Mikor dobták a gyeplőt a lovak közé?
Az archaikus társadalomban fontos szerepe volt a vének tanácsának. Ennek tagjai hosszú életük során szerzett tapasztalataikra támaszkodva hatékonyan segíthették a közösség döntési folyamatait. A közelmúltban hazánkban is felállt egy ilyes grémium, a Százak Tanácsa.
Az új erdőtörvény előírja az Országos Erdő Tanács fölállítását. Amint azt jeleztük, 2010. január 26-án ez meg is történik. Gráf József miniszter kinevezte a tanács tagjait.
Végignézve a névsort, az egyáltalán nem az erdész-vének tanácsa. Persze, ez már foglalt, hiszen az Országos Erdészeti Egyesületnek van egy hasonló testülete, a Szeniorok Tanácsa.
Ha alaposabban megnézzük, nem is (csak) erdészek tanácsa. De erről majd más alkalommal.
A 2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról a 21. § (1) bekezdésében kimondja, hogy „A miniszter a feladat- és hatáskörébe tartozó, az erdő védelmét és a fenntartható erdőgazdálkodást érintő kérdések megtárgyalásához az erdőgazdálkodás széles körű társadalmi és tudományos, szakmai megalapozása, valamint az erdőhöz főződő érdekek közti összhang megteremtése érdekében - legfeljebb 16 tagú - véleményező, javaslattevő tevékenységet ellátó Országos Erdő Tanácsot (a továbbiakban: Tanács) hoz létre.”
Erre szokták azt mondani, hogy… Szóval, megtárgyalhatják, amit a miniszter vagy a csapat javasol.
Persze nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi és a következő miniszter(ek) mit szeretnének eme nagy tudású és tapasztalatú szakértő társasággal megtárgyalni.
Csak remélhetjük, hogy érdemi témákat.
Esetleg döntések előkészítését. Bár vannak, akik ezzel nem értenek egyet.
Mások meg azt nem szeretnék, ha gittegylet születne.
No, de ne szaladjunk előre, szavazzuk meg a bizalmat!
Térjünk vissza az alcímben emlegetett lovakhoz!
Sokak szerint akkor kezdődtek a bajok, amikor a ’90-es években a nagy államigazgatási átszervezések során, a földművelésügyi tárcától elvették az állami erdőgazdaságok irányításának és felügyeletének jogát, és a pénzügyi tárcához helyezték. (Ilyen már volt a hazai erdészet történetében, hisz’ például Bedő Albert, a szakma nagy ikonja, 1873-ban, az egykori Pénzügyminisztériumban az állami erdészet ügyeinek előadója.)
Az addigi egyközpontú irányítás tehát újabb szereplővel bővült, mondhatni bonyolódott. De fogalmazhatunk úgy is, hogy dezorganizálódott.
Azokban az években a földművelésügyi tárca még jelentős források felett rendelkezett, amely pénzek megszerzéséért komoly lobbitevékenység, rivalizálás folyt.
A minisztériumi hatalmi központ súlyát őrizte az is, hogy az akkori Erdészeti Hivatal vezetőinek komoly befolyásuk volt az erdőgazdasági felső vezetők kinevezésére.
Bár az erdészeti hatóság (ÁESZ) nem tartozott az első vonalbeli döntéshozó szervezetek közé, engedélyezési és ellenőrző funkciójából következően mégis fontos, legitim hatalmi központként ismerte el a szakma. Arról nem is beszélve, hogy az állami támogatások kifizetése az erdészeti szolgálaton keresztül történt.
Nem sokkal később izmosodott meg az erdészeti magánszektor, és alakult meg a magánerdő-gazdálkodók érdekképviselete is. Létrehozva ezzel egy újabb hatalmi központot, méghozzá egy erőteljes, konfliktusképes érdekérvényesítő erővel rendelkező szervezetet.
Meg kell említenünk a tudásközpontokat is, amelyek szintén fontos informális hatalommal rendelkeztek: az Erdészeti és Faipari Egyetemet és az Erdészeti Tudományos Intézetet. Mindkét helyen sok információ és tekintély összpontosult, s jeles személyiségeik jelen voltak a legfontosabb tudományos-szakmai döntéshozó-véleményező műhelyekben, fórumokon.
Végül, de nem utolsó sorban létezett az Országos Erdészeti Egyesület, amelynek legitimitását még a Rákosi-rendszer sem kérdőjelezte meg, s ez már önmagában nagy tekintélyt kölcsönöz a szervezetnek, hiszen a II. világháború után a legártatlanabb szerveződéseket, egyesületeket is egyetlen belügyminiszteri tollvonással szüntették meg. Annak ellenére, hogy ez a civil szerveződés – mai szóhasználattal NGO – a háború előtt grófok és bárók gyülekezete volt. (A veszteségek persze súlyosak voltak, elvették a székházát, és megfosztották nemcsak vagyonától, hanem évszázados sajtófórumának, az Erdészeti Lapoknak a nevétől is.)
Az egyesület az alapításától kezdve – kitűnő vezetőinek köszönhetően – nem csupán anyagilag volt autonóm, hanem olyan szakmai központként is működött, amelyik az erdőtörvény kidolgozásának legfőbb műhelye volt.
Az államosítás új helyzetet teremtett, az egyesület már csupán természetes személy tagjaira és a pártoló vállalati tagokra támaszkodhatott.
Az egyesület tisztségviselőinek ez évi megújítása remélhetően nyugvópontra helyezi a felső vezetés körében romboló konfliktusokat, s az alkotó, építkező munka kerülhet előtérbe.
A minisztériumi hatalmi központ szerepe és súlya tovább csökkent. Az átszervezések során előbb az Erdészeti Hivatal és az elnöki elnevezés és cím szűnt meg, betagozódott a többi főosztály közé. A legutóbb már a minisztérium főosztályai sorából is törölték az erdészetit, s ma már csupán egy 8-9 fős osztályszervezet intézi az erdészet ügyeit.
Az utóbbi néhány évben az új erdőtörvény felértékelte a minisztériumi döntésközpont szerepét, ugyanakkor a leértékelődéssel szoros összefüggésben súlyos vezetői káderproblémák nehezítették nemcsak a minisztérium, de az egész ágazat, szakma helyzetét. A vezetőcserék, a kirendelésekkel „megoldott” kinevezések nem kedveztek az ágazati irányítás kiegyenlítésének, egyensúlyának.
Magánbeszélgetésekben egészen súlyos kritikák fogalmazódnak meg mind a mai napig.
Ezért is volna fontos, hogy a földművelésügyi minisztériumi hatalmi központ megerősödjék, s hallgattuk egyetértően Mádi László fideszes képviselő korábbi parlamenti felszólalását, amelyben az ágazat minisztériumi presztízsének helyreállítását sürgette.
A Pénzügyminisztériumhoz tartozó MNV ZRT soraiban is számos személyi változás zajlott és zajlik napjainkban is, ami szintén az irányítás bizonytalanságait növeli.
Mindezek a fejlemények súlyosan rontják az ágazat érdekérvényesítő képességét, holott közismert, hogy az erdők – a zöld felület – birtoklásáért folytatott küzdelem nem ért véget, csupán fegyvernyugvás van.
És itt értünk el szűkebb érdeklődési területünkhöz, az erdészeti kommunikációhoz. Azt nem kell bizonygatnunk, hogy az érdekérvényesítés egyik legfontosabb társadalmi mezője a kommunikáció.
Létérdek, hogy az erdővel, erdészettel kapcsolatos kommunikációt ne kizárólag az ellenérdekelt felek tematizálják.
E két területtel kapcsolatos közlések terén valamilyen konszenzusra kell törekedni. Az erdőről szóló általános kommunikáció alapvetéseiben (például: Magyarország erdőterülete nő, hazánkban Trianon óta nincs erdőirtás) lehetséges megállapodás. Ami az erdészettel kapcsolatos kommunikációt illeti, az az ágazat, a szakma partikuláris érdekeinek megfelelően alakulhat. Pontosabban csak kellene, hogy alakuljon.
Ugyanis nincs ágazati, erdészeti kommunikáció, illetve a közlések koordinálatlanok, rendszertelenek, defenzívek. És ami a fő rákfenéje az ügynek, hogy nem állnak rendelkezésre források.
Az utóbbi időben lezajlott központosítás következtében a minisztériumi főosztály gyakorlatilag nem vagy csak alig rendelkezik források fölött, s az ágazat számára költségvetési helyet jelentő Nemzeti Erdőprogram mögül jóakaróink elvették a pénzt.
Ezért is tekintettük legfontosabb feladatunknak, hogy az új erdőtörvényben nevesítve legyen a kommunikáció. Az OEE Közönségkapcsolatok szakosztály kezdeményezésére ez sikerült is, bár csupán az Erdő Tanács feladatai közé került be : 21. § (5) „A Tanács az erdő védelme, valamint a társadalom és az erdészet viszonyának javítása érdekében munkájáról tájékoztatja a közvéleményt. Ennek keretében javaslatokat tesz a hatáskörrel rendelkező kormányzati szervek és civil érdekképviseleti szervezetek részére az erdővel és erdészettel kapcsolatos kommunikációra.”
Sajnos, az ágazati felelős szervezet és a kommunikációhoz szükséges források megjelölése elmaradt. Így félő, hogy a szépen hangzó ötödik bekezdés realizálása nehézségekbe fog ütközni.
Ne legyen igazam!
Elnézve a Tanács tagjainak névsorát, egyetlen olyan szakembert sem találunk közöttük, akinek szűkebb szakterülete a kommunikáció volna.
Ám, ismerve a résztvevők többségét, közülük számosan fontosnak tekintik az erdészeti kommunikációt, ezért remélhetjük, hogy megragadják a gyeplő legalább egyik szárát, és közreműködésükkel e területre is születnek érdemi javaslatok.
Ezért is fontos, hogy az Országos Erdészeti Egyesület szakosztályai e téren is fokozottan támogassák a grémium munkáját. (Z.Z.)