Örömmel töltene el, ha a magyar méz goodwilljéről írhatnék, kitűnő üzleti hírnevéről, de hát ez egyre nehezebb. Volt idő, amikor az apró cikkek közé sorolták: méz, galamb, házinyúl. E három tennék dolláros exportja a hetvenes-nyolcvanas években összességében meghaladta a mi egyébként színvonalas gyógyszeriparunkét, noha amazzal ellentétben soha senki nem költött rájuk, csak elvett tőlük. Semmiféle támogatást nem kaptak, sem beruházásra, sem korszerűsítésre, már az is nagy szó volt, ha a nyári szaporításhoz invert cukrot vehettek. Ám a felvásárlóik palotákat építettek a legnyomorultabb vidékeken is.
A magyar akácméz üzletét először az olcsó és nem mindig feddhetetlen kínai méz rontotta. Állítólag Európa nyugati felén - főként az NSZK-ban - keverték a kettőt, s tehették, különösen azért, mert a mienk (is) hordóban érkezett. Ezt azonban még senki sem bizonyította, habár lehetséges, hogy így történt. Mostanában - és értsünk e szón néhány évet - újabb bajok keletkeztek, s a kínainál is fogósabbak. Süth Miklós országos főállatorvos egy interjúban (index.hu, szept. 21.) azt állítja, hogy a hatóság évek óta versenyt fut a mézhamisítókkal, és egy hosszal mindig le van maradva. Ez alighanem természetes: az olykor minden technikai/kémiai eszközzel felkészült hamisítók ötletei végtelenek, a hatóságok módszerei pedig - miként a sport-
dopping esetében — korántsem azok. Nem kicsi tételekről van szó, nem filléres ügyekről. Van olyan cég hazánkban, amelyik kétmilliárd forintos hasznot realizált a mézhez hasonló- szirup eladásából. És nem egy ügyködik. A német hatóság nemrég csaknem száz tonna mézről mondta ki, hogy hamisítvány. Előtte nem sokkal egy szintén jókora szállítmányban találtak antibiotikumos szennyezést, ami ugyan önmagában nem okoz betegséget a fogyasztóban, de némely fertőzésnél rezisztenciához vezethet, ami súlyos következményekkel járhat. A méhészek az állományuk gyógyítására a kizárólag más állatgyógyászati területeken használható antibiotikumokat használtak. Kár.
Sok ez így együtt.
Változás nélkül könnyen elveszítheti a hazai méhészet főbb európai piacait — nem az első kiszorulás ez az élelmiszereink közül -, márpedig itthon a mai átlagos mézhozamot eladni nem lehet, annál az sokkal több. (A hazai fogyasztást maximum negyven dekára becsülik fejenként, mások ennek a felére, de biztosat nem lehet tudni: a
kistermelők által értékesített mézről semmilyen adat nincs.) A piacvesztés veszélye évek óta valós fenyegetettség. Távolabbra tekintő méhészek ezt régebben' észrevették. Végegyházi (Békés megye) barátaim lassanként másfél évtizede északra vándorolnak a későbbi akácvirágzásra, ahogyan ezt sokan teszik.
Találkozásaink során váltjuk persze a világot, s az ő biztatásukra merészeltem évekkel ezelőtt cikket írni a mézkereskedelemről a Méhészet című színvonalas havi folyóiratukba. Úgy láttam, hogy sem a méhészegyesület, sem a terméktanács nem képes megoldani az ágazat fortélyos ügyeit - nem ez a rendeltetésük -, ezért azt -javasoltam, hogy a méhészek fogjanak össze, s hozzanak létre szövetkezetet. Egyetlen egyet! Bízzák erre a méz laboros minősítését, átvételét, marketingjét, piacát, eladását. Üzletnek sem rossz. Miért támaszkodnak az igazi hasznot lefölöző felvásárlókra? Jó menedzsmenttel megoldhatják maguk a teljes forgalmazást. Tartsák meg a termelőknek a felvásárlók árrését. Miért látszott ez fontosnak?
Egyértelműen azért, mert a méhészektől vásárló kereskedők . - sok van az országban - kevéssé érdekeltek a minőségben. A pillanatnyi haszon fontosabbnak tűnik számukra. Minden élelmiszer bizalmi cikk, a méz pedig különösen az. Hamisítások már az idő tájt is előfordultak, méghozzá pofonegyszerű módon kimutathatóak: hiányzott a mézből a virágpollen. Kinek fontos a magyar méz kiváló minősége? Azoknak a méhészeknek, akik ebből élnek. Akik nem csupán öt-tíz kaptárt gondoznak. Manapság húszezer nem hobbiméhészről beszélnek az országban - körülbelül lehet is ennyi -, tehát számos családnak elemi érdeke, hogy a mézét jövőre is eladhassa. Hogy legyen értelme a munkájának.
Se termelői csoport, se ütőképes összefogás nincs. Eddig.
Szociológiai tanulmányt igényelne, hogy miért nincs, Vannak, akik állítják, hogy a
méhészek zöme idős ember, és megszokta, hogy önállóan dolgozik.
Néha a rakodáshoz, pergetéshez segítséget vesz igénybe - nem könnyű embert találni, mert a méhek szúrásától sokan félnek -, de maga dönt dolgokról. A szokás parancsoló úr, különösen pénzügyekben: ha eladom a mézet, akkor fizessék ki az árát. Ez közösségben nem ilyen gyors, igaz, a felvásárlók sem mindig fizetnek azonnal, s előfordul, hogy évekig nem. És van úgy, hogy soha. Pláne meg akkor nem menne pillanatok alatt, ha a laboratórium eredményeire kellene várni. Európai rendszer, hogy a szövetkezetek az átvett termékek árának bizonyos százalékát kifizetik, a többit pedig az éves eredmények tükrében. Ekkora bizalom nálunk kislányos ábránd.
Mindezek tetejébe elhanyagolhatatlan a kisgazdák két évtizedes ordítozása a kolhozokról. Ma az agrárösszefogások egyik fennakasztó zátonya éppen ez az oktalan gyűlöletkeltés. Hol vannak, hol voltak itt kolhozok? De mondták, sulykolták, nyálas populizmussal, politikai előnyöket remélve tőle. Milliárdos károkat okozott már más területeken, miért éppen a méhészetben ne tenné. Következményeit a bőrünkön érezhetjük. Nem zárható ki, hogy a hazai méz hamarosan kesernyés ízű lesz, mert eladhatatlanná válik. Kun István
2009. október 7. - Van olyan cég hazánkban, amelyik kétmilliárd forintos hasznot realizált a mézhez hasonló szirup eladásából