2012. szeptember 22. - Kaán Károly Magyar Örökség díja Ma tizenegy órakor Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi István téri székházában adják át - ez évben harmadszor - a polgárok javaslatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: a Fővárosi énekkar, a Hazajáró című honismereti televíziós műsor, John Lukacs történész, Hetényi Varga Károly kutató, Baross László növénynemesítő, Venczel József szociográfus, valamint Kaán Károly erdőmérnök, a modern szemléletű természetvédelem előharcosa.
Tanult a Selmecbányái erdészeti akadémián, a karlsruhei műszaki főiskolán, a badeni fekete-erdői erdőgazdaságban, Bukovinában és Galíciában is, tevékeny életének legalapvetőbb tudnivalóit azonban Széchenyi Istvántól sajátította el. Mindenekelőtt a „sokat tenni, s keveset látszani; előállni és mégis másnak engedni az elsőséget; legtöbbet áldozni, s legkisebb köszönetet se várni" erkölcsi parancsát. Ám az 1867 és 1940 közt élt Kaán Károly a „legnagyobb magyar" elveinek a magasában mérte föl és fogalmazta meg azokat a természeti és közgazdasági teendőket is, amelyek az Alföld gondjainak a megoldására lehetőséget adtak volna.
Az erdőmérnök, a főerdész, a természetvédelmi kormánybiztos, az erdőigazgatás országos vezetője, a helyettes, majd címzetes államtitkár, az Országos Természetvédelmi Tanács elnöke szinte minden írásában Széchenyi Istvánt idézte. Az ő módszereit igyekezett a huszadik században továbbörökíteni s megvalósítani. Természetesen az akadémikus Kaán Károlynak is Széchenyi István volt a példaképe. Száz évvel az után, hogy a gróf 1825-ben az országgyűlésen szót kérve egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság felállításának céljára, a voltaképpen ereje teljében, dolgavégezetlenül nyugdíjba vonult Kaán Károly Gróf Széchenyi István és a nagy magyar Alföld címmel tartott előadást az Akadémián. Annak a férfiúnak a szellemiségére hivatkozott hallgatósága előtt, akinek a terveiben központi helyet foglalt el az Alföld gazdasági, kulturális és szociális fejlesztése, a térség ökológiai viszonyainak a rendezése, a természetpusztulás feltartóztatása.
„Sem előtte, sem az óta nem volt ilyen tökéletes, ilyen sokoldalú és mégis egységes terv [... ] a magyarság főfészkének minden irányú kifejlesztésére, fellendítésére, anyagi és kulturális felvirágoztatására" - állította Széchenyiről a kései utód, aki a legnehezebb időkben is mindent elkövetett, hogy a nagy előd nyomdokaiban haladhasson, és mint Széchenyi István, ő is a természettel harmóniában levő fejlődés, gazdasági növekedés szószólója és mozgatórugója lehessen.
Kaán Károly hivatali idejének nagyobbik része a magyar történelem - mondhatni - válogatottan nehéz esztendeire esett. Éppen hogy elkészült azzal a részletes természetvédelmi javaslattal, amelynek kidolgozásával a földművelésügyi miniszter megbízta -őserdőrészleteink természeti értékként való megóvását szorgalmazó eszmefuttatásának ismeretében -, amikor kitört az első világháború. A hadi helyzetben a lelkiismeretes szakember hírében álló Kaán Károlytól ez idő tájt nem a hazai természetvédelem átfogó rendezését várták, hanem az állami erdők ügyeinek az irányítását. Felelősségteljes megbízatás volt ez is, Kaán Károly a béke reményében próbálta teljesíteni. A lakosságnak is, a seregeknek is biztosítani akarta az alapvető nyersanyagokat és a fűtőanyagot. Tisztségét - az ügy érdekében és megint csak Széchenyi példáját követve, aki az 1843-44-es országgyűlés után „kötelesség is így cselekedni akkor, amikor a haza üdvét szolgálhatjuk" felkiáltással a kormányzattal való együttműködést vállalta - Kaán Károly a Tanácsköztársaság idején is megtartotta, s emiatt bizony a politikai elit élete végéig ferde szemmel nézett reá. Pedig az erdőigazgatás országos vezetőjének a vörös időkben is a magyar erdők megtartása volt a legfőbb gondja. Meg a nagy magyar Alföld felvirágoztatása, Széchenyi István szándékai szerint. Ezért már 1919 karácsonyán kiadta a jelszót: erdőt az Alföldre! 1920-ban munkához is látott. Első kezdeményezéseit a trianoni diktátum állította meg. Az erdeinek 84 százalékát elveszítő országban az erőskezű szakember rettenetesen komoly próba elé állíttatott: az általános faínségben szenvedő maradék kis haza erdőgazdaságát kellett újjászerveznie, a fakitermelők rablógazdálkodását megfékeznie. Kaán Károlyra jellemző módon e kritikus hónapokban is meghökkentő eredményeket ért el: már 1923-ban olyan, az Alföld fásítását elrendelő törvénytervezettel állhatott elő, amelynek elfogadása után „gőzerővel" lehetett munkához látni. No persze Kaán Károly pontosan tudta, hogy annak a programnak a törvényerejű megalapozásához, amelyik a „napról napra végpusztulásához közelítő" alföldi térség megmentésére vállalkozik, kinek az elképzeléseire kell hagyatkoznia. A gróféra, aki már hetvenhét évvel korábban, 1846-ban is korszerű erdőtörvényt sürgetett. Eszmetöredékek különösen a Tiszavölgy rendezését illetően című művében például ekképpen: „Sokan a Tisza-völgy mindinkábbi elaljasodását az erdők általjános elpusztításának tulajdonítják. .. És ebben alkalmasint igazuk van!" Széchenyi István írásaiban voltaképpen minden érv megtalálható, amely az Alföld fásításával kapcsolatban Kaán Károly korában, és azóta is tudományos indoklásként felhozhatók. Az is, ahogyan a gróf az Alföld védelmében a hegyvidék erdőségeinek a pusztítását próbálja megakadályozni s ezáltal az árvizek rombolását mérsékelni; s az is, hogy az erdők szélfogóként a termőföldeket és a legelőket védelmezhetik, a vidék mikroklímáját kedvezően befolyásolhatják. De máig érvényes Széchenyinek az a figyelmeztetése is, hogy „a természet törvényeit nem lehet fennhéjázó szónoklatokkal megváltoztatni. Ha kárunkkal egy időre mellőzhetjük is, hatásukat örökre megsemmisíteni nem vagyunk képesek, hatalmukat később annál jobban éreztetik velünk." Kaán Károlynak, az okos szakembernek voltaképpen nem is volt más dolga, mint Széchenyi „eszmetöredékeit" korszerű foglalatban, huszadik századi kutatási eredményekkel és ezek tanulságaival kiegészítve nyilvánosságra hozni. Kaán Károly, akiről munkásságának alapos ismerői azt szokták mondani, a közélet porondján, miként tanítómestere, ő is elbukott, az életét tette fel az Alföld fásítási programjára és a korszerű állami természetvédelem megalapozására. Fő műve, az 1940-es végső utazása előtt nem sokkal megjelent Erdők és vizek az Alföld kérdéseiben a szakmai körökön kívül élő olvasóknak is élményt jelentenek. (Az Imedias Kiadó digitális archívumnak köszönhetően CD-ROM formájában Kaán Károlynak ez a munkája ma is hozzáférhető.) Méghozzá épp azáltal, hogy történelmi s kultúrtörténeti foglalatban ad képet a szerző a nagy magyar Alföld viszontagságos sorsáról.
Már a kötet első bekezdése is költői s megrendítő: „A kagyló alakú Kárpát-medencében olyan tökéletes egységet teremtett a Mindenható, amelyben a történeti Magyarország határait alkotó erdős hegykoszorú és az abból eredő vizek rendszere nagyszerűen szolgálta a nemzet boldogulását. [...] De a gondtalan erdőpusztítás megzavarta az erdők és vizek összhangját. [... ] A trianoni békeparancs olyan gazdasági helyzetet teremtett, amelyben sürgetővé vált [... ] az előnyösebb természeti viszonyokat elősegítő erdőtelepítés, a silány homoki és szikes föld megjavítása. [... ] Ehhez meg kell ismernünk gróf Széchenyi István nagyvonalú elgondolásait és terveit." Hatalmas dokumentumanyag - krónikák, adománylevelek, királyi rendeletek, etimológiai felismerések - birtokában tárja olvasói elé Kaán Károly, hol mindenütt voltak erdők az Alföldön a honfoglalástól a török hódoltság megszűntéig. Makó és Zombor között 1337 táján makkos erdő, Kecskemét és Cegléd között tölgyerdő terült el. Nagykőrös a közelében levő kőrisfaerdőről kapta a nevét, utolsó, nagyméretű fáit a Rákóczi ellen hadakozó katonák pusztították, el 1705-ben. Hunyadi Mátyás 1460-ban levélben erősítette meg a hortobágyi erdők védelmét. A XVI-XVII. századra azonban, az állatkereskedelem virágzása idején - írja Kaán Károly - az Alföld jelentékenyebb részei fátlanok lettek. Nem ég-hajlatbeli okokból, hanem mert a legeltetés közben nyugat felé hajtott marhák ezrei, tízezrei aránytalanul messze terjedő szélességben kipusztították az erdőt. Majd így folytatja: az erdők eltűnése a mikroklíma gyökeres változását eredményezte, a nap heve a talaj kiszáradását, a sivár terület a szelek szabad útját... Egy soproni születésű tábori orvos, Krámer János György Savoyai Jenő kívánságára könyvet írt az Alföld erdő- és fahiányának káros voltáról. Végkövetkeztetésként a népet rendelet útján kötelezte volna a doktor, hogy háza környékét fásítsa, mert „nagy fontosságú lenne ez a közegészségügyre". Mocsaras talajra tizenkétféle fűzfát és háromféle nyárfát is javasolt - olvassuk Kaán Károly történelmi összeállításában -, szárazabb helyekre akácot. A bécsi főhaditanács hadászati érdekből rendelte el a mi alföldünkön az erdőtelepítést. Mária Terézia 1769-ben uralkodói paranccsal kötelezte minden alföldi ház lakosát, hogy minden évben legalább húsz fát ültessen. A vármegyékben pedig királyi rendeletre fanevelőket kellett létesíteni, hogy onnan a lakosságnak facsemetéket ingyen szolgáltassák.
II. József aztán „lankasztotta ez akciót”. A II. Lipót által kiadott első magyar erdőtörvény az „erdők fenntartásáról" rendelkezett, az 1807-es országgyűlés a futóhomok által okozott károk elhárításáról kívánt gondoskodni. (A futóhomok nagyobb figyelmet érdemel, mint az árvizek, melyek hamar elmúlnak, míg a futóhomok a legtermékenyebb földeket is örökre terméketlenné teszi - olvasni Kaán Károly könyvében.) Az 1825-26-os országgyűlés, amelyen, mint tudjuk, Széchenyi István is jelen volt, bővítette az 1807-es törvényt. A futóhomokos földek birtokosait arra kötelezte, hogy három év alatt élő fával „beplántálják" e területeket. „Mit, ha nem tesznek, birtokaik azoknak adatnak át beplántálás végett, akiknek ez kárukra van."
Széchenyi Istvánt - írja Kaán Károly - nagyon lehangolta, hogy nálunk annyi hibát követnek el a természet rendje ellen. „Olyan kezekbe valók az erdők, amelyek az erdőtalajban és a faállományban bírt fő-vagyont megtartani, sőt gyarapítani képesek. Egy szilárdan megalapozott állam egészséges szervezetének olyannak kell lennie, mely az állami erdővagyonnal való gazdálkodásban példásan elöl jár." Széchenyi István szorgalmazására 1845-ben a gróf által alapított Országos Magyar Gazdasági Egyesület azzal a kéréssel fordult a helytartótanácshoz, hogy „hathatósabban karolja fel az erdők ügyét". Az 1848-as országgyűlés a forradalmi törvénysorozat megalkotása során a Széchenyi István indítványára megfogalmazott új erdőtörvénnyel is foglalkozott, a szabadságharc drámai eseményei azonban ezt is elodázták. A harminc év múltán,'1879-ben elfogadott erdőtörvény viszont már egészen más eszmevilágban, a klasszikus liberálkapitalizmus ideái szerint fogant. Kaán Károly könyvéből az is megtudható, miért. Politikai okokból: a miniszterelnök, Tisza Kálmán ugyanis nem tartotta célirányosnak, hogy a szigorú szabályokat a magánbirtokokra is kiterjesszék.
Azt a kis időt leszámítva, amikor a trianoni sokk hatására a közfigyelem az Alföld gondjaira terelődött - mert „buján termékeny részének javát elvesztettük" -, később is politikai megfontolások tárgya lett a térség „erdőgazdasági beruházása", és a Kaán Károly által nagyszerűen megtervezett alföldi fásítási program is csak részlegesen valósulhatott meg. így aztán a lelkiismeretes szakember nyugdíjba vonult, és hátralevő éveit egy, az erdő- és természetvédelemről szóló korszerű törvény megalapozásának és megszövegezésének szentelte. Erőfeszítéseinek köszönhetően 1935-ben általa is helyeselt regula született. Olyan, amelyik a védelem alatt álló növény- és állatfajok körét is elrendelte, s a természeti értékek védelmében lehetővé tette a kármegelőző kisajátítást is. Öt-hat éven keresztül ez talán jól is működött. Hogy utána kinek volt itt gondja az erdő- s természetvédelemre, s miként, arról már nem Kaán Károlytól kapható tájékoztatás.
Tisztelői ma is számon tartják a Széchenyi-hívő Kaán Károly munkásságát. Talán szakmai utódai is. Nevét emlékérem és kilátó őrzi, elveinek és módszereinek újraélesztésében az örököseinek ma átnyújtott Magyar Örökség díja is a segítségünkre lehet. Egyébként pedig, ahogyan Széchenyi Istvántól Kaán Károly is eltanulta, „csak tőlünk függ, virágzó kerteket, szorgalmasan működő gyárakat és szabad embereket állítani oda, hol ma róka és farkas lappang, szomorú jószág teng és szolganép henyél". Lőcsei Gabriella
