Fatalin Gyula 1933-ban, erdészcsaládban született Egerváron, ahol édesapja, - Fatalin Jenő - Solymossy László, a híres ornitológus, birtokán szolgált erdőőri-vadőri minőségben.
A II. világháború után a család Kőszegre költözött, és itt érettségizett a Bencés Gimnáziumban. Így először a papi hivatásra készült, de végül apja és bátyja, Imre nyomdokait követve, erdész pályára lépett. Erdőmérnöki diplomáját 1957-ben szerezte Sopronban, majd kiválóan képzett szakemberként nagy ívű, erdőmérnöki és vadászati életpályát futott be.
A végzés után Zalában helyezkedett el, ahol nyugdíjba vonulásáig 1993-ig dolgozott. Volt erdészeti előadó, erdészet vezető az Észak-zalai Erdőgazdaságnál, majd erdőtervezési irodaigazgató, s végül a Zalaegerszegi Erdőfelügyelőség igazgatója. Szerencsés embernek vallhatta magát, mert egész életében Zala igazi kincseivel, a megyei erdőkkel és a bennük élő híres gímszarvas-állománnyal foglalkozhatott. Munkásságát áthatotta a kreatív gondolkodás, a mindig új, a jobb megoldások keresése. Ismerte, értette és szerette a természetet! Elkötelezett szakemberként tudta, mikor és mit kell tennie a rábízott feladatok legjobb megvalósításáért, és határozott vezetőként meg is lépte azokat. Az erdők hármas funkciói közül ? fatermesztési, környezetvédelmi, közjóléti ? különösen szorgalmazta a harmadik szerep megerősítését, a zalaegerszegi azáleás völgy kialakításával, sétáló erdők, arborétumok megvalósításával. Éveken át betöltötte az Országos Erdészeti Egyesület helyi csoportjának elnöki tisztségét is.
1975-ben választották meg a MAVOSZ Zala megyei IB vadászmesterévé. E tisztségét 15 éven át 1990-ig gyakorolta. Ebben az időszakban nevéhez fűződött a megyei vadgazdálkodási fejlesztési terv kidolgozása, benne a félvad fácánnevelés és a megyei hét szarvaskezelési körzet kialakításának koncepciójával. 1978-ban az Erdészeti és Faipari Egyetemen műszaki doktori címet szerzett, „A zalai gímszarvas populáció minőségjavításának lehetőségei” című disszertációjával. Majd e témakörben számos szakcikke jelent meg a NIMRÓD-ban, az ERDŐ-ben. Felismerte, hogy Zalában 13-15 éves korban kulminál a legjobb szarvasbikák agancsfelrakása. Valamint azt is, hogy a hetvenes évektől vált a zalai gímszarvas-állomány az ország legjobb minőségű populációjává, benne az aranyérmes és kapitális agancsok legmagasabb arányával. Újdonságként, az összegyűjtött hullott szarvasagancsok évenkénti felmérésével pedig, a zalai szakemberek képet nyerhettek, a trófeabírálatok mellett, a még életben lévő állomány agancsminőségének állapotáról is. Az 1980-as évek elején szorgalmazta a vadászterületek középtávú üzemtervezésének bevezetését, majd kidolgozta annak tematikáját. 1985-ben társszerzőként vett részt a „Gímszarvas és vadászata” című nívós szakkönyv, majd újabb kiadványok megjelentetésében. Önálló kötete pedig „A magyar gímszarvas” címen látott napvilágot 2000-ben. 1980-1986 között meghívott előadóként oktatta a nagyvadgazdálkodást a Gödöllői Agrártudományi Egyetem hallgatóinak.
A rendszerváltáskor, 1990-ben elsőként javasolta a MAVOSZ megyei szervezeteinek önálló Megyei Vadászszövetséggé való átalakítását, és lett Zalában ? annak választmánya ? első elnöke. Mind a MAVOSZ, majd az újra alakult Országos Vadászati Védegylet elnökségi tagja is volt. Szintén az elsők között ismerte fel az „idők szavát” abban is, hogy nyitni kell a vadászat megismertetésének és elfogadásának érdekében a civil társadalom felé! Majd szervezte meg ennek példájaként az első megyei vadásznapot Sohollárban, 1990 szeptemberében. Kezdeményezte a Vadászszövetség vadgazdálkodók felé való szolgáltatásainak kiszélesítését egy vadászszékház megvásárlásával, és a Zala-Vadász Kft. létrehozásával, amely a bérvadászatok értékesítésében tevékenykedett, valamint még egy vadászbolt létesítésében is megtestesült. A kft.-t 1993 és 1996 között vezette. Részt vállalt az 1996. évi LV. törvény, azaz az új vadászati jogszabály kidolgozásában, és a megyei vadászterületek újjá alakításában is. Majd 1997-ben minden tisztségéről lemondott és – sajnálatunkra ? visszavonult a vadászati közélettől. Erdész-vadász munkásságát életében több kitűntetéssel is honorálták, köztük a Munka Érdemrend bronz fokozata mellett, a Nimród Érem, a Magyar Nemzeti Vadászrend, valamint a Magyar Vadásztatért Érdemérem elismerést is elnyerte. Nyugdíjasként kertjének művelésével, és hobbiszinten a rododendronok szaporításával foglalatoskodott.
Zalaegerszegi otthonában, 2020. szeptember 2-án hajnalban hunyt el, álmában érte a halál, életének 88. évében.
Szeptember 11-én, a zalaegerszegi Göcsej úti temetőben a gyászszertatás kezdetén leánya, Judit megható szavakkal emlékezett meg édesapjáról, felvillantva szakmai pályája mellett azt a szeretetteljes családi közösséget, ami a nagy- és dédpapát otthonában körülvette. A katolikus egyházi szertartás szerinti búcsúztatás után, e szomorú, de szép időjárású napon a híres erdész-vadászt utolsó útjára, nagy részvét közepette, felesége, leányai, unokái, és más hozzátartozói mellett nagy számban egykori munkatársai, barátai, erdész-vadász ismerősei kísérték el. Koporsójára pedig egyik unokája helyezett búcsúlevelet. Sírját végül a gyászolók koszorúi és virágai borították el.
Feiszt Ottó/Hunor nyomán