Egykor itt királyi vár állott. Régen is nagyon látogatott hely volt. Három-négy hajó is horgonyzott a kikötőben. Még Ausztriából is jöttek ide. Nyáron a hétvégeken hihetetlen tömeg hullámzott a parton. A visegrádiak pedig az éttermekben pincérkedtek.
Az életét itt töltötte le, végig. 16-17 éves korától 21 éves koráig a szülői házban lakott, és fuvarosként dolgozott. Van egy fiú meg egy lány unokája. Nekik más dolguk sincs, mint tanulni. Nem úgy van, mint az ő fiatalsága idején. Reggel kiadták a munkát, s amikor az iskolából hazajött meg kellett csinálnia: Elmész ide és ide, hozol friss füvet a tehénnek. A pincéből hozol fel répát, összetöröd, hogy a szecskával meg lehessen vágni. Közkútra jártak vízért. Be voltak fogva. Neki már régóta van itt az udvaron saját kútja. Kerekes. Nagyon jó vize van. (Büszkén megkínál.) 54-ben, amikor ide jöttek lakni, akkor ásta. Öt métert ment le a sziklába.
A szülei mezőgazdasággal is foglalkoztak. Ez nem volt olyan nagy gazdálkodás, hiszen errefelé kevés a szántó. A fő kereseti forrás a fuvarozás volt az erdészetnél. Voltak lovaik és ökreik. Szívesebben használtak ökröket, mert ha nem volt munka, kicsapták a legelőre, és akkor hízott az állat. A lónak, ha nem dolgozik, akkor is abrak kell, ami azelőtt is drága volt.
Ha egy ló megbotlott és eltörött a lába, azt csak a dögtemetőbe vitték. Ritkán előfordult, hogy az ökörnek is eltörött a lába, mondjuk ha egy kerékkötő lánc elszakadt. Ha olyan helyen fuvaroztak, hogy az első kereket is el kellett kötni. Ott a ló már nem bírta, sőt el is szédült. Ilyen meredek helyeken csak ökrökkel lehetett dolgozni.
A szekeret kézzel rakták meg. Két landínán gurították föl a fát szekérre. Általában egy köbmétert szoktak fölrakni, és szállították a fatelepre. Akkor ez jól fizető foglalkozás volt.
Az lombhullástól rügyfakadásig volt szabad termelniük. Ilyenkor folyt a szállítás, nyáron nem szabadott bemenni az erdőbe. Akkor mezőgazdasággal foglalkoztak az emberek. Kinek milyen munkakör jutott. Akkoriban nagy volt a munkanélküliség, és az erdészet jó munkaadó hely volt. Visegrád, Dunabogdány, Dömös, Pilisszentlászló lakóinak ötven százaléka itt kereste a kenyerét. – Mostanáig. De most megbomlott, szinte minden – magyarázza. Feloszlott a szállítási részleg, és azt beszélik, hogy a fafeldolgozó üzem is megszűnik, ahol a koporsókat is készítették.
A fatermelés felét a pilisszentlászlóiak csinálták. Minden nap gyalog jöttek. A kőbányában is sokan dolgoztak. Ők voltak a fúrósok, amikor még nem volt kompresszor, kézzel dolgoztak. Olyan pontosan ment a kalapácsuk, mint az Omega óra. Nagyon értettek hozzá.
Sokan nem tudtak magyarul, csak tótul beszéltek. Visegrádon meg olyanok voltak, akik csak németül tudtak. A török idők után telepítették ide őket. Az ősei Grünauból jöttek. Az édesanyja is, Isten nyugtassa, jobban szeretett németül írni-olvasni.
– Akkoriban már hajnali két órakor zörgött a mama: Fölkelni! – meséli. Két óra kellett az etetéshez, tisztításhoz. Egy pár ökör, meg tehén. Öt órakor be kellett fogniuk. Mindig alkalmazkodni kellett a fuvarozási lehetőséghez, és úgy kellett végezni a munkát, hogy később is hívják. Ha valaki nem végezte rendesen, azt nem hívták többet. Azt mondták este, hogy: itt van a pénz, de holnap már ne gyere! Az nagy baj volt. Nyolc pengőt keresett egy fuvaros egy napi szántásért. Ha elment aratni, akkor öt pengőt kapott érte. Az nagyon jó pénz volt. Kettő pengőt fizettek a napszámosnak a kapálásért. Négy fillérbe került egy zsemle és egy doboz gyufa is. Akkor mindenki úgy dolgozott, hogy másnap is hívják. Különben elmehetett koldulni. A munkának volt értéke. Ez ‘36, ‘37, ‘38-ban volt.
Akkoriban indult meg itt az útépítés, hogy legyen munka. Visszacsatolták Erdélyt, a Délvidéket, meg a Felvidéket. Szentesről, Dorozsmáról gyalog jöttek ide a kubikosok dolgozni. Még alig járt gépkocsi, csak a Mellinger Dávidnak volt, aki hozta a lisztet a kereskedőknek. – A sofőr, ha megállt, megkente kocsikenőccsel a meghajtót – emlékezik.
Az erdész kijelölte azt az erdőrészletet ami tarra lesz vágva. A fatermelők levágták. Amikor a termeléssel elkészültek, akkor jött a felügyeleti tiszt, az erdőmérnök, meg az erdész, és átvették a rakatokat. Minden rakatba bele volt ütve a sorszám. Ha ez a számozott darab nem volt meg a rakományban, akkor a fuvaros nem kapta meg a fizetését. Amikor átvették a fát, az erdész megegyezett a fuvarosokkal, hogy mennyiért szállítják le. A legmesszebbi és a legközelebbi telep középátlagát fizették. Nem lehetett meggazdagodni.
A reggeli nem tejeskávé volt zsömlével, hanem ami maradt vacsoráról. Mire kinn megrakodtak és bejöttek, addigra volt otthon főtt étel. A tarisznyában kenyeret és avas szalonnát vittek magukkal. Ahogy Magyarországon mondják, meglátni, hogy ki nevelkedett avas szalonnán.
Egy nap két fuvart bonyolítottak le. A rakodóra hordták a tűzifát. Fölrakatolták, pontosan, úgy hogy ne lehessen átdobni rajta a kalapot. Vagyis, úgy kellett megrakni, hogy tömör legyen. Erre nagyon vigyáztak, mert az átvevő nagyon megnézte. Innen szállították le hajóval Budapestre.
A tűzifával egyedül rakta meg a szekeret a fuvaros, a rönknél egymásnak segítettek. Az állatok be voltak idomítva, ha nagyon nehéz volt egy rönk, mondjuk, egy köbméter, akkor láncot tekertek rá és rákötötték a jószágot, és az szépen fölhúzta. Az ökrök hallgattak a szóra, szépen szót fogadtak. Nagyon összehangolt volt az ember a jószágával. Aki szeleburdi volt, az nem boldogult. Egy pár ilyen ökör akkoriban négyszázötven-ötszáz pengőt ért a váci vagy az esztergomi vásárban.
Azelőtt, ha valaki vett egy pár jószágot, akkor a szomszéd faluból is eljöttek megnézni, hogy jó vásárt csinált-e?
Lánccal rögzítették a rönköt, mert a kötél enged. A láncszemek beletapadnak az anyafába, nem csúsznak el. Három méter hosszú volt a kocsi, a tűzifát három sorba rakták. A rönknél vágtak 10-15 centis gyertyán suhángokat, ezek voltak a csatlók, megfeszítették, és a másik végét odakötötték. A fuvarozásnak is megvoltak a fortélyai. A Kisorosziban, a Duna-szigeten lakóknak is megvolt az úrbéresi (fuvarozási) joguk, de még véletlenül sem vittek egy darab fát sem maguk, hanem mindig a visegrádiak szállítottak nekik. Mert nem volt olyan kocsijuk, felszerelésük, és nem értettek hozzá. Mindent meg kellett tanulni és gyakorolni. A rönk vastagabbik vége volt elől. Legfeljebb két-három rönköt tettek egyszerre a kocsira. A hátsó kerekeket szétválasztották az elsőktől és odakötötték a rönkhöz.
21 éves korában következett Aszódon a katonaság. Onnan került a frontra. Az I. páncélos hadosztály harmadik lövész zászlóaljánál szolgált. Végül itthon esett fogságba Inárcs-Kakucsnál. Negyedszerre. Először a világosi hegyekben került orosz fogságba, de megszökött. Aztán amikor Horthy lemondott, a német csapatcsendőrök ejtették fogságba. Onnan is sikerült kereket oldania. Nagykátán kötött ki, ahol egy Szentkirályi nevű hadnagy adott nyíltparancsot, és azzal jött Aszódra. Onnan újból visszaküldték a frontra egy Nimróddal. Ezen baloldalt egy golyószóró, jobboldalt nehézgéppuska és gépágyú is volt. Veszedelmesen tudott lőni. De hát az oroszok ellen ez is kevés volt. A harckocsijaik a ruszkikéhoz képest semmilyenek voltak. A háború úri huncutság – magyarázza –, annak van igaza, aki megnyeri. Sztálingrádig ment. Hálát ad az Istennek, hogy visszakerült. Ezerszámra maradtak ott.
Itthon először föl kellett erősödnie, mert menni is alig tudott. Aztán újból dolgoznia kellett. Megnősült és azóta boldogan él a családjával. A honvédségnél letette a gépkocsivezető vizsgát Rába-Botondra, de 53-ban újra le kellett vizsgáznia. Addig kocsikísérő volt a Scheil Pál fuvarosnál, de államosították és elvették a kocsijait. Elment a Hajógyárba, de ott sem dolgozott sokáig, mert keveset fizettek. Azután a visegrádi kőbányában dolgozott. Akkor ez jól működött, 80-100 ember is törte kézzel a követ. Az ottani követ télen jó hasítani, mert sima lesz. A budapesti Sztalin-szobor alapjának is onnan vitték a követ. Egy év után Scheil Pál nyitott egy műhelyt. A legelső autó, amit kihoztak egy roncstelepről, és megjavítottak, egy nyolchengeres léghűtéses Steier volt. Aztán egy Adler Juniort hoztak rendbe. Ezek voltak az erdészet első kocsijai. Később az erdészet saját műhelyt szervezett, és átkerült az erdészet szállítási üzeméhez. „Kutya világ volt a szállítás, azzal a sok öreg csotrogánnyal” – mondja nevetve. Eleinte B-5-ös Mávag, hathengeres, öt tonnás kocsijaik voltak. Akkora vezetőfülkéje volt, hogy a kocsikísérőn kívül még huszonegyen befértek. Aztán jött a hét tonnás, majd a négytonnás Csepel, és a billenős kocsik.
A hetvenes évekig ott dolgozott. Akkor elhívták traktorra. Így öt (köb)méterrel több illetményfát kapott. Nyáron végezte a mezőgazdasági munkákat, télen meg a szállítás folyt. Dolgozott olyan lánctalpas traktorral aminek 100 méter hosszú drótkötele volt. Ez orosz gyártmány volt. Kifogástalanul lehetett vele a vágásban dolgozni. – Ahogy az Úristen megteremtette a fát, és ahogy a fatermelők kivágták, úgy húztam fel a platóra. Ágastól vittem le egyszerre a 15-20 köbmétert.
– Az életemet dolgoztam le erdészetnél, 1952-től. Jó főnökeim és munkatársaim voltak. ‘82-ben mentem nyugdíjba.
Mind a kettőn, a gumikerekű traktoron és a lánctalpason is szeretett ülni. Kapott a Vörös Csillag Traktorgyár által gyártott lánctalpasok közül egyet, és azzal húzta a rönköket összeláncolva a szekérúton. Egyszer megakadt a rönk egy kőben. A kő nem engedett, a rönk felállt, majd oldalt eldőlt. Szerencséjére nem a fülkére, rá. Akkor jött egy ötlete. Jóban volt a kőbánya kovácsműhelyének a főnökével, megkérte, hogy görbítsenek meg neki három vasúti sínt. Erre hegesztettek egy lemez borítást és elé tettek egy pótkocsirudat. Így készült el a tepsi. Ezzel öt köbmétert húzott le egyszerre. Ez a tepsi még ma is megvan, a Muflon-tanyánál neki van támasztva egy bükkfának. Volt ezen kívül fából készített közelítő szánkó is, de az csak addig volt jó ameddig fagyott volt a talaj. Ha felengedett, akkor elsüllyedt és hasznavehetetlenné vált. Később aztán jöttek a pótkocsik, majd a teherkocsik.
Vezetett lánctalpasokat, Zisz-t, B-5-öst, 700-as Csepelt, billenős Csepelt, Saurert.
Odafigyeltek, hogy ne sértsék meg a lábon maradt fákat,
de a gép, amerre ment, mindig rontott. A lánctalpas nem csinált annyi kárt mint egy gumikerekű. Például a cseh LKP esőben olyan mély árkot hagy maga után, hogy a háború előtt ezért agyonlőtték volna az embert.
Gyakran járt bemutatókra. Egyszer félreállítva sorakoztak a Tátrák. Ugyan mit vétettek? – kérdezte. Azt mondták, hogy ezek elmennek mindenhol, de utánuk nem győzik helyreállítani az utakon okozott kárt. Az Unimogok nagyon okos kis gépek voltak. Lehetett velük közelíteni, fuvarozni, csörlőzni és kompresszor is volt rajtuk. De mivel kicsi volt a motor teljesítménye, keveset lehetett keresni velük.
A fejlődés ellenére az erdőből a fejszét és a lovat nem lehet kitiltani – magyarázza. De oda jutottunk, hogy a fatermelők már nem is ismerik a fejszét. Ma már alig van ló. Az állatot meg kell szeretni és meg kell ismerni, meg úgy betanítani, hogy a kenyeret meg tudja vele keresni. Megtanulni, hogy ne tegye tönkre az állatot. Édesapja mesélte, hogy volt egy vágás az Öregpap hegyen. A szentendrei Thaler nevű fakereskedő nem akart annyit fizetni, amit a visegrádiak kértek a fuvarért. Voltak lovai, stráfkocsijai, fölmentek a hegyre, megrakták a bőrkötényes kocsisok, de amikor a jöttek lefelé, hiába húzták be a féket, az első árokba beleborultak. Vége is lett egy pár lónak. Azután már mindent megfizetett, amit kértek. De egy pár lovába került.
Az ökör jobban tudja tartani a szekeret, de éppen elég annak is saját magát tartani, és a lejtőn az első kereket is el kell kötni. Ilyenkor aláeresztő is kell. Ez egy olyan lánc, amit az elkötött kerékre tesznek fel, mint egy rövid hóláncot, így nem csúszik olyan könnyen. A gyakorlott szállítók már előre tudták, hogy melyik szakaszon kell az aláeresztőt is feltenni. Az sem mindegy, hogy melyik oldalon kötik be a kereket. Ha a völgy felőlit kötik, akkor már borult is. Ezt meg kellett tanulni és gyakorolni. Itt Visegrádon, meg a környező falvakban értettek hozzá.
A nyugdíjig a járművek közelében dolgoztam. Az úgy jött, hogy egyik reggel akarta a menetlevelet írni, és kiesett a toll a kezéből. Lehajolt érte, de már nem bírta megfogni. Két héttel a nyugdíj előtt az egész jobb fele lebénult. Sírt, hogy mi lesz vele. Elment az orvoshoz, kapott gyógyszert, hazajött. Egy jó barátja, vadásztársa, dr. Vízhányó Tibor, a Vas utcai kórház főorvosa, látta, hogy rossz színben van. Beküldte a Balassa utcai klinikára. A főorvos infúziót adatott, pár nap múlva már jó jelek mutatkoztak, agyfestés is volt, és érezte, hogy viszket a körömháza. (Mutatja a hiányzó mutató ujját. A kőbányában egy követ akart elhúzni, ráesett egy nagyobb kő és elcsapta.) Amikor ezt megmondta, másik gyógyszert adtak,
jött a gyógytornásznő, addig „bántott”, amíg el nem kezdett izzadni. Egy másik kórházban megműtötték, mert az az ér, amelyik az agyat látja el, szét akart esni. Egy vérrög fölment az agyába és az bénította le. Az adjunktus átnyalábolta, és azt mondta: Öreg harcos, de jó, hogy kibírtad! Megúszta. De a fülét már nem tudja megmosni. A kést sem tudja jól fogni, és a nevét sem tudja már úgy leírni, mint azelőtt. Nem engedelmeskedik a keze. De hálát ad az Istennek, hogy ennyire meggyógyították. Ez
húsz évvel ezelőtt történt. Egy évre rá elment a fürdőbe kertészként dolgozni. Lekaszálja a gazt, tesz-vesz ezt azt. Közben vízben fürdőzött, kezelte magát. Egy év múlva már elment az erdőre dolgozni, csemetét ültetni, kaszálgatni.
A karján tetoválás: a koronás magyar címer, gallyak és a születési évszám: 22. ‘44-ben került a kezére. Amikor mozgósították. – Ha megsebesülnék, legalább tudják a koronás címerről, hogy magyar vagyok. Sokan nem is tudják, hogy mit jelent a címer: Duna, Tisza, Dráva, Száva, Tátra, Fátra, Mátra és az apostoli kettős kereszt – mondja szemrehányóan.
A török után Visegrádon hat magyar család maradt meg, úgy hogy az erdőbe menekültek. Ezért telepítettek ide másokat külföldről. Otrozsánit talált a müncheni telefonkönyvben is, de nem hívta föl, nehogy még azt higgye, hogy koldulni jött. Pedig talán örültek volna, ha találkoznak, hogy van egy ér, amelyik kiszakadt és máshol folytatódott. Csak azt nem tudja, hogy miért jöttek vajon ide?
Feri bácsit kitüntetéssel is megkínálták, nem is tudja, hogy hol van. Akkor kapta, amikor a jurta-tábort építették. A Makoveczet is személyesen ismeri.
A pártot megúszta. A tanácselnök egyszer kérte, de megmondta neki: – Laci bácsi, az Isten ... meg, ha maga is ott lett volna, ahol én, akkor most nem lenne párttag. Tudomásul vette.
Feri bácsi hat elemit végzett, akkor még nem volt nyolc.
Már csak egy lánya él. Idén tizenkét éve, hogy a fia Münchenben meghalt, infarktust kapott. Egy légitársaságnál dolgozott, és hat nyelven beszélt A hamvait sikerült hazahozatni, itt van eltemetve.
Ez a sors.
Lejegyezte: Zétényi Zoltán