Molnár Sándor 1944. június 3-ikán született Törökszentmiklóson.
A középiskolát a szegedi Erdészeti Technikumban végezte, egyetemi tanulmányait pedig a szentpétervári Erdészeti Akadémia Faipari Mérnöki Karán folytatta végig kitűnő eredménnyel.
Mérnöki gyakorlatot szerzett műszaki fejlesztési vezetőként 1968-1979-ben a Szegedi Falemezgyárban (ill. a jogutód Délalföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságnál), majd a Nagykunsági EFAG-nál (technológus, műszaki fejlesztési főosztályvezető-helyettes, gyárigazgató 1972-1979). Jelentős gyakorlati eredményeként értékelhető az első korszerű akác feldolgozó üzem (Pusztavacs) fejlesztési, beruházási tevékenységének az irányítása (1972-1975), majd a Nagykőrösi Fafeldolgozó Üzem újjáépítése, korszerűsítése, igazgatása (1976-1979).
A gyakorlati munkához kapcsolódóan folyamatosan foglalkozott az akác- és a nyárhasznosítással összefüggő kutatásfejlesztéssel, tudományos problémák megoldásával, az eredmények publikálásával. E tevékenység eredményeként 1979-ben az Erdészeti és Faipari Egyetemen summa cum laude minősítéssel „dr.univ.” címet szerzett.
1980. január 1. óta az Erdészeti és Faipari Egyetem (ma Nyugat-magyarországi Egyetem) alkalmazottja. 1984-ben elnyerte a mezőgazdasági (erdészeti) tudomány kandidátusa, 1988-ban pedig a tudomány doktora fokozatot. E tudományos tevékenysége „az akácfa termesztése, műszaki tulajdonságai, ipari felhasználása” területhez kapcsolódott. E témakörben elért nemzetközileg is kiemelkedő eredményeit ismerte el a Bécsi Földművelésügyi Egyetem rektora, amikor 1993-ban Joseph Umdasch díj kitüntetésben részesítette.
1986-ban egyetemi docensi, 1994-ben pedig egyetemi tanári kinevezést kapott. 1988-tól 65. életéve betöltéséig volt az általa megszervezett Faanyagtudományi Intézet vezetője.
Oktatói feladatait az erdő-, fa-, és papíripari mérnökhallgatók faanyagismerettani előadásai, a kiegészítő mérnökhallgatók konzultációi és a Doktori Iskola keretében oktatott faanyagtudományi tárgyak képezték.
A Faipari Tudományos Egyesület elnökeként kezdeményezte 1990. évben a LIGNO-NOVUM nemzetközi faipari szakvásár soproni megszervezését, mely hosszú ideig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Sopron és egyeteme valóban a hazai erdészet és faipar szellemi központja lehessen.
Egyetemi oktatói évei során számos országos, kari és egyetemi szakmai bizottságnak volt tagja, vezetője.
Tudományos tevékenysége a hazai lombos fafajok anatómiai és fizikai tulajdonságaihoz ill. a faanyagok hasznosításához kapcsolódik. Tanszékvezetőként új faanyagvédelmi laboratóriumot és kari szintű „Faipari Kutató és Szolgáltató Központot” szervezett. Szakmai tudományos munkáját eddig közel 150 magyar és 45 idegen nyelvű közleményben publikálta, valamint rekord számú (40-50 közötti) kutatási projektet irányított a karon. Tudományos és gyakorlati tevékenységének eredményeit összefoglaló 20 könyve, könyvrészlete közül kiemeljük a Faanyagismeret, a Magyarország ipari fái, a Faipari kézikönyv I-II-III., a Faanatómia, a Nagy parkettakönyv és a Barátaink a fák c. országos jelentőségű szakkönyveket.
Tagja az MTA Erdészeti Bizottságának, három évtizede vesz részt a Faipari Tudományos Egyesület (FATE), és az Országos Erdészeti Egyesület munkájában. Különböző megbízatásai közül kiemeljük, hogy 1991-1995 között a FATE országos elnöke volt. Korábban főszerkesztője volt a Faipar című szaklapnak, 1996 óta pedig elnöke a Faipari Tudományos Alapítvány Kuratóriumának.
A nemzetközi szakmai közéletben végzett tevékenységét reprezentálják tagságai az IAWA-ban (Faanatómusok Világszervezete), az észak-amerikai FPS-ben (Erdei Termék Egyesület), a IUFRO Wood Quality munkabizottságában (Erdészeti Kutatók Világszervezete), a Drevarsky Vyskum-Wood Research nemzetközi faanyagtudományi folyóirat szerkesztő bizottságában. E tevékenységei során német, orosz és angol nyelveken Minneapolistól Arhangelskig, Kyototól Cristchurch-ig mintegy 30 előadást tartott.
Szakmai munkásságát eddig több hazai és külföldi kitüntetéssel ismerték el, mint pl. szakírói nívódíj, MTESZ díj, bécsi, zólyomi emlékérmek, stb.). 2004-ben a faanyagtudomány területén elért eredményeit a Zólyomi Műszaki Egyetem „dr. honoris causa” címmel ismerte el.
2001-2008 között a Faipari Mérnöki Kar dékánjaként tevékenykedett, ezen időszak alatt a képzési profil jelentősen szélesedett, új szakok indultak, a kutatási tevékenység pedig soha nem látott fejlődésnek indult. A Kar nagy értékű, új vizsgáló laboratóriumokkal gazdagodott. Vezetése alatt a Faipari Mérnöki Kar mindvégig megőrizte pénzügyi egyensúlyát. Mind humánpolitikai, mind infrastrukturális fejlesztéseit egyaránt a racionalitás jellemezte.
2013-tól a Nyugat-magyarországi Egyetem Professor Emeritusa.
2014. december 18–án hunyt el Sopronban.
MOLNÁR SÁNDOR
„ A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol, és mindenütt leszek”
Reményik Sándor
2014. december 18-ikán elhunyt Molnár Sándor okleveles faipari mérnök, a mezőgazdasági tudományok doktora, professor emeritus, a Nyugat-magyarországi Egyetem Joseph Umdasch-díjas intézetigazgató egyetemi tanára, a Zólyomi Műszaki Egyetem díszdoktora, a Nemzetközi Fatudományi Akadémia (IAWS) tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje birtokosa. Több százan kísérték utolsó útjára - selmeci hagyomány szerint -a klopacska fájdalmasan búcsúztató hangja mellett. Csíkszeredai barátai tiszteletük jeléül erdélyi földet szórtak a sírhantjára és fejfájára havasi gyopárból készült koszorút helyeztek.
Alkotó, elkötelezett ember volt, megvolt benne a rendszerben való gondolkodás képessége. Vallotta, hogy az oktatás, a kutatás és a fejlesztés továbbéltető erő, mely helytállásra kötelez és felelősséget jelent. Pályája kezdetén mérnöki tudását, probléma- megoldó képességét a Szegedi Falemezgyár, a jogutód Délalföldi Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság és a pusztavacsi első korszerű akácfeldolgozó üzem fejlesztési munkálatainak vezetőjeként kamatoztatta. Igazgatóként megfogalmazott stratégiája, értelmezett, strukturált javaslatai nyomán fejlődött a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság és a Nagykőrösi Fafeldolgozó Üzem.
1980-tól dolgozott az Erdészeti és Faipari Egyetemen (ma Nyugat-magyarországi Egyetem). Tudományba vetett hitét, szakmájának szeretetét és hatalmas tudását tovább adta az új nemzedékeknek. Tanszékvezetőként a Faanyagismerettani Tanszéken (később Faanyagtudományi Intézet) európai színvonalú feladatkultúrát honosított meg, munkatársait, tanítványait az intellektuális hatékonyság igényére nevelte. Dékánként két cikluson át vezette a Faipari Mérnöki Kart (ma Simonyi Károly Kar). Szakokat alapított (mérnöktanár képzés, gazdaságinformatika, ipari termék és formatervező szak), növelte az Alkalmazott Művészeti Intézet részvételét a kari oktató és kutatómunkában, létrehozta a kar bázisiskola hálózatát, összekapcsolva a faipari középfokú és felsőfokú oktatást. Egységesítette a szakmai szervezeteket: újjászervezte Sopronban az ezredfordulón megszűnő Faipari Kutatóintézetet, Sopronba telepítette a Faipari Minőségellenőrző Intézetet, - amely FAIMEI Anyag- és termékvizsgáló akkreditált vizsgálóintézetként üzemelt tovább -, később Faipari Kutató és Szolgáltató Központot alapított. Személyesen kezdeményezte (1990) a LIGNO-NOVUM Nemzetközi Erdészeti és Faipari Szakvásár megszervezését Sopronban, amely innoLignum néven máig működik. Szakmai Továbbképző Központot létesített, létrehozta a Faipari Egyetemi Kutatásért Alapítványt és az Innovációs Központot. Ez utóbbit élete végéig vezette. Dékánként korábbi hazai és nemzetközi kapcsolatait továbbfejlesztette és kiterjesztette három világrészre.
Tudományos munkássága elsősorban a faanatómia és a fafizika területére terjedt ki és kiemelten az akácfa termesztéséhez, műszaki tulajdonságainak megismeréséhez és ipari felhasználásához kapcsolódott. E hungaricum mellett tanulmányozta a nyár különböző fajtáit, a tölgyet, a bükköt, továbbá számos egyéb hazai fafajt és azok korszerű felhasználásának lehetőségeit. Az általa vezetett karon meghonosította a nagy léptékű kutatási projektszemléletet. Több száz tudományos közleménye mellett tudományos és gyakorlati tevékenységének eredményeit a „Faanyagismeret”, a „Magyarország ipari fái”, a „Faipari kézikönyv I.”, és a „Faanatómia” c. országos jelentőségű szakkönyvekben is összefoglalta. Élete végéig dolgozott a „Földünk ipari fái” című könyvén, melyben közel 200 fafaj bemutatását tervezte.
Tagja volt az MTA Erdészeti Bizottságának, több mint negyedszázadon keresztül részt vett a Faipari Tudományos Egyesület és az Országos Erdészeti Egyesület munkájában, a Magyar Tudományos Akadémia Erdészeti Bizottságának alelnökeként is tevékenykedett. Korábban főszerkesztője, később elnöke volt a Faipar című szaklapnak és tagja több nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. A nemzetközi szakmai közéletben végzett tevékenységét reprezentálják tagságai az Faanatómusok Világszervezetében (IAWA), az észak-amerikai Erdei Termék Egyesületben (FPS) és az Erdészeti Kutatók Világszervezetében (IUFRO Wood Quality). Munkájának eredményességét és nemzetközi mércével mérhető színvonalát több kitüntetéssel ismerte el a szakmai közvélemény.
Alkotó éveinek utolsó időszakát a legfiatalabb nemzedék játszva tanításának szentelte. Meséskönyveket írt, amelyekben bemutatta a növények és állatok csodálatos világát, a természet tiszteletére és védelmére nevelve a gyermekeket („Barátaink a fák”, „Mesélnek a fák”, „Mesélnek a gombák”, „Mesélnek az erdők-mezők állatai”). „A vadvirágok meséi” c. kötetén élete végéig dolgozott.
Oktatói, szakmai, tudományos és közéleti tevékenységének jutalma a hazai és nemzetközi szakma elismerése, a tanítványok és munkatársak szeretete és nagyrabecsülése. Csak ráadás, hogy részese lehetett a tudományos megismerés és a műszaki fejlesztés csodájának és ezáltal jutott neki néhány, az időből örökre kilopott pillanat. Azzal a meggyőződéssel indulhatott el az örökfényű csillagok felé vezető úton, hogy életének értelme volt.
Molnár Sándor szerethető és szeretett ember volt. Gyönyörűen szeretett: tudott másoknak szépen adni. Tovább él családja, tanítványai, munkatársai, barátai terveiben, cselekedeteiben, döntéseiben. Érvényesek rá is Madách Imre szavai: „Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz”.
Nem kell keresnünk, mindenütt ott lesz.
Dr. Albert Levente
professor emeritus