A régi idők biológiai sokféleségét kellene a mai 20 százaléknyi erdőnek biztosítania. A természetes folyamatokra alapozott erdőkezelés és erdőgazdálkodás a jó megoldás mindenkinek. Az ökoszisztéma fontos eleme a vad, hisz’ genetikai értéket képvisel. Folyamatos felújításnál a vad nem gyűl egy területre. Nem a vadlétszám a döntő, hanem az erdőfelújítás mikéntje. Nem tartható állapot, hogy az erdőjáró lépten, nyomon kerítésbe ütközik.Az Országos Erdészeti Egyesület Erdőművelési és Erdővédelmi Szakosztályainak szervezésében 2007. február 7-én fórumot tartottak „Erdőgazdálkodás és vadgazdálkodás kapcsolata az elkövetkezendő tízéves vadgazdálkodási üzemtervi ciklusban” címmel a budapesti Erdészeti Információs Központban.
Urbán Pál, az OEE Erdőművelési szakosztály elnöke azzal vezette be 
Sódor Márton, a KvVM Nemzeti Parki és Tájvédelmi Főosztály vezetője A természetvédelem vadgazdálkodási koncepciója, természetvédelem és vadgazdálkodás összhangja, című előadását, hogy a magyarországi erdők 21 százaléka védett.
A főosztályvezető bevezetőjében ismertette a jogszabályi alapokat: a szakági törvények és rendeletek, a Nemzeti Erdőprogram valamint a természetvédelem vadgazdálkodási és vadászati koncepciója.
Az alapelvek között megemlítette az erdő jelentőségét, a biológiai sokféleség fontosságát. A régi idők 70-80 százalékos erdősültségének biológiai sokféleségét kellene a mai 20 százaléknyi erdőnek biztosítania.
Ezért fontos a védett területek szerepe. A jól működő erdő a leggazdagabb ezen a téren.
A szakember az erdőgazdálkodási alapelvek között felsorolta többek között a természetes folyamatok szabad érvényesülését, a természetvédelmi kezelés gyakorlatát a védett erdőkben, a természetközeli erdőgazdálkodást a gazdasági rendeltetésű erdőkben, végül megemlítette az ültetvényszerű erdőket, ahol a természetvédelemnek nincs relevanciája.
A természetes folyamatokra alapozott erdőkezelés és erdőgazdálkodás esetén belenyúlhatunk a folyamatokba, de a természeti értékek a meghatározóak. Álláspontja szerint ez a jó megoldás mindenkinek.
A vadgazdálkodási alapelvekről elmondta, hogy a három tényező – az erdőgazdálkodás, a vadgazdálkodás és a természetvédelem – szorosan összefügg. Az ökoszisztéma fontos eleme a vad is, hisz’ genetikai értéket képvisel, tehát a jelenléte indokolt.
Ám az idők során a vadat kiemeltük ebből a rendszerből.
A védett területeken pedig csak extenzív vadgazdálkodás folytatható.
A vadgazdálkodást és vadászatot a kedvező ökológiai állapot elérését szolgáló kezelés eszközének tekinti.
A legfontosabb az erdők természetes folyamatainak fenntartása, kerítések nélkül!
A főosztályvezető elmondta, hogy a Natura 2000 területeken nincs általános korlátozás, ám bizonyos tér- és időbeli szabályok felmerülhetnek. Többek között a nagyvadlétszám és a dúvad apasztása.
A vadgazdálkodási alapelvekről elmondta, hogy a vadgazdálkodási és a természetvédelmi kezelési tervek összhangját kell megteremteni.
A 24 körzeti terv jelenleg nem ezt a célt szolgálja, az üzemterv pedig túl kicsi a szabályozásra. A körzeti terveket kellene úgy elkészíteni, hogy a célnak megfeleljen.
Az előadó szólt a faunaidegen vad jelenlétéről, a rókaállomány nagy számáról és a védett fajok lelövéséről is.
A nagyvadlétszámra térve elmondta, hogy így a biológiai sokféleség nem tartható, és csak egyfajta dinamikus egyensúllyal illeszkedhet be a nagyvad az ökológiai rendszerbe.
Álláspontja szerint a legfontosabb, hogy folyamatos felújítás alatt a vad nem gyűlne egy területre.
Ezt a kérdést az erdőgazdálkodóknak kell megoldaniuk, mert náluk van egy kézben minden.
Emlékeztetett a vadászati törvény 80. §-ára, amely kimondja, hogy ha egy vadfaj megnövekedett állománya veszélyezteti a többi tevékenységet, akkor csökkenteni kell az állományt.
A vadgazdálkodás és a természetvédelem érdekazonosságáról elmondta, hogy csökkenteni kell a vadlétszámból fakadó feszültséget, összhangba kell hozni a vadlétszámot és az egészségi állapotot, és meg kell őrizni a természeti értékeket a természetkárosítással szembeni föllépéssel.
A szakember számos együttműködési lehetőséget vázolt föl, többek között a védett területek megőrzésére és állapotuk javítására, az élőhelyükön kívüli (ex situ) fajok védelmében, valamint a társadalom tudatosságának növelése érdekében a PR javításában.
Mindehhez össze kell hangolni a szempontokat, és törekedni kell az elérhető EU-pénzek megszerzésére.
Álláspontja szerint meg kell teremteni a nagyvad monitoring rendszert, hogy a vadkár csökkentése eredményesebb legyen.
Mindehhez közös kormányzati stratégiát kell kidolgozni.
A hozzászólók közül Péti Miklós azt vetette föl, hogy a 60-as években nem volt ekkora vadkár, pedig vad akkor is volt, sőt kiváló trófeák kerültek. Szerinte azóta folyamatosan növekszik a vadlétszám, mintha szabadjára volna engedve. Nem arról van szó, hogy visszatelepül az őshonos nagyvad. E mögött üzleti érdekek bújhatnak meg. Ezeket a dolgokat feketén-fehéren le kell írni.
Nyúl Bertalan történeti és nemzetközi összefüggésbe helyezte kérdést, és arra hívta föl a figyelmet, hogy a vadlétszám növekedése hosszú, évtizedekre visszatekintő folyamat. Erre utal például Bedő Albert vadlétszám jelentése az 1800-as évek végéről. 1956-ban pedig az erdészeti főigazgató is arról beszélt, hogy nagy a szarvasállomány, és apasztani kell.
Feltehető a kérdés, hogy ezek szerint hogy’ folyt a gazdálkodás, ha a vadlétszám azóta is folyamatosan nőtt?
Nem tipikus hazai gond a nagy vadlétszám, hiszen Európa egészére jellemző ez a helyzet.
Abban bízik, hogy az érdekviszonyok változása majd kikényszeríti a megoldást.
Szepesi András, az FVM Természeti Erőforrások Főosztálya helyettes vezetője előadásában a vadkárokról, vadkár megfigyelő hálózatról és a tervezett intézkedésekről beszélt.
Álláspontja szerint nem a vadlétszám a döntő, hanem az erdőfelújítás mikéntje a megoldás kulcsa.
A sikeres erdőfelújítás a vezérelv, s ha ennek a vadlétszám az akadálya, akkor akár drasztikus létszámcsökkentést kell végrehajtani.
Ugyanakkor a vad is az erdő része, és nem üldözendő közellenség.
Természetesen nem tartható az a mai állapot, hogy az erdőjáró lépten, nyomon kerítésbe ütközik. Ez az erdészet és a vadászat társadalmi megítélésének is kárára van és megengedhetetlen.
Az erdészek szemszögéből vizsgálva a kérdést, leszögezhető, hogy jelentősen nőtt a vadlétszám.
Ha a csemeték 10 százalékát rágja le a vad, akkor nincs különösebb gond. Ám, ha valamennyi csemetét lerágta az oda betévedt egyetlen őz, akkor az az egy is sok.
El kell érnünk, hogy az erdő eddig nem forintosított értékeit is ki kell számolni. Csak így lehet a vadkár tényleges értékével kalkulálni.
Véleménye összecsengett a korábban elhangzottakkal, miszerint a vadlétszám kérdését a gazdálkodóknak saját hatáskörben kell megoldaniuk. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy ez a kérdés már túlmutat az erdészszakmai körökön.
De meg kell teremteni a jogi és hatósági feltételrendszert az erdőfelújítás prioritása érdekében.
Az erdősítések műszaki átvételénél az erdővédelmi lapok tanúsága szerint 2005-ben mintegy 300 hektáron tapasztaltak mennyiségi vadkárt. Ám a minőségi és mennyiségi kár együtt már 6000 hektárt tett ki.
Nem szokták figyelembe venni, de egyes kutatók szerint a bükk álgesztesedése a korai vadkárra vezethető vissza.
A felvételek szerint mintegy 300 mintaterületen érte vadkár az őshonos fafajokat, a bükköt, tölgyeket, csert.
A továbblépés feltételeként említette, hogy a legfontosabb őshonos fafajállományokban a természetes felújítások vizsgálata megtörténjen országos lefedettséggel, 10x10 méteres minta- és kontrollterületekkel.
Vizsgálni kell ezen kívül a mellékfafajokat, a cserjeszintet és lágyszárúakat is.
Az eddigi vizsgálatok során mintegy 30 ezer csemetét minősítettek. Az adatok szerint a legszembetűnőbb károkat a tölgynél figyelték meg, ahol a nyári hajtásrágás 10 százalékos, a csúcshajtás-rágás 15 százalékos, míg a halmozott nagyvadkár elérte a 26 százalékot.
A 20 százalékot meghaladó kár már elfogadhatatlan.
A bükk elég jól záródik, mind a bekerített, mint a szabad területen, míg a tölgy nagy különbséget mutat. A cser a bükkhöz hasonlóan viselkedik.
Az ősszel végrehajtott felvételek többnyire tapasztalati módszerrel kialakított szubjektív szemrevételezéssel történnek, de a terepi munkát tréningek előzik meg a szempontrendszer egységesítése érdekében.
Urbán Pál azt kérdezte, hogy a vadkilövéseknél ezeket a szempontokat figyelembe veszik-e, s megemlítette, hogy például Szlovéniában a vadlétszám ellenőrzését is az erdőfelügyelet látja el.
Erre reflektálva Kondor István elmondta, hogy a vadgazdálkodás befolyásolásából az erdészeti hatóság kiszorult, és véleménye szerint a törvényi változások nem jó irányba hatottak.
Válaszában Szepesi András emlékeztetett, hogy az FVM új felállásában az erdészet és a vadászat közös irányítására lesz lehetőség. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az erdőtörvény módosítása nem elegendő a vadkár ügyének megoldásához. Ám a vadászati törvény is módosítás előtt áll.
Pintér István ismét arra figyelmeztetett, hogy nem törvénymódosítással, hanem az érdekeltség változtatásával lehet megoldani ezt a gondot. Az erdő- és a vadászati törvényből az agrárirányítás szervezeti átalakítása miatt kivették az eljáró hatóságokra kiosztott szakhatósági jogkört, és az MgSZH kereteibe illesztették.
Csépányi Péter szerint a vadlétszám-becslés nem vehető komolyan, még a nagy technikai apparátussal, légi megfigyeléssel dolgozó észak-amerikai kollégák is 40-50 százalékos hibával dolgoznak. Javaslata szerint a biomassza-fogyasztásból kellene kiindulni a vadkár felmérése során.
Csóka György azt kérdezte, van-e arra vonatkozó becslés, hogy a vadkár évente mekkora összeget tesz ki. Szerinte ez a kérdés nem kerülhető meg.
Pintér István emlékezete szerint a NYME Erdőmérnöki Kara 6-8 évvel ezelőtt kapott megbízást a témakör kutatására, de még nincs olyan fázisban, hogy alkalmazni lehetne.
Szepesi András sem ismer megbízható vadkár-értékelő módszert, és ezzel függhet össze, hogy a vadgazdálkodás eredményessége könyvelési kérdés.
Mások szerint viszont éppen hogy nem könyvelési, hanem ténykérdés. Német kollégák vigasztaltak bennünket 15 évvel ezelőtt, hogy majd a rendszerváltozás következtében az érdekviszonyok is megváltoznak és kiderül a vadászat veszteséges volta. Ez nem vált valóra.
Varga Béla is német példára hivatkozva idézte föl, hogy a Hartz hegység védett területein a kezelő a kerítésen belül és kívül is ellenőrizte a vadkárt, s ha különbséget észlelt, akkor lőtte a vadat.
A hazai közvagyon kezelője nem lehet gáláns, és nem mehet bele olyan egyezségbe, hogy a vadkár 95 százalékának térítése helyett megelégszik 50 százalékkal.
Erre reflektálva jegyezte meg Kondor István, hogy a vadkerítést gazdasági bűncselekménynek kellene tekinteni.
Szepesi András megköszönte az elhangzott javaslatokat, és hangsúlyozta, hogy további ötleteket is várnak. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a legfontosabb aktuális kérdés, vajon az új szervezet, az MgSZH a rendelkezésre álló forrásokkal el tudja-e látni a működésével összefüggő feladatokat.
Urbán Pál a konferencia zárásaként egy rövid nyilatkozat kiadását ígérte.
Z. Z.