952-ben indult a tízéves erdőtervezési rendszer, s akkoriban jelent meg Keresztesi Béla nagy tanulmánya a sárvári Farkaserdőről.
Akkor jelent meg Gertheis Antal A magyar erdészeti irodalom bibliográfiája 1945-1964 című alapműve is.
A szakosztály első ülésein azzal a kérdéssel is foglalkoztak, hogy hol a határ az erdőtörténet (Waldgeschichte) és az erdészettörténet (Forstgeschichte) között.
Az előadó végezetül megállapította, hogy az erdészettörténeti munka az egyéni teljesítményekre alapult, nem kollektív tudományág.
Nagy László, az Erdészeti Lapok főszerkesztője, arról tájékoztatta a hallgatóságot, hogy elindultak az Erdészettörténeti Közlemények digitalizálásának munkálatai. Jelenleg a 2008, 2009. évben megjelent köztetek olvashatók a világhálón.
Az ülés a Wagner Károly Könyvtárban folytatódott, ahol Detrich Miklós, a SEFAG lapjának, a negyven éves Erdőkerülőnek a főszerkesztője és Ihárosi Péter osztályvezető-helyettes átadta a könyvtár őrének, Sárvári Jánosnak a lap bekötött példányait.
Ezt követően Nyirádi Lajos aranydiplomás erdőmérnök (1921-1999) gyermekei – Nyirádi Ágnes, dr. Nyirádi László és Nyirádi Lajos – az OEE könyvtárának adományozták édesapjuk 104 darabos éremgyűjteményét.
A Nyirádi Lajos által katalogizált kollekciót eddig otthon őrizték. A testvérek örömüket fejezték ki, hogy a gyűjtemény ez által a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé válik.
Zambó Péter arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a könyvtár és az Erdészei Lapok is az egyesület vagyonának integráns részévé vált. Elmondta, hogy a könyvtárra 116 millió forintos biztosítást kötöttek.
Tóth Aladár a Mecseki Erdészeti Zrt elődjénél föllelt, 1856-ból származó, Selmecbánya-Kisiblye térségére vonatkozó üzemtervet adományozott a könyvtárnak. A kincstári tulajdonú kisiblyei erdőt 1835-ben kapta meg az Erdészeti Tanintézet. (zé)