2018. szeptember 19. - Kettős választás a Budakeszi úton
Dr. Nagy János helyettes államtitkár és dr. Tornyos-László Petra főosztályvezető tisztelte meg az Erdők a Közjóért és a Közönségkapcsolatok Szakosztály keddi, együttes alkalmát.
A két szakosztály közös alkalmának első részében meghallgattuk dr. Csépányi Péter főmérnök Örökerdő gazdálkodás című előadását.
Szakirodalmi és jogszabályi összefoglalót követően a nevezéktanba is bevezetett az előadó, majd a részletekbe tekintve az örökerdő gazdálkodás bevezetésének jelenlegi lehetőségeit vázolta föl.
A tapasztalatokról szólva megjegyezte, hogy cseresekben, bükkösökben valamint a jégtörések kapcsán rendelkeznek ilyen irányú ismeretekkel. Ezeken túl ökonómiai elemzésekkel is rendelkeznek.
Hangsúlyozta, hogy a téma rendkívül aktuális. Elmondta, hogy az elmúlt másfél évszázadban többször fölvetődött ez a gondolat más-más megközelítésben, hogy a vágásos erdőműveléstől eltérő megoldásokat valósítsanak meg a gyakorlatban.
A 19. század végén indult ez a folyamat a svájci, francia és osztrák, majd a 20. század elején az észak-német erdőgazdálkodóknál, szakítva a korábbi vágásos erdőműveléssel. A 20. század második felében nyugat-európában bekövetkezett hatalmas erdőkárok után indult egy újabb felívelés e téren.
A szakember a hazai helyzetet azzal jellemezte, hogy óriási bizonytalanság uralkodott ebben a tekintetben. A paraszti szálaláson kívül nem volt tapasztalat a gazdálkodók birtokában.
A városiasodás, az iparosodás vezetett az erdők nagy területű kirablásához, s ennek korlátok közé szorításához jelentett megoldást a térszakozáson alapuló vágásos erdőgazdálkodás bevezetése.
A 19. században Franciaországban indult a rendszeres és tudatos szálalás. Majd a poroszországi erdőkben Möller örökerdő-gazdálkodása jelent fordulópontot.
Mindezeknek a korszerű nyugat-európai irányzatoknak a lenyomatai fellelhetők a hazai szakirodalomban is, de a gyakorlati megvalósításra nem került sor.
Az 1996-os erdőtörvény adott lehetőséget a szálalásra, majd a 2005-től üzemmódként is szerepelhetett. 2009-től nyílt meg a lehetőség a széleskörű alkalmazásra.
Továbbra is nagyon kaotikus azonban a nevezéktana: szálalóvágás, örökerdő, folyamatos erdőborítás. Európában az volt megfigyelhető, hogy az örökerdő fogalma kezdett kiterjedni, és magába foglalta a szálaló erdőt is.
A jelenleg használatban lévő tankönyvek nem alkalmasak arra, hogy tisztázzák a fogalmakat. Súlyosbítva a természetszerű és természetközeli fogalmakkal. Hasonlóan nagy zavart okozott az utóbbi időben az átmeneti üzemmód is, amely egy felkészítő időszak lehet az örökerdő üzemmódra.
A szakember leszögezte, hogy műszaki vezetői irányítási rendszerben nem megvalósítható az örökerdő gazdálkodás, mert mindenki a saját érdekei mentén ágazati szemlélettel gondolkodik.
Elengedhetetlen a közelítő nyomrendszer kialakítása és a javafák kiválasztása. A közelítő nyomrendszer kulcsszerepet játszik abban, hogy ezek az erdők sokkal természetesebbek, mint a vágásos erdők. Tisztában kell lenni a vadhatással is.
Fontos, hogy az állomány szerkezeti változatossága ökológiai és ökonómiai stabilitást eredményez.
Megemlítette a bevezetés korlátait is: a klimatikus és a termőhelyi viszonyok, a faállomány túl idős kora, a feltártság, a vadsűrűség. A humán feltételek közül gondot okoz, ha nincs megfelelő továbbképzés, és a szervezeti felépítés.
Befejezésként megállapította, hogy fontos a helyes gyakorlat kialakítása, folytatni kell a kutatásokat, a jogalkotás oldaláról pedig hasznos volna, ha az előírásokat a lehetőségek bővítése váltaná föl. A nevezéktanról pedig javasolta, hogy az örökerdő átfogó fogalom legyen, ami magába foglalja a természetközeli erdőgazdálkodást és a szálaló erdőt is. (Z)