2012. november 7. - Világmegváltás Afrikában Kevés embernek adatik meg, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban testközelből tanulmányozhassa a bonobók (törpecsimpánzok) életét. Dr. Csatádi Katalin hat hónapot töltött az esőerdő közepén, ahonnan hazatérve már nem csak a kihalásra ítélt főemlősök életkörülményei érdeklik: a Rügyek és Gyökerek Egyesület alelnökeként Földünk és környezetünk megmentésére is buzdítja az embereket.
Idehaza jobbára csak az állatkertben találkozhatunk csimpánzokkal, de bonobókkal még ott sem. Hogy lesz valakiből bonobó kutató?
Már nagyon fiatalon, 15 évesen önkéntesként dolgoztam az állatkertben, és mindig is úgy éreztem, hogy az életemet csak ebben a közegben tudom leélni. Etológiát tanultam, vagyis az állatok viselkedésével foglalkoztam az egyetemen, illetve sok időt töltöttem környeztük megfigyelésével is. Ezen a szakterületen minden a pályázatokon múlik, így aki teheti, ösztöndíjjal képzi tovább magát. Első utam Belgiumba vezetett, ahol négy hónapon át a törpecsimpánzok életét, viselkedését, magatartását vizsgáltam. Első hallásra talán meglepő, hogy valakinek az a munkája, hogy nap mint nap a ketrecük előtt ül és figyeli őket. Valójában ennél sokkal többről volt szó, hiszen így ismerhettem meg őket igazán. Az ösztöndíj letelte után azonban más irányt vett az életem.
Több lehetőség is kínálkozott?
Számos olyan pályázat létezik, amely - akár csak érintőlegesen is - érdekes lehet számomra. Így kerültem egy angliai állatkertbe, ahol a kék nyílméregbékák lettek a kedvenceim. Kevesen tudják, hogy a chesteri állatkert az egyik legjobb a világon. Nem csupán az ott tartott példányok változatossága és jó életkörülményei miatt, hanem azért is, mert egyedülálló fajmegőrzési programot vezettek be. Az állatkert legfontosabb feladata természetesen az, hogy bemutassa a látogatóknak a veszélyeztetett vagy ritka állatokat, de emellett tennie is kell valamit azért, hogy azok kihalását megakadályozza.
Tartania kell például olyan példányokat, amelyeket szaporítva a fiatal egyedeket vissza lehet telepíteni az eredeti lakóhelyükre, így csökkentve a populáció kihalásának veszélyét. Ez az angliai állatkert ebben jeleskedett. Alig néhány évtizeddel ezelőtt egy addig ismeretlen, világszerte pusztító gombafaj jelent meg, amely a kétéltűek számos faját kiirtotta. Ez a gomba ellepi a békák bőrét, és megakadályozza, hogy létfontosságú tápanyagok jussanak át rajta, így az egyedek elpusztulnak. Amikor a kór egyik gócpontjában, Costa Ricán egy olyan békapopulációra bukkantak, amelyről korábban azt hitték, hogy már teljesen kihalt, az összes egyedet kimenekítették onnan. Ennek a populációnak az egyharmada került hozzánk, a feladatunk pedig az volt, hogy steril körülmények között megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik a békák szaporodását.
Nem volt furcsa a váltás? Hiszen korábban egy teljesen más állatfajjal foglalkoztál.
Sokak szerint a békák undorító kis állatkák, mert nem lehet őket simogatni, nem ennivalóan aranyosak, viszont nagyon nyálkásak. Én megszerettem őket, és az a tudat, hogy részben rajtam áll vagy bukik a létük, nagyon sokat jelentett számomra. Sajnos nem tudtam végigvinni ezt a kutatást, mert a megpályázott kongói ösztöndíjam időközben máshová szólított. Az esőerdőbe kellett mennem, hogy fél éven át saját élőhelyükön vizsgáljam a törpecsimpánzokat.
Hogyan teltek a napjaid az esőerdőben?
Kalandosan. Az, hogy az erdő közepén, egy eldugott táborban, a legegyszerűbb körülmények között éltünk, eleve más hozzáállást kívánt. Itt a napi rutint a Nap járása határozta meg. Amikor felkelt, mi is felébredtünk, amikor lenyugodott, mi is álomra hajtottuk a fejünket. A munkám megkívánta, hogy naponta több tíz kilométert gyalogoljak, ezért nagy szükségem volt a pihenésre. A csimpánz csapat, amelyet megfigyeltem, sokszor tőlem mindössze pár méterre volt, de én az őserdő ökoszisztémáját is tanulmányoztam, így elengedhetetlen volt, hogy távolabbra is elmenjek. Hihetetlen élményekkel gazdagodtam, és úgy érzem, ma már teljesen más szemmel tekintek Afrikára, az ott élő emberekre és állatokra.
Miben változtál?
Fél év elég volt arra, hogy felnyíljon a szemem. Hogy felismerjem, mennyire sok múlik rajtunk, iskolázott embereken. A helyiek ugyanúgy látják, hogy valami nincs rendben a Földdel, mint mi. Nem kell nekik statisztikákat mutatni ahhoz, hogy bizonyítsuk, kihalóban vannak az állatok. Nekik elég csak a neszekre figyelni, mert mint mesélik, sokkal halkabbá vált az esőerdő. Többnyire tudatlanságuk, illetve az orvvadászok kegyetlensége és mohósága az, ami az erdők élővilágának pusztulásához vezet. A fakivágás miatt az állatok élettere leszűkül, a vadászok kegyetlen mészárlása miatt pedig egész majomfajok halnak ki.
Hogyan lehet segíteni ezen a problémán?
Már az is sokat segít, ha megértetjük velük, hogy ha a kivágott fák helyére újakat ültetnek, azzal valamennyire regenerálják az erdőt. Vagy ha megtanítjuk őket, hogy ha már kivágták a fákat, akkor annak minden részét - beleértve a gallyait is -, fel kell használni. Beszélni kell nekik arról is, hogy családtervezés nélkül soha nem lesz esélyük egy jobb életre: ha minden évben születik egy gyermekük, akkor a szoptató édesanyának egyre kevesebb lesz a teje, ezzel pedig nő a gyermekhalandóság mértéke. Ráadásul az oktatásért fizetni kell, így ha sok a gyerek, nem tudnak majd iskolába járni. De éppígy el kell nekik magyarázni azt is, hogy mi az értelme a vetésforgónak, és hogy a majomhús helyett csirkével is jól lehet lakni.
Hogy lehet szervezett keretek között javítani az afrikai helyzeten?
1991-ben, dr. Jane Goodall, a világhírű csimpánz-kutató életre hívta Tanzániában a Rügyek és Gyökerek (Roots & Shoots) természet- és környezetvédelmi hálózatot. A szervezet célja, hogy programjain keresztül megértesse az emberekkel: tennünk kell valamit a Földért. De emellett a gyerekekre is épít, hiszen belőlük lesznek a jövő döntéshozói, akik megóvhatják a növény- és állatvilágot a pusztulástól. A világon jelenleg 114 országban működik ez a szervezet, több mint 10 000 csoporton keresztül.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Minden kis tett naggyá válik, főként, ha sokan gondolják így. A hazai program égisze alatt békákat mentünk, kutyamenhelyeket támogatunk, az őrbottyáni lómenhelyet istápoljuk, illetve megtanítjuk a gyerekeket arra, mennyire fontos az újrahasznosítás: a műanyag zacskók helyett saját maguk által díszített, újrahasznosított táskákat készíthetnek. De emellett az afrikai terveket is segítjük: a Jane goodall Intézet ugandai szervezetével együttműködve több éve árulunk olyan gyöngyökből fűzött ékszereket, amelyeket ottani aszszonyok készítettek. Az újrahasznosított papír alapú, lakkozott gyöngyök értékesítéséből származó bevételt az asszonyok fizetésére fordítjuk, így téve lehetővé számukra, hogy keresetüknek köszönhetően önellátók legyenek.
Egy másik nagyon fontos kezdeményezésünk a használaton kívüli mobiltelefonok begyűjtése volt. Csak kevesen tudják, hogy a mobilkészülékek, a számítógépek, illetve a navigációs eszközök egyik alapanyagát, a tantált Kongóban bányásszák. Ahhoz, hogy hozzájussanak ehhez a fémhez, erdőket tüntetnek el, és a bányászat által feldúlt erdők újabb utakat nyitnak az orvvadászok előtt, akik a kihalás szélére sodorják többek között a gorillákat. A kampány keretén belül minden újrahasznosításra visszavitt mobiltelefonért 2 eurót kaptunk. Az így összegyűjtött pénz a kongói vadőrök fizetését gyarapította. Az ő munkájuknak hála egyre kevesebb az orvvadászok által lerakott gorillacsapda.
Milyen terveket dédelgetsz? Visszatérsz még a bonobókhoz?
Úgy, mint egykor, már biztosan nem. Luxusnak érezném, ha csak az esőerdőben élő majmok tanulmányozásával foglalkoznék. Nem nézhetem tétlenül az afrikai emberek és az ott élő állatok helyzetét. Látva a Jane Goodall Intézet világsikerét, és ismerve az afrikai emberek nyitottságát és lelkesedését, úgy gondolom, van esély arra, hogy javítsunk a jelenlegi helyzeten. Szeretnék visszatérni Afrikába, hogy olyan csoportokat szervezzek, akik a helyiek bevonásával aktívan tesznek az esőerdőkért. Így talán elérhetjük, hogy a jövő generációi már tudatosan és javító szándékkal hozzanak majd a környezetünkre vonatkozó döntéseket. Kovács Nóra
