2013. július 21. – A 2009. évi XXXVII. Törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról módosítása mostanában zajlik a törvényhozásban.
A változtatások egy része azt célozza, hogy a végrehajtásának adminisztratív terhei csökkenjenek.
A módosítások természetesen érdekütközésekkel járnak, mint minden jogszabályalkotás a parlamenti demokráciákban.
Megszoktuk az utóbbi években, hogy a fenenagy demokráciában, hasonlóan a focihoz, mindenki szakérthet erdészeti ügyekben is.
Most egy újabb szereplő jelentkezett játékra a pálya szélén, de lehet, hogy csupán egy kibicről van szó.
Nem tudom, hogy az alapvető jogok biztosának jövő nemzedékek érdekeiért felelős helyettese milyen jogosítványokkal rendelkezik a törvénymódosítások folyamatában, mindenesetre őkelme eljuttatta álláspontját a szakminisztériumba.
Vegyük szemügyre ezeket a javaslatokat!
A távirati irodának mondottak szerint „a magyarországi erdőknek azonban csak a 60 százaléka természetes, a többi nagyrészt nem is a tájra jellemző fákból álló tábla, amelyet sok esetben mértani alaprajz szerint, gépi kitermelés céljából ültettek, ilyeneket lehet látni a vonatablakokból - mondta a szakember. - Ezek soha nem alkotnak természetes élőhelyet, csak azért telepítették a gazdálkodók, hogy néhány évtized múlva az utolsó fáig kivágják.”
A fenti sorok nagyjából és egészében megállják a helyüket, ám némi finomításra szükség van. A tájra nem jellemző fák alkotta táblák minden valószínűséggel nemes nyárasok vagy akácosok lehetnek, melyeket tényleg azért ültettek a tulajdonosok, hogy a vágásérettséget elérve, mind egy szálig kivágják azokat. Ezeknek az ültetvényeknek ez a „sorsuk”. De ezek az állományok épp azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen papírgyártáshoz vagy cellulóz-alapanyaghoz fát importálnunk. Horribile dictu, még exportra is jut belőlük. A kibic úr azzal bizonyára nincs tisztában, hogy ezeken a területeken korábban – általában - valamilyen mezőgazdasági termesztés folyt, de a föld művelője erről lemondott, és erdőt telepített, mert ebben látta a nagyobb jövedelem lehetőségét. Ahogy egy alföldi erdész kolléga fogalmazott: Tudom, hogy ezek nem olyan szépek, mint a helyvidéki erdők, de nekünk ilyen van, és mi ezeket is szeretjük.
Finomításra szorul ez a megállapítása is: „az erdő a maga természetes formájában folyamatosan megújul, gyakorlatilag örökké él.”
A hazai erdők mintegy fele tekinthető természetesnek vagy ahhoz közelállónak, a többi kultúrerdő és faültetvény, vagyis szinte az utolsó hektárig emberi kéz alkotásai, még a természetes erdeink is. S mint ilyenek, nem biztos, hogy folyamatosan megújulnak. Az erdőgazdálkodók mindent megtesznek ezért, hisz’ óriási a költségmegtakarítás, ha nem mesterségesen kell felújítani az erdőt. Az örökélet még csak rendben volna, csak hát, nem mindegy, hogy milyen minőségben. Ami a szálalás modern technikáját illeti, ez nem is modern, és nem is technika. Eleink évszázadok óta űzték, ám kisüzemi, parasztgazdaságok „melléküzemágaként”. A nagyüzemi szálaló erdőkezelésre tőlünk nyugatra láthatunk jó példákat, ám jóval kedvezőbb élőhelyeken álló erdők esetében. A közelmúltban nyílt alkalmam ausztriai, bajorországi és thüringiai szálaló erdők tanulmányozására, de ott 500-800 mm az éves csapadék, és az újulat tényleg „kefesűrű”. A felújításra gyakorlatilag nem fordítanak gondot.
Hozzájuk képest hazánkban „kertészkedni” kell az erdőben, óvni és gondozni az újulatot, a fiatalost.
A korábban évszázadokon keresztül folytatott vágásos erdőkezelésről a szálaló üzemmódra áttérés, pedig emberöltőnél hosszabb időt igényel. Az eredményeként beálló folyamatos erdőborítást az erdészek is támogatják, már ahol erre lehetőség nyílik.
Ami pedig az „eltartja magát” kiszólást illeti, csak akkor működik, ha az erdővel gazdálkodnak, vagyis kivágják és eladják azt a mennyiségű fát, amennyit az erdő „megérlelt”.
Ezennel szeretném tájékoztatni a zöldombudsman urat, hogy hazánkban a fakitermelés mértéke 1985-től tekintve, huszonöt éves távlatban, enyhe csökkenést mutat. 1985-ben meghaladta a 8 millió m3-t, míg 2010-ben 7 millió m3 körül alakult. Eközben az évi folyónövedék, tehát a fakészlet folyamatosan gyarapodik. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az erdők jelentős része átlépi a vágásérettségi kort, azaz „kiöregszik”, a fa műszaki tulajdonságai romlanak, egyre több fa marad ott az erdőben. Ez magyarul értékcsökkenést, veszteséget jelent. Erre manapság azt szoktuk mondani, hogy fenntartható módon gazdálkodunk, ami igaz is, de ennyire? Nemrégen még azt mondták, hogy szabotázs…
Ami pedig az „évi néhány milliárd forintot” illeti, szerintem nagyon is jól jön ezer sebből vérző nemzetgazdaságunknak. Az erdészek büszkék arra, hogy ezzel a néhány milliárdocskával is hozzájárulnak gondjaink enyhítéséhez. Az, pedig egyáltalán nem ördögtől való, hogy a kitermelt fa egy része exportra kerül. Tudtommal piacgazdaságot építünk. A kifogás talán annyi lehet: kár, hogy nem több értéknövelt, továbbfeldolgozott faterméket exportálunk.
Ráadásul a hír igaz, a megtermelt profitot az állami erdészeti társaságok visszaforgatják többek között az erdők fejlesztésébe, közjóléti szolgáltatások javítására, erdei iskolák és erdei vasutak fenntartására.
Ami pedig az erdőterületek arányának kritikáját illeti: „az erdőterületek aránya alig több az uniós átlag felénél”, ez kimondottan éghajlati, termőhelyi kérdés, ha ránéz a térképre, láthatja, hogy a hegyvidéki és északi országokban nagyobb az erdősültség, s délebbre, és kiterjedt alföldekkel rendelkező, mezőgazdasági országokban kisebb. Az erdősültség aránya természetesen növelhető, de ez ma már elsősorban a magánszektor hajlandóságán és a támogatások intenzitásán múlik. S abba, hogy a magánerdő-telepítő mit ültet, csak halványan és közvetetten van beleszólása az államnak. A szálalásról pedig, ott, egyelőre ne is essék szó.
Ajánlom továbbá a hatályos erdőtörvény általános rendelkezéseinek tanulmányozását, amely hosszan sorolja az erdő és a társadalom viszonyának szabályozását, a fenntartható erdőgazdálkodás feltételeinek meghatározását. Többek között: „a fenntartható használat követelményeinek megfelelve az erdei haszonvételek gyakorlása során törekedni kell az olyan módszerek alkalmazására, amelyek biztosítják, hogy az erdő megőrizze biológiai sokféleségét, természetességét vagy természetszerűségét, termőképességét, felújuló képességét, életképességét, továbbá megfeleljen a társadalmi igényekkel összhangban levő védelmi, közjóléti és gazdasági követelményeknek…”.
Az erdő piacon értékesíthető javai természetesen nem merülnek ki a farönkben, erről itt és most nem tartanék továbbképzést, csak jelzem, hogy a tűzifán és a számos mellékhaszonvételen túl, a védelmi és a közjóléti szolgáltatások is forintosíthatóak, a piacosításról, pedig most ne is essék szó.
Arról pedig, hogy „ha a törvény egyeduralkodóvá teszi és rákényszeríti az állami erdők kezelőire a bevétel-orientált szemléletet, az tovább rontaná hazai erdeink állapotát” – szintén eltér a véleményünk, hisz’ a gazdasági rendeltetésű erdőkben folyó gazdálkodás természetesen bevétel-orientált, ugyanakkor durva csúsztatás, hogy ez a hazai erdők állapotromlását eredményezné. Az eredményes gazdálkodás és az erdők jó állapota nem zárja ki egymást, sőt az erdészek pontosan tudják, hogy jó gazdasági eredmények csak kiváló erdőkben érhetőek el. Ezt, úgy látszik, az ombudsmani szakértők még nem tudják.
Ami a természetközeli állapotok megőrzését illeti, a hatályos erdőtörvény legfőbb újdonsága a természetesség fogalmának bevezetése, törvénybe iktatása volt. E téren várhatóan nem lesz változás.
Az alkotmányos védelemről, pedig annyit, hogy épp’ az erdészek lobbiztak erőteljesen azért, hogy az erdők bekerüljenek az alaptörvénybe. Az pedig, hogy manapság több mint 450 ezer hektár védett erdő van hazánkban, kizárólag az erdészeknek köszönhető.
A zöldombudsmannak is csak azt üzenjük, hogy az erdészektől nem kell féltenie az erdőt. A magyar erdők uniós védelméről egyelőre nincs tudomásunk, hisz’ ez a terület nemzeti hatáskörbe tartozik. Hogy mi várható az európai erdők őszre ígért egyezményétől, az a jövő zenéje.
A zárógondolatához – „remélem, hogy magunk mögött hagyjuk azt a szemléletet, amely évi néhány milliárdos bevételért cserébe hajlandó kockára tenni gyermekeink emberhez méltó jövőjét, és az erdőtörvény év eleje óta folyó koncepcionális átdolgozásának eredménye végül az lesz, hogy az eddiginél nagyobb súllyal érvényesítik a döntéshozók a természetes környezet és a jövő nemzedékek érdekeit” – annyit fűznék hozzá, hogy a beadványában megfogalmazott zöld gondolatait érdemes volna még érlelni, s nem csak vonatablakból szemlélni az erdőket. (zé)