Az utolsó mohikán (ForestPress)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
Egyszerű kertes ház Dunabogdányban, ebben az irigyelt, de most az árvíz által sújtott, Duna menti üdülőfaluban. Jobbról zöldségeskert, balról a hagyományos hosszú parasztház. Hátul a gazdasági udvar. Ebben nagy összevisszaság, emitt egy kis istállóban két sötétbarna, fehér foltos borjú, hátrébb sertésól, szerteszéjjel baromfiak.

Vékonydongájú, alacsony férfi fogad. Pál Ferenc szívélyes udvariassággal mondja, hogy kerüljek beljebb. A beépített gangon ülünk le, kávét főz és rágyújt már a második cigarettára. Láncdohányos.

– A beszéd nem a kenyerem – szabadkozik, amikor meglátja a magnót.
Az édesapja az ötvenes években fogatos volt az erdőn, aztán a helyi kőbányába került. Később az Óbudai Hajógyár vasöntő részlegébe ment, és onnan vonult nyugdíjba.
Megviselte az egészségét, mert munkahelyi betegséggel százalékolták le, szilikózist kapott. Édesapja 79 éves, de még jól bírja magát. Édesanyja háztartásbeli volt, de a nyugdíjhoz kötelező tíz évet ledolgozta a vendéglátóiparban. Sajnos nem sokáig élvezte a nyugdíját, mert rövid idő múlva meghalt.
Dunabogdányban nőtt fel, itt töltötte a gyermekkorát.
A Duna egy gyerek életében főszerepet töltött be. Rengeteg időt töltött a Dunán, fürdéssel, horgászással, csínytevéssel.
Átúszták a Dunát, rendszeres hajóforgalom volt, s amikor elindult, ők is elkezdtek vele együtt úszni. Előfordult, hogy a hajónak meg kellett állnia, mert annyian voltak a vízben. Később néhányukat össze is szedte a rendőrség. A horgászás a mai napig megmaradt. Ma már elég kevés hal van, és nincs elég ideje rá. A megélhetéshez sokat kell dolgozni.
Itt végezte el a nyolc általánost. Aztán elkerült ő is az Óbudai Hajógyárba lakatosinasnak. Ezt egy év után abbahagyta, mert a ‘65-ös árvíz idején elküldték kényszerszabadságra, a gyárat bezárták, mentették a gépeket. Annyira megtetszett neki a szabadság, hogy utána már nem ment vissza. Beállt egy kőműveshez segédnek. Egy barátjával elkerültek az erdészet építő részlegéhez. Az egyik kollégájuk apja brigádvezető volt, elcsábította őket a fakitermelésbe. Látta, hogy nem lusta gyerekek, bírják a munkát.  ’67 őszén kezdtek kijárni az erdőre. Tizenhét évesen. Nagyon megtetszett neki az erdei munka, mert nem volt zárt a munkahely, viszonylagos szabadságot élveztek. Kinn voltak a jó levegőn, nagyon jól érezték magukat.
A fafajokat már ott tanulta meg menet közben, az öregek mutogatták. Igazi jó, kollegiális kapcsolat alakult ki közöttük. Az akkori erdészetvezető, Madas Laci bácsi, megkérdezte a brigádvezető véleményét, hogy érdemes-e őket taníttatni. ‘68-ban elküldték őket Sárvárra, erdészeti szakiskolába. Kétszer három hónapos turnusból állt a tanfolyam. Az első rész után a barátjának be kellett vonulnia. Neki meg nem volt kedve egyedül visszamenni. Azt ígérték, hogy a tanfolyam idejére is rendes fizetést kapnak, de csak nyolcszáz forintot kaptak egy hónapra. Bár ez is szép pénz volt akkor, de nem ez volt az ígéret. Csúnyán néztek rá, fogta magát és eljött az erdőről ’69 áprilisában. Akkor épült a faluban a vezetékes víz. Kocsikísérő lett egy teherautón, és jobban is keresett, mint az erdőn. Fix platós gépkocsira rakodott: cementet, sódert, betont, követ, faanyagot hordtak. Amikor jól belerázódott, november 7-én ő is megkapta a behívóját. Bevonult a határőrséghez 27 hónapra. Kevesen voltak, és nagyon sokat kellett nyolcórás szolgálatba járni. Basaharctól Lábatlanig tartott a határszakaszuk. Kimentek autóbusszal és télen-nyáron a Duna mellett, gyalog mentek vissza kilenc kilométert. Lábatlanba vonattal mentek, és vissza gyalog Tátig. Ott ültek fel újra a vonatra. Elmentek egy bizonyos tájékozódási pontra, ott figyeltek néhány órát, aztán mehettek tovább.
Terepjáró nem volt, egyetlen teherautóval szállítottak mindent. Még az őrsparancsnoknak sem volt autója. A tiszteknek volt motorjuk. A tiszthelyettesek kishajóval járták a szakaszt a Dunán. Szép volt, jó volt, de örült, hogy letelt. Visszament az építő vállalathoz. A bogdányi munkák már befejeződtek, eljártak a környékbe vízvezetéket és szennyvízcsatornát építeni. Reggel ötkor felültek a buszra és délután ötkor értek haza. Nem tetszett ez a vándorlás. Gondolt egyet, és visszament a barátjához az erdőre.
1972. október 17-én már ott kezdett. Visszakerült a régi csapatba, a munkatársak örömmel fogadták. Talán a vezetői is elfelejtették, hogy nem akart visszamenni az iskolába.
Azóta is ott dolgozik.
Abban az évben nősült, van két saját gyereke, és egy asszony lány a neje első házasságából. A saját lánya harminc éves, és van két gyereke, a fia késői gyerek, tizenkilenc éves. Ő még itt lakik velük.

Az iskolát elvégezte ‘74-ben, de már ott helyben, egy oda kihelyezett tagozaton. Fahasználat-, erdőművelés-, géptan voltak a tantárgyak. „Hogy ne dilettánsként kerüljünk ki az erdőre.” – magyarázza. Megkapta a szakmunkás bizonyítványt. Azóta – körülbelül 25 éve – dolgozik motorfűrésszel.
Először egy csodamasinán dolgozott, majdnem nehezebb volt, mint ő, a Kontra Stiehl. Nagyon rázott, de megszokták. Az már egy korszerű gép volt a kétszemélyes MRP-hez vagy az „orosz csodához”, a Druzsbához hasonlítva, de még nem voltak beépítve vibráció-csökkentő elemek. A keze este felé már zsibbadt. Később már jobban adtak a munkásvédelemre, kaptak különféle védőeszközt, például vibrációs kesztyűt. Az 51-es Stiehl már csak 10-11 kiló, könnyebb, kisebb és ügyesebb. Nagyon sokat számít, hogy kevesebbet kell emelnie naphosszat.
Rendszeresen jártak orvosi vizsgálatra is, Budapestre, az Országos Munkaegészségügyi Intézetbe. Mindent vizsgáltak, a hallást, a vérnyomást, amit károsodás érhetett. A nyolcvanas években viszont négy-öt év is eltelt a következő vizsgálatig. Az üzemorvos megvizsgálta, de az nem volt olyan alapos.
 
Egy-egy idényt általában tölggyel kezdtek, aztán sorra került a bükk, májusig, utána a bükkel leálltak, mert befülled. Nyáron csak gyérítés meg ápolás volt. Általában szálfás termelést folytattak, egy gép kiközelítette a vágásból az anyagot a rakodóra, ott darabolták, osztályozták, sarangolták.
Először a rakodón dolgozott Stiehllel. Sokat segítettek neki az öregek, magyarázták, megmutatták a módját. Sikerült elsajátítania, úgyhogy nem is szenvedett balesetet.
Emlékszik az első fájára, amit döntött: Tahiban dolgozott, egy tölgyes végvágásban. Várták az anyagot a rakodón, amikor Balogh Marci bácsi, a brigádvezető megkérdezte tőle: Na, kipróbálod magad? Persze – mondta. Az út mellett állt három-négy 40-50 centis tölgyfa. Sikerült. Ezek voltak az első vastagabb méretű fái, amiket kivágott.

A sisak használata kötelező volt. Mint amikor az építkezéseknél az igazgató megy ellenőrizni, az is fölteszi a sisakot. Ám előfordult vele, hogy nem volt rajta sisak, és fejbe is vágta egy ág. Hála Istennek komolyabb baja nem lett. A kesztyű is jó, bár néha a szárából folyt ki a víz, mert annyira izzadt. Télen jobban szeret dolgozni, mert ha jól felöltözik és mozog, nem fázik, de nyáron a meleg ellen nincs orvosság. Az inget leveheti az ember, de a bőrét már nem.
Reggel fél hatkor indult a vállalati busz, legalább ötkor föl kellett kelnie. Bevitték Visegrádra, onnan meg egy UAZ-zal mentek ki a munkahelyre. A munkásruhára ráhúzott egy rossz nadrágot, hogy ne legyen sáros. Tüzet raktak, fél kilenc tájban reggeliztek. Megsütöttek egy kis sonkát vagy szalonnát, ami volt. Ez a főétkezés, minden nap egy szertartás, ilyenkor szinte családias hangulatban beszélgetnek. Közben nincs lehetőség a zaj miatt.
Havi ezer köbmétert kellett termelniük. De volt olyan is, hogy ezerhétszázat. Tíz-tizenkét fős csapattal. Nyáron, gyérítésben csak 6-700 köbméter volt az átlag. Ezért nagyon sokat kellett dolgozniuk. Délben megebédeltek, ettek pár falatot, elszívtak egy cigit, és megpihentek egy kicsit. Aztán dolgoztak három óráig. Addig jól el lehet fáradni. Otthon aztán várta a meleg vacsora. Akkor a felesége még nem dolgozott.

Minél vastagabb egy állomány, annál könnyebb a munka. Kiadósabb, kevesebbet kell dolgozni és több a köbméter. Egy méretes fánál a törzsből hosszú fát, rönköt hagytak, két vágással 2-3 köbméter megvolt. A gyérítésben „darálhat” az ember fél napig is, mint a bolond, amíg ugyanannyit megtermel.
Napi rendszerességgel végezték a karbantartást. A brigádvezető rászoktatta őket arra, hogy munka után szétszedjék a fűrészt, kipucolják, lemossák. Elvégre kenyérkereső eszköz. Régebben előírás volt, hogy benzinnel le kell mosni. Amikor reggel elővették, úgy nézett ki, mintha új lett volna.
Most már az erdőgazdaságnak nincs fatermelő brigádja.
– Én az utolsó mohikán vagyok a vállalatnál – mondja. Télen kölcsön adják egy fatermelő vállalkozónak, és ott dolgozik a szezonban. Ez három-négy éve már így megy. Áprilisban visszajön, és az ápolásban dolgozik. Az ültetett fiatalosok körbe vannak kerítve, mert a vad megrágná. Rendbe teszik a kerítéseket, gondozzák a földutakat, elvezetik az esővizet. Változatos a munkájuk, nem unatkoznak.
Ma már nem bírja annyira fizikailag, mint tíz évvel ezelőtt. Aki 25-30 évet ledolgozott az erdőn, az fizikailag tönkremegy, az egészsége megromlik. Motorfűrészt hivatalosan már nem is vehetne a kezébe. Teljesen le van tiltva, a papírját nem hosszabbítja meg az orvos.
Dolgozott egy darabig közelítő traktorral, azt is megtanulta kezelni, de papírja nincs róla, „az erdőn nem kérnek jogosítványt”. Nem érzett magában annyi kitartást, hogy megszerezze.
Kint egész nap a szabadban voltak, s az már a fejlettség legmagasabb foka volt, amikor lakókocsit kaptak. Télen ott étkeztek, és egy részében tartották a szerszámokat, s rossz időben be tudtak húzódni. Sokszor megmentette őket a bőrig ázástól. Kezdetben gyalog jártak az erdőre. Ez főleg télen volt kemény dolog. Előfordult, hogy akkora hó esett, hogy a csizmaszáron bement a hó. De menniük kellett. Az öregek mentek, a fiatalok sem maradhattak szégyenben. Később nyitott autóval, ponyva nélkül szállították őket. Előfordult, hogy úgy eláztak, mire hazakerültek még a fenekükön is folyt a víz.  

A fizetéséből nem nagyon tud megélni. – A mi munkánk eléggé le van értékelve – mondja. Harminc éves munkaviszonya után most negyvenezer forintot keres – nettó. A fatermelésben hatvanöt-hetvenet keresne. Ebből a fizetésből a hentesnél csak csirkelábat vehetne. Úgy érzi, ennyi munka után többet érdemel. Megtermelik a húst és a zöldséget, semmit nem adnak el.
– Mi is meg bírjuk enni a tatár bifszteket meg a borjú-bécsiszeletet – mondja. Pár éve tartottak 40-50 pulykát, 70-80 kacsát. Egyszer egy hajnalban beszabadult az ólba egy kutya, és csaknem az egész baromfiudvart „leamortizálta”. A kártalanítás elmaradt, de kiheverték. Az élet örökös küzdelem. Van bosszúság, de akad néha öröm és sikerélmény is. Egy-egy jól sikerült borjúvágás például.
Lejegyezte: Zétényi Zoltán


© 2022 Forestpress. All Rights Reserved.