2015. január - A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Háromhuta községben, kedvelt üdülőházában, rövid betegeskedés után 85 éves korában elhunyt dr. Járási Lőrinc gyémántokleveles erdőmérnök, Bedő-díjas, ny. erdőfelügyelőségi igazgató.
A község temetőjében helyezték végső nyugalomra, amikor is egykori kollégája és barátja, Steiner József okl. erdőmérnök búcsúztatta a szakma nevében.
1929-ben született Sátoraljaújhelyen, ahol édesapja erdészként teljesített szolgálatot. Oklevelét 1952-ben szerezte meg Sopronban. Érdekes, hogy László öccse is erdőmérnök lett, sőt annak felesége, Faragó Mária is. (Ez a házaspár sajnálatosan korán távozott az élők sorából.) Ezt követően visszatért szülőföldjére, a Zemplénbe, az egykori, Sárospataki központtal működött Zempléni Áll. Erdőgazdasághoz. Erdőhorvátiban, rövid gyakornokoskodás után a helyi erdészet vezetője lett. Innen a vállalat központjába került, ahol a fahasználati és műszaki osztály vezetője lett. (Ezt a vállalatot az innováció és az erdészeti gépesítés egyik fellegváraként jegyezték a szakmában.)
Amikor az erdőgazdaság 1969 végén összevonás révén megszűnt, Miskolcra került a megalakult Borsodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság központjáb,a mint kiemelt mérnök, igazgatói tanácsadó. 1975-ben helyezték át a Miskolci Erdőfelügyelőség állományába, ahol 1979-től az ált. igazgatóhelyettesi, majd 1985-től az igazgatói posztot töltötte be egészen 1990-ben történt nyugállományba vonulásáig.
Neve országos ismertségre elsősorban erdészet- (és hely-) történészként emelkedett. Ilyen irányú munkássága is elsősorban a szülőföldre, a vadregényes-erdős-hegyes zempléni tájra irányult, de ezen belül figyelme szinte a szakma minden részletére kiterjedt (a szakszervezeti munkára is). Ezért első olvasatra helytörténeti benyomást keltő munkáinak nagy része országos témákon dolgozók számára is jól használható forrásművet jelent.
Doktori címét is „A Zemplén-hegységi erdők hasznosítása a XVII. századtól napjainkig" című disszertációja alapján nyerte el 1977-ben.
Ma már klasszikusnak számító nagy műve ebben a műfajban az „Erdőgazdálkodás Bánkúttól Nagy-Milicig" (1997), de igen érdekes a ,,Füzéri erdők" is (2000). Előbbi nem csak az erdészettörténeti tájmonográfia íráshoz, de az üzemtörténet íráshoz is kitűnő mintaként szolgálhat.
Szinte szenvedélyes vonzalom fűzte a nyári lakhelyétől viszonylag gyorsan megközelíthető regéci vár romjához, amelynek történetét éppúgy kis kötetbe foglalta (1992), mint szeretett tartózkodási és most már végső nyughelyének, Háromhuta községnek a történetét (2009). Sokat foglalkozott a sárospataki várhoz tartozó uradalom múltjával, de az erdőfelügyelet múltjával is. A könyveinek megírásához felhasznált irodalmi forrásokat mindig pontosan feltüntette.
Könyveinek csaknem mindegyikéről közöltünk recenziót Híradónkban, de több alkalommal publikált lapunkban maga Járási Lőrinc is. Regisztrált és még regisztrálatlan írásművein túlmenően számos rendezvény létrehozásának-lebonyolításának is részese volt; hatalmas helytörténeti felkészültségét, helyismeretét gyakran vették igénybe.
Szakirodalmi munkásságára a jó stílus mellett jellemző volt az abszolút megbízhatóság, a gondosság, lelkiismeretesség, a részleteknek is a kidolgozottsága. Továbbá az, hogy elképesztő mennyiségű régi dokumentumot (okmányt, fényképet, térképet stb.) gyűjtött össze és épített be illusztrációként vagy bizonylatként könyveibe.
Megörökítésre érdemes tulajdonsága volt gyönyörű, már-már kalligrafikus szépségű szabályos kézírása is.
Egyik legrégibb és legaktívabb tagja volt az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának, ahol több alkalommal tartott előadást, s ugyanígy helyi csoportjánál is. Eredményesen vett részt a szakosztály által esetenként kiirt pályázatokon is. Az utóbbi években elhatalmasodott halláskárosodása azonban, sajnos, egyre jobban elszigetelte a közösségi élettől.
Többi munkájához képest kicsi, de a maga nemében ragyogó műve, és egyben zsigereibe ivódott nemes lokálpatriotizmusának spontán megnyilvánulása az a kis 24 oldalas, szép megjelenésű füzet, amelyet „50 éves az Országos Erdészeti Egyesület Sárospataki Helyi Csoportja" címmel írt 2004-ben. S amely kitűnő például szolgálhat más hasonló mini-monográfiák létrehozásához.
Zempléni hegyi erdész maradt mindig. Lelke mélyén valószínűleg reménykedett abban, hogy lesz még egyszer önálló erdőgazdaság a Zemplénben, sárospataki vagy sátoraljaújhelyi székhellyel. S addig is, amíg ez bekövetkezik, szervezeti vonalon a pataki helyi csoportnak „kell tartania a frontot". Az élet azonban nem csak forgandó, de múlandó is...
Érdemeinek elismeréseként az OEE 1988-ban a Bedő Albert Emlékéremmel tüntette ki.
A legnagyobb kitüntetés azonban az, ha valakiről koporsója mellett azt mondják az emberek: kár érte - mert jó ember volt.
Kár érte... Király Pál (Erdészeti és Faipari Híradó, 2014.4.)
Tagja volt az Erdészeti Lapok szerkesztő bizottságának is.