2011. április 4. – A Vidékfejlesztési Minisztérium ismét társadalmi vitára bocsátja a hungarikum törvényt
„Mindnyájan tudjuk, hogy az akác külföldről jött hozzánk, de azt is, hogy teljes polgárjogot nyert és nem is tekinthetjük már idegennek.
Aránylag hosszú időbe tellett, amíg az akác nálunk igazi erdeifa lett, kertekben, parkokban, utak menti fasorokban már régen szerepelt, de az erdőkbe még nem találta meg az útját. Viszont, amint oda belépett, ugyancsak hirtelenül kezdett terjeszkedni, mert jóformán mindenüvé oda tettük, ahol laza homoktalajt láttunk. Túl is lőttünk akkor a célon! De nem tudom ezt súlyos hibának felróni.” – írta dr. Róth Gyula ny. egyetemi tanár Az Erdő 1955. februári számában.
Majd így folytatja: „Azt is megállapíthatjuk, hogy a nyírségi akácosok telepítésénél tulajdonképpen nem a fatermelés volt a főcél, hanem a gazdasági földek védelme.
Megfogták vele a mozgó, „a folyó " buckavonulatokat a szántók védelmére.
Úgy vélem, a Nyírségre kellene tennünk a hazai akácgazdaság súlypontját, különféle eljárásokkal, de nem kizárólagos elegyetlenséggel.
Forgách Balázs elegyetlenül telepítette az akácot, rendszerével beigazolta, hogy az akác a nyírségi homokon többet jövedelmez, mint a mezőgazdaság, amellett a talaj termőerejét megóvja, sőt megjavítja annyira, hogy két-két akácgazdaság között kb. 4—5 éven át jövedelmezővé lehet alakítani a mezőgazdasági termelést.”
Ezek fontos megállapítások.
Az akác hazai történetét Terebessnél olvashatjuk: „Az akácot az amerikai kontinensről 1620 körül hozta be Európába Jean Robin francia botanikus, Robinia pseudoacacia nevét is róla kapta. Magyarországon 1710-ben ültették először Erdődy gróf pozsonyi kertjében. Krámer János György, a mindentudó katonaorvos Tentamante című könyvében 1735-ben már ajánlja fásítási célokra. Erdőnek először a hédervári Viczay gróf birtokán telepítették, majd a katonai kincstár 1750-ben Komárom-Herkály erőd körül telepített 290 hektár akácerdőt. Mária Terézia erdővédelmi rendeletei is szorgalmazták a fatelepítést, de sajátos módon helytartótanácsa fűzfát akart a magyar Alföldre ültetni. A Banater Grenz-Walddirection még a delibláti (Temes vm.) homokpusztáit is szomorúfűzzel akarta beültetni 1818-ban. A fűz a homokos, száraz talajon nem él meg, s így történt, hogy a már sok helyütt sikerrel megeredt fásítások mintájára a vármegyék és birtokosok az akácot részesítették előnyben. Tessedik Sámuel szarvasi parókiájának kertjében Békés vármegye egyetlen akácfája árválkodott még 1768-ban, de a tiszteletes úr félévszázados tevékenysége után a szarvasi határban már egész akácerdőkre tekinthetett. A Városliget, az egykori Ökördűlő fásítását 1785-ben akác- és eperfákkal kezdték (no persze, mert a munkálatokat Stolc János selyemtenyésztési felügyelőre bízták). Az akácerdők telepítése egyre nagyobb méreteket öltött, hiszen gyorsan fejlődő jó anyagú fa, 1964-ben a magyar erdőknek már kb. 16%-át tette ki. A természetes erdeinktől való megkülönböztetés okából a nyárasokkal együtt „kultúr erdők”-nek nevezik.
Az akác valóságos megváltást jelentett a török utáni puszta magyar tájra. A futóhomok megkötését, az alföldi kerek erdők hűsét, a tanyavilág állandó kísérőjét, temetőink árnyát és fejfáit az akácinváziónak köszönhetjük.”
Mindezt azért hoztam szóba, mert a Vidékfejlesztési Minisztérium ismét társadalmi vitára bocsátja a hungarikum törvényt, s talán esély nyílna arra, hogy legyen egy olyan fafaj, amely elsősorban a mienk.
A sokat szidott, sokat kárhoztatott akác.
Magam is sokat szidtam, kárhoztattam, amikor erdőrendezőként át kellett verekednem magam a nyári forróságban az akácalja pókhálós bodzadzsungelén, a derékig érő csalánosban.
Ám csodálatomat is kivívta az a hajdúsági árbocakácos, amit néhány évvel ezelőtt láttam, s igen ígéretes dr. Erdős László nyesett akácosa is az Alföld kapujában. De folytathatnám a sort a nyírségi állományokkal.
Nem mellékesen még egy érv: A magyar akácméz különleges minőségű, nemzetközi szinten is elismert és keresett termék, valódi hungarikum.
Legyen az akác is hungarikum! Z.Z.