2017. január 31. - Január közepén beültem a kocsiba és levezettem Franciaország déli végébe, a Pireneusokba, Andorra közelébe – számol be vadásztúrájáról Ábel László.
– Az előrejelzés havazást ígért, így biztos ami biztos, a 4x4 meghajtású, jó téli gumival szerelt kocsiba betettem a hóláncot, a kisbaltát és a hólapátot is. Az ördög soha nem alszik…
Lent a tengerparton Perpignan közelében +10 fokot mutatott a kocsi hőmérője. De mint utólag kiderült, ez csak a Földközi-tenger melegének volt köszönhető. Ahogy egyre beljebb és magasabbra mentem a hegyek közé, egyre hidegebb lett. Mire megérkeztem az úti célomhoz, addigra már volt minden, eső, havas eső, latyak, jég és végül teljesen fehér, behavazott utak. A katalán házigazda régi ismerősként fogadott és érett spanyol sonkát farigcsálva a vörösbor mellé, megbeszéltük a „haditervet”.
Másnap még sötétben indultunk a szomszéd völgybe. A hágón közel 2000 méteren hóvihar és -8 fok fogadott. A kavargó hófelhők sötétszürkére festettek mindent.
A zord időjárás ellenére a katalán kísérő észrevett egy jó zerge bakot a szomszéd hegyoldalban. Megpróbáltunk oldalról a közelébe kerülni, de mire megkerültük a hegyet, addigra a bak eltűnt. Szép bak volt! Kár érte! De legalább már láttunk valamit!
Úgy döntött a katalán házigazda, hogy lemegyünk 1000 méter közelébe, mert itt fent most igen sovány a zergevadász-szerencse.
Délutánra a hóvihar csendesedett és egy gyors kávé után egy kis oldalvölgybe mentünk, ahol a kocsit letettük az utolsó háznál és gyalog indultunk felfelé. Ez a szélvédett völgy a tengerszint felett kb. 1000 méteren volt.
Egy félig megfagyott kis patak mentén kapaszkodtunk felfelé, és a völgy egyre szűkebb, oldalfalai egyre meredekebbek lettek. Már jól bent jártunk a völgyben, amikor a katalán kísérő észrevett egy középkorú zergét, amelyik déli pihenőn volt, de azért folyamatosan rajtunk tartotta a szemét.
A völgy végén egy szép, jeges vízesés zárta le a további haladást. Talán a vízesés jobb oldalán fel tudtunk volna menni, de aztán hogy jövünk le? Biztosító kötél és megfelelő hegymászó felszerelés nélkül a jeges sziklákon nem lett volna egyszerű dolog lejönni. A katalán kísérő is azt javasolta, hogy innen már túl veszélyes, ezért menjünk inkább vissza és nézzük meg a lenti zergét, hátha van társa is.
Meg is találtuk a lenti zergét, amelyik még mindig ugyanott pihent és nézett kíváncsian lefelé. Vagy a mi mozgásunkra felfigyelve, vagy mert már idő volt, hírtelen megjelent fent a hegyoldalban egy másik zergebak, és ezt meglátva az eddig figyelt bak gyorsan kereket oldott.
A katalán kísérő egy gyors bírálat után kiadta a „lőhető” ítéletet. A távolság 142 méter, de majdnem 45 fokos szögben kell felfelé lőni. A bak lenézett ránk majd eltűnt a szikla mögött… Már majdnem feladtam a reményt, amikor a bak kiállt arra a sziklára, ahol eddig a másik bak feküdt és elkezdett szagolgatni. A bak lábait takarták a sziklák, de a lényeg látható volt, így útjára engedtem a lövést. Egy jó helyre tett lövéssel a zerge terítékre került.
Kísérőmmel megbeszéltük, hogy ez a zergebak vékonyabbra sikerült, mint szerettük volna, és van még a keretből lőhető zerge, mert az üzekedés idején novemberben nem úgy sikerült a vadásztatás, ahogy tervbe vették, ezért a következő nap megint szerencsét próbálunk a zergékkel. A második zergére kedvezményt kaptam, de természetesen ez is fizetős vadászat volt. A Pireneusokban is ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon, valamiből ki kell fizetni a terület bérleti díját… Csodák (sajnos) nincsenek…
A második napon is viharos szél és erős hóesés volt. Fent a hágó közelében a -7 fokban minden csontkeményre fagyott volt. A legtöbb hegylakó próbált szélárnyékos helyre menekülni és kivárni az ítéletidő végét.
Mindenki minimálisra szorította a mozgást. Én már le is mondtam arról, hogy a második napon lőhető zergével találkozunk. Egy kicsit átalakítva a Tanú című film szállóigévé vált mondatát: Lehet, hogy az előző napi zerge nem olyan öreg, lehet, hogy a kampója nem olyan vastag, de a miénk!
Aztán megtörtént az, amire más senki nem számított. Az egyik hegyoldalban megláttunk egy magányosan ácsorogó jó zerge bakot. A bak elég furcsán lógatta a fejét és az elején nem is akart minket észrevenni. A katalán kísérőm szerint is elég furcsán viselkedett. Felmerült az is, hogy talán beteg.
Pár éve Tirolban mesélte nekem egy öreg zergevadász, hogy a tél derekán az idősebb zergebakok néha elhagyják a hegycsúcsokat és lemennek a völgybe. A kemény üzekedés után ott próbálják túlélni a legnehezebb téli heteket.
A zergeüzekedés nagyon intenzív. Ilyenkor a zergebakok szinte egész nap mozgásban vannak, és nem csak jobbra-balra védik a területüket, hanem naponta nagy szintkülönbségeket is megtesznek. Gyakran előfordul sérülés is, pedig a hegycsúcsokon a zord telet csak a legerősebbek képesek átvészelni.
Nem azt mondom, hogy ennek a zerge baknak a kampójával két nap múlva már a pireneusi farkasok játszottak volna, de nem volt jó húsban az biztos. A katalán kísérő a bírálat után lőhetőnek ítélte a bakot.
A lövés után a zerge helyben maradt. Nem szenvedett sokat. A jó kampója ellenére sem volt nagy testű bak, és a zsigerelésnél jól látszott, hogy nem sok tartalék volt már a bőre alatt. Szinte teljesen le volt soványodva, pedig még csak január eleje volt.
Ennek a zergének vastag, hosszú, mutatós kampója volt. Idén nagyon sikeres zergevadász évet zártam. Megbeszéltem a kísérőmmel, hogy jövőre megint találkozunk! Ábel László