2010. május - ... jön meg az étvágy, tartja a régi közmondás. Azért jutott ez eszembe, mert a Kossuth Rádió egyik április délelőtti „Napközben" című műsorában az erdei vasutak jelene és jövője került terítékre, többek közreműködésével.
Az igen határozott műsorvezető, nem tudni, hogy saját kútfőjéből
kipattanóan-e, de érezhetően már jó előre megfogalmazott mondandóját
abban foglalta össze: nem jó dolog ez, hogy a kisvasutak zömét az állami
erdőgazdasági részvénytársaságok üzemeltetik. Mert ezek a vasutak ma
már csak elvétve, egy-két helyen szolgálnak gazdasági célokat (is).
Sokkal inkább a turizmus céljait. Következésképpen irányítási és
felügyeleti szempontból ott lenne a helyük, ahonnan a turizmus ügyeit
országosan igazgatják.
A közreműködők (volt kisvasúti üzemvezető, miniszteriális ügyintéző) nem
voltak ugyan ennyire „kerek perec" határozottak az állásfoglalás
dolgában, mint a rádiós újságíró, de nem is igen mondtak ellen a
felvetésnek. (Alkalmasint nem is ezért citálták őket a stúdióba.) A
megszólaló miniszteriális hölgy szerint már valamiféle koncepció
született is ebben a témában még 2007-ben.
Elhangzott az is, hogy nem áll rendelkezésre elegendő csatlakozó
létesítmény a kisvasutak mentén a nagyérdemű közönség rendelkezésére;
úgymint: vendéglátóhely, játszótér, erdei tornapálya, biciklimegőrző
stb. (Az erdő csöndje, nyugalma, mint közönségigény, nem merült fel.) Ez
is indokolná, hogy minden egy kézben legyen, ami a turizmus céljait
szolgálja.
Kritikusan hangzott el az is (már megszokhattuk), hogy sok helyen bizony
lesújtó látványt nyújtanak az erdei játszó- és pihenőhelyek tönkretett,
szétrombolt berendezései, szemétkupacaikkal. A megoldás: ugyanaz, mint
az imént. (Azt nem tudni, hogy akár jelenleg is kicsoda-micsoda tartja
vissza az erdők tisztaságáért, rendjéért háborgókat annak önkéntes
rendbetételétől?)
Én nem tudom, hogy részvénytár-saságaink vezetői miként viszonyulnak az
üzemeltetésükben álló erdei vasutak ügyéhez. Azért nem tudom, mert az
ezzel kapcsolatos megnyilatkozások némileg eltérőek, éppúgy, mint az
egész jóléti erdőgazdálkodással kapcsolatban. A többség úgy nyilatkozik,
hogy ez a kor szava, a társadalom igénye, ez a jövő, és készséggel,
becsülettel csinálja. Amiben az eltérés mutatkozik, az, hogy a
nagyérdeműt a bakonyszentlászlói favágók, vagy a mátraszentimrei
erdősítő asszonyok keresetének, munkájának terhére kell-e szórakoztatni?
S hol a határ egyrészről a bakancsos erdőjárás, a szolid családi
kikapcsolódás, másrészről a crossozás, kvadozás, erdei autózás,
lovaglás, terepkerékpározás, törés-zúzás, gyújtogatás, randalírozás,
lemezjátszó-bömböltetés, kutyaeresztés, esztelen „vadvirággyűjtés" stb.
között?
Erdőgazdaságaink a rendszerváltás óta (is) sokat tettek az un. jóléti
célú erdőgazdálkodás fejlesztéséért. Sok munkát, sok pénzt, sok
szakértelmet és lelkesedést fektettek az erdei vasutakba is. Kár, hogy
akkoriban nem kaparkodtak a munka után is azok, akik ma szívesen vennék
le a sápot annak eredményéből. Ámbár ezen a téren érheti meglepetés
azokat, akik szeretnek előre inni a medve bőrére. Olvasom például a
Zalaerdő ZRt. üzemi lapjának idei első negyedévi számában, hogy az erdei
vasútjukon végzett személyszállításra a múlt évben 23 millió forintot
kellett fordítaniuk; ezzel szemben az eladott jegyekből mindössze 7
millió forint árbevétel származott.
Ami az „egy gazda" elméletet illeti, nem hangzott el a műsorban olyan
javaslat, hogy minden olyan létesítményt, ami a turizmus érdekét
(hasznát) szolgálja, úgymint állami és önkormányzati múzeum,
természetvédelmi érték, műemlék, vendéglátó-ipari létesítmény (szálloda,
étterem, gépkocsiparkoló) és ki tudná felsorolni, hogy még mi minden
-ennek az egyetlen turisztikai főgazdának a kezébe kellene adni a hazai
turizmusnak, úgymond, ésszerűbb szervezhetősége, az átgondoltabb,
összehangoltabb fejlesztés és a jobb kihasználás érdekében.
Ezt a hatáskört talán még némely egyházra és magángyűjteményre is ki
lehetne terjeszteni. A műsorban megjelent logika alapján mindez teljesen
indokolt lehetne. De nem, ilyesmi nem hangzott el. Az éles szemű rádiós
tekintete, ki tudja, miért, miért nem, éppen csak az erdei vasutakon
akadt meg.
Nem egyszer tettem már szóvá szakköreinkben, hogy a szakma olykor mily
hanyag könnyedséggel engedi át szakmán kívülállók kezére olyan
lehetőségek kihasználását, amelyeket az erdővel együtt az erdőgazda
kapott. Szeretném remélni, hogy nagy múltú erdei vasútjaink nem fognak
erre a sorsra jutni. Bízom ebben úgy is, mint egykori erdei
vasútüzemvezető. K. P.
