2021. március 3. - Erdély – Ahol a bölények ma is szabadon kószálhatnak
Kontinensünkön az európai bölény, a Bos bonasus máig a legnagyobb vadon élő emlősállat. Magassága eléri a két métert, súlya a kilencszáz kilót. A történelmi Magyarország területén 1814-ben lőtték ki az utolsó szabadon élő példányt Udvarhely megyében (bár erre vonatkozóan eltérnek az adatok). Az első világháború után alig 16 példány maradt életben Európában. A faj megmentéséért 1922-ben nemzetközi mozgalom indult, amelynek köszönhetően az állomány létszáma mára meghaladta a 6200-at, így lekerült a veszélyeztetettek listájáról, adta hírül a Természetvédelmi Világszövetség.
Élő bölényt évekkel ezelőtt Hátszegen sikerült testközelből látnom, amikor osztálykiránduláson jártunk Dél-Erdélyben. Annak idején a városból három kilométernyit kellett leereszkedni a szilvási völgy bükkjeinek, tölgyeinek sűrű fonatú sorfala között a parkszerű rezervátumig, amelynek bejáratánál szigorú férfi árulta a jegyeket. A régió bölényei itt húszhektárnyi területen kószálhattak szabadon, ezért inkább a bámészkodókat kellett tőlük távol tartani egy fenyőgerendákból ácsolt kerítéssel. A jegyárusnak tehát az volt a feladata, hogy szigorú legyen, aminek eleget is tett. Határozottságát erősítették a figyelmeztető táblák, amelyek szerint a bölény veszélyes lehet az emberre.
Románia ma is azon kevés országok egyike, ahol e fenséges állatok összevissza barangolhatnak a vadonban. Többnyire a kirándulók is…
A hely Jókai Mórt is megihlette, bár az író bárója csak nevében Hátszegi. Élő mintáját a száz kilométerrel távolabb élt Nopcsa család egyik tagja szolgáltatta. Ismerősök mondták, hogy ezt a szálat már nem igazán emlegeti ott senki. Arról sem beszélnek, hogy a vidék turistaközpontja, Őrváralja-Boldogasszonyfalva, amely kellemes környékével, műemlékeivel szerencsésen ötvözi a szépet a hasznossal, egykoron Kendeffy-birtok volt. Az is elfelejtődött, hogy a kommunizmusban a hátszegi vágóhíd látta el hússal a Zsil-völgyi bányavidéket egy ideig, mert a nyolcvanas évek második felére diétára fogták a dolgozókat. A mindennapi betevőre csak a bölényfejes illusztrációk emlékeztették az üres boltba betérő munkásosztályt. Nem azért, mert az itteni népeknek megesett a szívük a kihalás szélére juttatott állatfajon, hanem azért, mert a bölény Moldva címerállata, a kisebbrendűségi érzést pedig úton-útfélen el kellett mélyíteni az erdélyi román emberben.
S ha már a bölénypopuláció megmentését ünnepeljük, nem hagyható szó nélkül, hogy a Kelemen-havasok utolsó fiatal bikáját, amely 1788 körül születhetett, Teleki Sámuel gróf emberei fogták be, hogy megmentsék az életét. Ám később Bécsbe szállították, ahol új gazdái Miskának nevezték el, és beállították a Hetztheaterbe attrakciónak. Itt kutyákkal, farkasokkal, bikákkal viaskodhatott. Amikor a heccszínház 1796-ban lángra kapott, a karámjából kitörő Miskát befogták, és átadták a schönbrunni állatkertnek. Itt pusztult el 1809-ben. Abban az időben, amikor Napóleon bevonult Bécsbe. Amikor a hadvezér egyik biológusa, Marcel de Serres tudomást szerzett Miska haláláról, kiásta a csontvázat, lefőzette, majd Párizsba szállította, hogy vizsgálatnak vessék alá. Így született meg az erdélyi bölény részletes leírása.
Aztán jött a második világháború, és eltüntette a bölény csontjait. A magyar tudósokat ez nem hagyta nyugton, ezért az 1970-es években nyomozást indítottak a párizsi természettudományi múzeumban. Találtak is egy öreg koponyát, amely teljes azonosságot mutatott a keresett maradványokkal. Döntő bizonyítékul a koponya bal oldali orrcsontján felfedezett felirat szolgált. Az elmosódott szöveget ibolyántúli sugarak segítségével olvasták ki. Kiderült: a lelet a schönbrunni állatkertből származik, tehát jó úton járnak. Aztán Miska állkapcsa, az egyik jobb lapockája és a medencecsontja is előkerült.
A Kelemen-havasok szülötte ily módon futott be európai karriert, szerzett világhírnevet, mozgatott meg kutatócsoportokat és diplomatákat, bár vélhetően sosem vágyott ilyesmire.
A bécsi heccszínház hajdani főszereplőjeként azóta is Párizsban legelészik az örök mezőkön, arra emlékeztetve a magyar utókort, hogy a nagy osztozkodáskor még az utolsó fiatal bölénybikánkat is lenyúlták.