A Maderspach család 1849-es kálváriája (Erdély.ma)

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
2009. augusztus 23. - A család történetéből 2002-ben Maderspach Kinga, Károly oldalági leszármazottja készített dokumentumfilmet  Végtelen napló címmel. Épp 160 évvel ezelőtt, 1849. augusztus 23-án történt, hogy Ruszkabányán a bánsági kohó- és vasművek, illetve a Zsil-völgyi bányavállalat megalapítójaként ismert Maderspach Károly — képtelen lévén elviselni a családját ért gyalázatot — a település felett emelkedő dombon egy mozsárágyúval agyonlőtte magát, s ezzel a szabadságharc egyik vértanújává vált.

Az eredetileg Modersbacher nevet viselő család 1720-ban vándorolt be Tirolból. Maderspach Károly (1791-1849) tanulmányait a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián végezte. Oravicán vegyészként kezdett dolgozni, majd a Hoffmann Testvérek és Maderspach Károly Bánya- és Vasmű Társulat társtulajdonosa lett. Jelentős szerepe volt a mintegy 4000 munkást foglalkoztató társaság felvirágoztatásában. Nemzetközi viszonylatban is jelentős találmánya, a Maderspach-féle, íven függő vonórudas vashíd fontos állomása a hídépítés történetének. Az 1830-as években három hidat építettek az ő tervei alapján, Lugoson a Csuka-patak felett, Herkulesfürdőn a Cserna-folyó felett és Karánsebesen a Temes felett. 1839-ben pályázatot nyújtott be az állandó Pest–Buda hídra is.

Feleségével, Buchwald Franciskával (1804-1880) nyugalomban és szeretetben nevelték öt gyermeküket. Emberszerető, hithű magyarok voltak, hat nyelven beszéltek, mert „az emberek csak a saját nyelvükön szólíthatók meg” — vallotta Károly. Igen nagy tiszteletnek örvendtek a munkások körében, jól irányították a gyárat, amely nagy jövedelmet hozott a családnak. Nagypolgári módban éltek, soha nem feledve származásukat, őseiket.

Az 1848–as szabadságharc idején gondolkodás nélkül tűzték ki a nemzetiszínű lobogót a vasgyáruk tetejére. Az üzem fegyverekkel látta el a harcolókat, de a ruszkabányaiak saját fiaikat is csatasorba állították. Franciska asszony annyira lelkes volt, hogy ő maga is közreműködött egy 600 fős nemzetőrség kialakításában. Az ország nagyjait igen jól ismerték, így sok vezető ember megfordult Ruszkabányán, így Széchenyi István, Kossuth Lajos és mások is.

Maderspach Ferenc (1793-1849), Károly öccse, a honvédség alezredese, a győzedelmes fehértemplomi csaták ünnepelt kapitánya volt. 1849 januárjában Zsombolya határában halt meg, az ottani temetőben temették el katonai tiszteletadással.

A szabadságharc végén már látszott az elkerülhetetlen büntetés. A császári csapatok 1849. augusztus 22-én vonultak be Ruszkabányára, és Haynau egy álnok hazugság miatt, koholt vád alapján elfogatta Buchwald Franciskát. A falu főterén — tárgyalás és ítélet nélkül — félmeztelenre vetkőztette, a lakosság előtt nyilvánosan megvesszőztette, majd börtönbe záratta. Az ellene felhozott hamis vád az volt, hogy a márciusi győztes csaták idején egy szalmabábut felöltöztetett császári egyenruhába, és gúnyversek kíséretében eltemette. Haynaunak Franciska asszony megszégyenítése nem volt elég, Maderspach Ferenc holttestét sírjából kiásatta, s a piactéren fölakasztatta.

Károly nem tudta elviselni a családját ért megaláztatást, és még aznap egy — a saját gyárukban készült — mozsárágyúval agyonlőtte magát a közeli dombon. Az azóta Mozsár-hegynek nevezett helyen a család 100 évvel ezelőtt, 1909 októberében emlékművet állított. Ez azóta eltűnt, ellenben a Maderspach család emlékét Ruszkabányán és a Zsil völgyében ma is tisztelettel őrzik. Buchwald Franciska sok évvel túlélte a császári megtorlást, gyermekeit tisztességben felnevelte.

A család történetéből 2002-ben Maderspach Kinga, Károly oldalági leszármazottja készített dokumentumfilmet Végtelen napló címmel. tortenelemportal.hu


A filmről így nyilatkozott a Nyugati Jelennek:
Vasárnap, augusztus 23-án lesz 160 éve annak, hogy az 1849-es megtorlások idején Ruszkabányán nyilvánosan megvesszőztetett Buchwald Franciska férje, a bánsági kohó- és vasművek, illetve a zsilvölgyi bányavállalat megalapítójaként ismert Maderspach Károly, képtelen lévén elviselni a családot ért szégyent, a település felett emelkedő dombon saját gyárukban készült mozsárágyúval agyonlőtte magát.

Az azóta Mozsárhegynek nevezett helyen a család kereken 100 évvel ezelőtt, 1909 októberében emlékművet állított. Ez azóta eltűnt, ellenben a Maderspach család emlékét Ruszkabánányán és Zsil völgyében ma is tisztelettel őrzik. Ezen emlékek után kutat immár tíz éve Maderspach Kinga, Károly oldalági leszármazottja, akivel legutóbbi zsilvölgyi útja idején volt alkalmama elbeszélgetni.

– Különleges élmény meglátni a megilletődéssel vegyes tiszteletet, csodálkozást, ami kiül az emberek arcára itt a Zsil völgyében, vagy Ruszkabánya környékén, amikor bemutatkozom, mint élő Maderspach-leszármazott. Érezni lehet, hogy a kézfogásunk másodpercei alatt másfél évszázad pereg végig az emlékezetükben, feltör a múlt, és lassan beszélni kezdenek – meséli Maderspach Kinga

Mikor találkozott először ezzel a rácsodálkozó pillantással, a zsilvölgyiek, bánságiak meleg kézfogásával? Mi indította arra, hogy keresse e találkozásokat?
– Most már sokadszor vagyok Erdélyben. Tíz éve foglalkozom intenzíven családkutatással. Én úgy nőttem fel, hogy jóformán semmit sem tudtam a családomról. Négyen voltunk testvérek. Édesapám soha nem mesélt nekünk a régiekről. Talán félt. Hallottuk azért fél füllel, hogy volt egy 1848-as Buchwald Franciska, meg egy Viktor nevű vadász a családban. De ennyi. Aztán jó tíz évvel ezelőtt felkeresett egy fiatalember, hogy ő megírná a Maderspach család történetét. Akkor került elő egy A3-as méretű papírra összeírt családfa, tele számomra ismeretlen nevekkel. De ahogy később nézegettük ezt a papírt, észrevettem, hogy az a Buchwald Franciska, aki az egyetlen relatív „ismerős” ősöm volt, 1804-ben született. Akkor pattant ki az ötlet, hogy hamarosan 200 éves évfordulót ünnepelhetünk.

Ebből lett az első nagy családi találkozó, amire közel százan jöttek el. Nagyjából ismeretlenek?
– A találkozó gondolata 2001-ben fogalmazódott meg bennem. Volt tehát három év a megrendezésére. A nővéremmel ráültünk a világhálóra, telefonkönyvekre, lázasan kutattunk mindenki után, aki kapcsolódhatott a családunkhoz. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Teljesen ismeretlen emberekre csörgettünk rá, de pillanatok után mindenki úgy beszélt, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Másfél év alatt nagyjából sikerült beazonosítani a családfa szereplőit, az addig néma nevek megelevenedtek, beszélni kezdtek. Egy fantasztikus világ tárult ki előttem. A fantáziám szanaszét futott.

Merre találtak rá a Maderspach leszármazottakra?
– Interneten fedeztünk fel például egy Maderspach Toni nevezetű rokont Amerikában. A legtöbben azonban Budapesten élnek. Erdélyben már csak Kolozsváron vannak távoli rokonaink. A híres vadász Viktor, a 48-beli Károly unokája még itt született Petrozsényban, végigharcolta az első világháborút előbb a fronton, majd maga szervezte magyar partizáncsapatok élén a Retyezátban. Neki 1921-ben menekülnie kell Romániából, de gyermekei még itt születtek. Egyik lánya ma Budapesten él – mint a legtöbb Maderspach leszármazott. Ezért ott rendeztük meg 2002 decemberében a családi bált, egy bidermayer-stílű vendéglőben, reformkori ruhákba öltözve, hiszen akkor még elsősorban az 1848-asok emlékét kutattuk, idéztük. Óriási találkozó volt. 97-en jöttek el. Kitettük a létező családfát, hogy mindenki keresse meg rajta magát, szüleit, nagyszüleit, illetve egészítse ki a hiányzó adatokkal. Ahogy körülültük, s kezdtük irogatni, teljesen megszűnt az idő, ott folytattuk a láncot, ahol az a szomorú ruszkabányai esettel 1849-ben megszakadt. Most már ugyan köztudott, amiről gyermekkoromban csak fél füllel hallottam, hogy mikor a temesvári vesztes csatából visszavonuló Beméket rejtegető, segítő Buchwald Franciskát a bevonuló osztrák parancsnok nyilvánosan megvesszőztette, férje, Maderspach Károly öngyilkos lett. Leszármazottak ugyan, mint mondtam, még ma is élnek Erdélyben, de a családtörténet tulajdonképpen ezzel az eseménnyel tört derékba.

Ellenben úgy tűnik, szintén ez az esemény volt az, ami több mint másfél század után újraélesztette a családi kötődéseket.
– Rám fantasztikus hatással volt Buchwald Franciska szellemisége. Az említett családi összejövetelre sokan elhozták a féltve őrzött családi ereklyéket: festményt, porcelánt, keszkendőt és hihetetlen mennyiségű iratot (levelet, gyászjelentést, stb,) Azóta is folyamatosan kerülnek elő dolgok. A kutatás szempontjából persze a legfontosabb a Maderspach Ferenc, 1955-ben elhunyt budapesti gyógyszerész által kidolgozott részletes családfa volt. Ő azonban főleg a régmúltat kutatta, drezdai, lipcsei katonai levéltárakból bányászva elő az iratokat, amikkel 1212-ig, a Rajna menti lovagok korába vetíti vissza a családi gyökereket. De engem mégis leginkább Buchwald Franciska szellemisége ragadott meg. Róla készítettem egy 25 perces dokumentumfilmet, az említett ereklyék, fényképek és emlékhelyek, illetve még élő idős rokonok, tisztelők megszólaltatásával elevenítettem fel a megvesszőztetés történetét. Az alapdokumentum azonban e filmhez magának Franciskának a kézzel írott naplója volt.

Ezt is a családban őrizték?
– Nem. Erre érdekes módon akadtam rá a budapesti hadtörténeti múzeumban, ahol a filmkészítés kapcsán kerestem fel az akkori igazgatót, dr. Hermann Róbertet és ő nagy örömmel fogadott, átadva Buchwald Franciska eredeti naplóját és ott került elő Madrespach Károly mellszobra is, melyet minden bizonnyal Ferency István készített, hálából. Szintén tőle származik Franciska szobra is, melynek másolatát ugyan eltűntették Ruszkabányáról, de az eredeti családi tulajdonban van. Franciska naplója viszont egy kézzel írott gót betűs kis füzet, amit 1850 körül irhatott, gyermekeinek címezve, emlékeztetőül. Most is megborzongok, amikor felötlenek bennem a naplóbeli sorok. A szabadságharc idején, a Maderspach család tulajdonában volt Magyarország második legnagyobb vasbányája, kohója. A család végig támogatta a szabadságharcot, fegyvert, ágyút öntenek itt és mint Franciska írja, egy este jött a hír, hogy másnap este érkezik a menekülő Bem tábornok. Tudták jól, hogy ennek következménye lesz, ha befogadják, de Franciska tartása, neveltetése, nem engedte őt másképp cselekedni. Most is a fülemben csengenek a napló sorai, amint leírja, hogy több tízezer katona irányítás, élelem nélkül kóválygott Ruszkabánya körül. A Maderspach birtokon egész nap kenyeret sütöttek számukra. S egyszer csak Franciska meglátja saját, 16 esztendős János fiát hazajönni, gyalog, szakadtan, s akkor az első gondolata az, hogy ha az ő fia ilyen állapotban van, milyen állapotban lehet a magyar honvédsereg?! Ez az asszony 600 fős nemzetőr sereget állít fel. Hihetetlen tartással és bátorsággal küzd a szabadságharcosok mellett.

– A róla készült nagysikerű dokumentumfilm címe „Végtelen napló”. Miért végtelen?
– Ez a ruszkabányai történet még nem ért véget. A film, amit Franciskáról készítettem, női film, ma is élő ükonokái emlékeznek benne rá, mindanyian asszonyok. A családot 1870-ben a vasmű eladására kényszerítik. Franciska Budapestre költözik. Élete vége felé sikerül személyesen találkoznia Deák Ferenccel, akinek szóvá teszi a családjukat ért megaláztatást és elégtételt kér. A haza bölcse azonban úgy véli, nincs itt az ideje a számonkérésnek, jobb fátylat borítani a történtekre. A fátyol egy évszázad után látszik fellibbeni. A történet tehát folytatódik. Úgy érzem, azzal, hogy kutatom a család történetét, hogy igyekszem összegyűjteni és méltó helyen őrizni minden ereklyét és azzal, hogy nagyméretű rendezvényeken, de akár rendhagyó történelemórákon is ismertetem a család történetét, sikerül megadni Franciskának azt az elégtételt, amiért élete végéig harcolt.

– Az utóbbi tíz esztendőben sokszor utazott Erdélybe. Most jár harmadszor a Zsil völgyében is. Mit sikerült még itt megtalálni a családi hagyatékból?
– A leggazdagabb a szellemi, illetve lelki hagyaték. Nemrégiben sikerült kiderítenem egy véletlenül előkerülő gyászjelentés alapján, hogy nagyapám testvére, egy bizonyos Maderspach Béla itt született a Zsil völgyében, és itt is temették el. Eszerint a nagyapám után is itt kell kutatnom. A sírboltot nem valószínű, hogy még megtaláljuk, de azért sikerült már nyomokra bukkani. A napokban kimentem Iszkronyba, ahol a birtok volt. Ma már csak egy kisebb épület áll ott, amiről azonban mindenki tudja, hogy a Maderspach családé volt. Úgy is mondják neki, hogy „a kastély” . És szinte előtte a kedves tulipánfa, ami most már újra minden évben virágzik. Ezt is a család ültette. Itt Hunyad megyében más kézzel fogható emlék már nem nagyon van. Annál több azonban az az ember, aki emlékeiben hordozza a családot. Jóformán Iszkronyban bárkit szólítottam meg, rögtön tudta, hogy ki volt a Károly, a Viktor, sokaknak nagyszülei még a birtokon dolgoztak. És hihetetlen tisztelettel, sőt szeretettel emlékeznek rájuk. Tényleg. Mindenki. Ruszkabányán is az elején kicsit bizalmatlanul fogadtak, ott még többet tudtak a családról, ott megvan a családi ház is. Az elején tartottak tőlünk, hogy mit is akarunk. De aztán megnyíltak a kapuk, a szívek. 2004-ben sikerült háromnyelvű emléktáblát avatnunk a családi házon. Ez most az erdészet tulajdona, de ők is végtelen tisztelettel emlékeznek a hajdani tulajdonosokra. Ők mutatták meg az avatóünnepségre érkezett legidősebb, kanadai családtagunknak a Mozsár hegyet, ahol Buchwald Franciska férje, a megvesszőztetés idején öngyilkos lett. Az öngyilkosokat a katolikus egyház tanítása szerint nem temették el Neki azonban fejfát állítottak. Mindenki szerette. Nyolc nyelven beszélt, éppen azért, mert alkalmazottai sokféle nemzetiségűek voltak és mindenkihez az anyanyelvén akart szólni.

– Ma még felleli Erdélyben ezt a szellemiséget?
– Örömmel mondhatom, hogy igen. A tíz éve tartó kutatásaim során rengeteg önzetlen emberrel találkozta, főleg Maderspach Károly és Viktor tisztelőivel, szakemberekkel, akik ma is elismerően beszélnek Károly hídjairól, Viktor vakmerőségéről. Itt Erdélyben is fantasztikus mennyi önzetlen szeretetet kapok. Azt hiszem rajtam is érezni, hogy jó szándékkal jövök, hogy a családomat keresem, tulajdonképpen önmagam. És azok, akikkel találkozom még rám ruházzák mindazt sok pozitív emléket amit a családunkkal kapcsolatban őriznek. Nagyon intenzívnek kell lennie ezeknek az emlékeknek, ha még a hajdani birtok kertészének az unokája is pontosan el tudja sorolni a birtok minden hajdani épületét. Egyszóval rengeteg segítséget kaptunk. Mi is próbálunk segíteni a magunk módján. 2007-ben szerveztünk egy jótékonysági bált a történelmi családok részvételével a Szent Ferenc Alapítvány javára. És igyekszünk továbbadni mindazt a szellemiséget, amit mi, a családban elődjeinktől örököltünk. Ezt senki és semmi nem tudta eddig kiirtani és úgy érzem kötelességünk továbbadni a saját gyermekeinknek, de tágabb értelemben is: a mai fiatal nemzedéknek. Mert meggyőződésem, hogy az örökségeknek ez az egyetlen olyan „darabja”, ami soha nem fakul meg és nem pusztul el. Csak annyi kell hozzá, hogy az unokák leüljenek a nagyszülők mellé, és hallgassák őket, A nagyszülők pedig meséljenek. Hát ezt próbálom tenni én is.


© 2022 Forestpress. All Rights Reserved.