2012. 2. - Amikor az 1848. áprilisi törvényekkel az ország polgárait egyenlővé tették, egyben megteremtették az egységes polgári (föld)tulajdont is.
Következésképpen az addigi úrbéri szolgálatok eltörlésével az
„ellentételezésként" kapott földek és juttatások a jobbágyokhoz
kerültek. A közös használatban volt erdők, legelők elkülönítése azonban
csak hosszabb, akár több évtizedekig elhúzódó folyamat, az úgynevezett
úrbéri elkülönítési perek során valósulhatott meg.
Az „elkülönözés" ugyanakkor nem volt ismeretlen, mivel korábban -
önkéntes megváltással - ilyen munkák sok helyen zajlottak. A jobbágyok
és a földesurak tehát tudták, hogy például az erdők megosztásakor négy
kérdést kell tisztázni.
Az első a jobbágyok által az erdőkben tett irtások tulajdona. Ezt
korábban az „úrbéresek" valamilyen (adózási) kedvezmény miatt vállalták,
de az erdőtől megfosztott föld használatát - akár néhány év múlva is - a
földesúr magának tarthatta fenn. A kérdést végül úgy oldották meg, hogy
amennyiben arról külön irtási, a földesúr és jobbágy közötti szerződés
nem rendelkezik, az 1848. január 1-jén a jobbágyok használatában lévő
irtáshelyek - a törvény erejénél fogva - a felszabadított jobbágyokat, a
„volt úrbéreseket" illeti.
Kiszámították a faszükségletet
Szintén dönteni kellett a jobbágyok korábban élvezett tűzi- és épületfa
faizási jogáról. Ami azt takarta, hogy a földesúri erdőkben a jobbágyi
szolgáltatások fejében évről évre tűzi-, illetve esetenként épületfát
osztottak. Ennek mértékét az urbáriumok (jobbágyok földesuruk iránti
kötelezettségeit rögzítő írott vagy íratlan szabályrendszerek)
tartalmazhatták. Az elkülönítési perek során a hatóságok arra
törekedtek, hogy a volt úrbéresek háztartásuk ellátásához elegendő fához
jussanak. Tehát minden egyes uradalomban kiszámították a
felszabadítottak faszükségletét, ehhez meghatározták az erdőterületet,
illetve az erdő fatermő képességét. Majd kimérték - rendszerint-közösen,
tehát nem portánként - az erdőt, így a földesúr (a volt földesúr) és a
volt úrbéresek erdeje földrajzilag is szétvált; egyik a másikéban nem
végezhetett semmiféle fahasználatot. Mindaddig azonban, amíg a tényleges
birtokba helyezés nem történt meg, mindkét fél fokozott ütemben
használta az erdőt, főleg azt a részét, amelyről úgy vélte, hogy a másik
félnek jut.
Legelővé alakították
A harmadik fontos dolog az erdők legfontosabb mellékhasználatának, a
vadászati jognak a meghatározása volt. Mivel azt már 1836-ban (Erdélyben
1847-ben) kimondták, hogy a vadászat, a madarászat és a halászat joga
mindenhol a földesurat illeti, ezt nem kellett megváltani. Hiába volt
korábban robotkötelezettség a vadászat, illetve az azon való részvétel,
ezért a volt jobbágyok nem kaphattak semmit sem. Igaz, amikor a
vadászati jogot 1872-ben a földtulajdonhoz kötötték, a volt úrbéresek -
mint föld(erdő)-tulajdonnal rendelkezők - szintén jogosultakká váltak.
Talán a legbonyolultabb gondot a makkoltatási és legeltetési jog
megváltása jelentette. A klasszikus feudalizmusban az erdők mellett a
legelők is közös, földesúri és jobbágyi használatban voltak. Az
urbáriumokban rendszerint rögzítették, hogy a földesúr jobbágytelkenként
mennyi (számos)állatot tűrt el a legelőjén, erdejében. Az elkülönítés
során ezt vették alapul, de két nehézség is adódott. Az erdészetet
közelebbről is érintő gond volt, hogy a már az említett módon kiszámolt
legelő sokszor kevésnek bizonyult. Így legelőt szakítottak ki az erdőből
is, és megteremtették a „legelőilletőségű erdő" fogalmát. A volt
jobbágyok aztán tettek arról, hogy ahol legelőnek kell(ene) lenni, ott
valóban az legyen; kivágták, irtották a fákat.
A közöst felosztották
Ugyancsak nehézséget okozott, hogy az elkülönítéskor a legelő és az erdő
egyaránt a volt úrbéresek közös birtokába került, akik azonban nem
azonos részarányban voltak tulajdonosok. Hiszen például az egésztelkes
nagyobb területet mondhatott magáénak, mint a házhellyel rendelkező
zsellér, aki szintén kapott az erdőből, legelőből. Ráadásul a föld után
fizetendő adó is a részarányok szerint oszlott meg. Sokan tehát úgy
gondolták: ami az enyém, az valóban legyen az enyém. S a közösben lévő
erdőt, legelőt kezdték felosztani, gyakran abból a célból, hogy ott
például szántóföldi művelést honosítsanak meg. A hosszú elkülönítési
folyamat, továbbá az említett, a megkapott földek gyorsított felosztása
óriási, egyes becslések szerint az 1848 utáni 30 évben összesen 1,3
millió hektárnyi erdő pusztulásához vezetett. Ezt sem az úrbéri eljárás
során helyenként rögzített erdőfelosztási tilalmak, sem a régi, 1807.
(Erdélyben 1811-1812.) évi erdőtörvény, sem az új, 1852. évi osztrák
erdőtörvény nem tudta megakadályozni.
Majd csak az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel helyreálló alkotmányos
berendezkedés, benne az erdészeti szervezet kiépítése mérsékelte és
terelte ellenőrizhető mederbe. Dr. Oroszi Sándor
