Az első, figyelmeztető jelek már „elhangzottak": az Egyesült Államokban az állomány negyven százaléka tűnt el három év alatt, s újabban Németországban is észlelték a kaptárelhagyásnak mondott jelenséget. Többek közt erről is beszélt Sárospataki Miklós, a Szent István Egyetem docense.
„Több mint hatszáz méhfaj él hazánkban - ebből jó, ha egy-két tucatnak ismerjük pontosan az életét. Ez nagy baj. Több figyelmet kellene szentelni ezeknek az apró állatkáknak, hiszen ha eltűnnek, vagy érezhető mértékben megcsappan a számuk, mindennapi táplálékunk csaknem harminc százaléka odalesz. Amerikában, de újabban már Németországban is egyre nagyobb gondot jelent a házi méheket sújtó úgynevezett kaptárelhagyás - a probléma nagyságát jól érzékelteti, hogy az Egyesült Államokban az állomány negyven százaléka tűnt el három esztendő alatt. A jelenség maga elég rejtélyes: a kirepülő állatok valószínűleg tájékozódási zavarok miatt nem találnak vissza, és így gyakorlatilag kiürül a kaptár, illetve a kolónia létszáma úgy lecsökken, hogy már nem lesz tovább életképes a család. A szakemberek a növényvédő szereket éppúgy gyanúba fogták, mint a távközlési tornyokat vagy a génmanipulált növényeket, ám e vészt egyikkel sem tudták megnyugtatóan magyarázni. Számomra e jelenség - legyen bármi is az oka - ismét azt bizonyítja, hogy nem lehet büntetlenül beleavatkozni a természet folyamataiba. A házi méhek egyébként olyan, kiválóan szervezett, de rend kívül merev társadalomban érnek, ahol az együttélés minden fél számára előnyös. Gyakorta tapasztalom, e rovarokról rengeteg tévhit él az emberekben. Az egyik szerint ok nélkül agresszívek - én erre azt felelem, ők semmivel, sem erőszakosabbak, mint az emberek. Póriasán fogalmazva: ha mi békén hagyjuk őket, ők sem jönnek nekünk. Tévedés az is, hogy a hazai méhfajok mindegyike társas életet él: ez az állítás a csaknem hatszáz hazai fajból alig két-három tucatra igaz. A házi méhen kívül csak a poszméhek, közkeletűbb nevükön dongók és még néhány karcsúméh faj szociális. Azaz a többi magányosan fészkel és neveli utódait. A repülésükkel kapcsolatban is érdemes egy sajátos paradoxont felvillantani: a kedves, kövérkés dongók az aviatikusok szerint nem repülhetnének. Okos emberek hosszas számolgatás nyomán megállapították, mozgassák bármily gyorsan is a szárnyuk, az túl kicsi ahhoz, hogy a nagy testüket felemelje. Még szerencse, hogy ők nem ismerik a fizikát, s vígan száguldoznak harminc-negyvennel a levegőben. Megemlítek még egy rejtélyt, a házi méhek táncát. Annyit szinte mindenki tud, e rovarok sajátos balett-mozdulatokkal magyarázzák el társaiknak, merre találhatók a virágos mezők - ám az már kevéssé ismert, hogy mindezt bent a kaptárban, a vak sötétben teszik. Az is közkeletű tény, hogy a Nap állása alapján tájékozódnak. Egy-egy tánc azonban percekig is eltarthat, s ez alatt csillagunk odább megy. Ennek ellenére hiba nélkül rálelnek a célra - ez pedig csak akkor lehetséges, ha valamiféle belső óra ketyeg a szervezetükben, amely az eltérést kompenzálja. És nem ez a hihetetlenül pontos és precíz belső időmérés az egyetlen, amit jobban csinálnak, mint az emberek. Summa summarum, egy bizonyos: ha ők eltűnnek a színről, nekünk sem sok időnk lesz hátra."
LAZIN MIKLÓS ANDRÁS
Névjegy: Dr. Sárospataki Miklós, a Szent István Egyetem Állattani és Ökológiai Tanszékének docense 1963. május 11 -én született Budapesten. 1987-ben végzett a József Attila Tudományegyetem biológus szakán, majd 1987-től 1994-ig az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében dolgozott. 2003-tól a GATE Állattani és Ökológiai Tanszékének docense. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a hazai vad-, művész- és poszméhek kutatásában és néhány fajuk védetté nyilvánításában.