Beszélgetés Wisnovszky Károly erdőmérnökkel, az 1951-ben végzett évfolyam első – választott – valétaelnökével. A Wisnovszkyak ősei Lengyelországból húzódtak le, és a család egyik ága Selmecen telepedett meg. Így szinte kézen fekvő volt, hogy az utódok egyike a selmeci hagyományokat tovább vivő soproni Alma Materben tanuljon tovább.
Éppen ötvenkét évvel ezelőtt, sorsdöntő napokat éltek át az akkori valetánsok. Az idén hetven öt éves kolléga, mint ha ma történt volna, olyan élményszerű frissességgel avatott be a szomorú, ma már szinte hihetetlen történetbe.
– Milyen szabályok szerint zajlott akkoriban a valétálás?
– Az egyetem korábbi valéta tablóin a teljes évfolyam, mind a három szak – a bányász, a kohász és az erdész – együtt szerepelt. A köznapi viseletünk a gruben és a walden volt. A díszviselet a bányászoknak a bánya ing, nekünk az attila volt, a tablón ezt viseljük. De nem mindenkinek tellett erre, ezért az Ifjúsági Kör kölcsön adott nekik attilát. Ezek a ruhák is el vesztek a Kör feloszlatása után. A vádak között a tablónk festett képe is szerepelt: az előtérben egy kiszáradt böhönc látható, a háttérben meg ott a napfényes Schneeberg. A tabló az Erzsébet utca egyik kirakatába került, és a soproniak ott álltak csoportosan és mutogatták: ezt is kirúgták, azt is ki rúgták. Attól félve, hogy meg semmisíttetik a
tablónkat, Sébor professzor padlására vihettük, ő mentette meg.
Volt valéta ív is, egy nagyon szépen körülrajzolt lap, amit minden ki aláírt. Ebből egy készült, hiszen akkoriban még nem volt olyan fénymásolási lehetőség, mint ma. A valétaszalag egységesen zöld volt. Selmechez, Sopronhoz ez a szín tartozott. Emiatt
kezdődtek a viták: mondván, a zöld szín a nyilasokra emlékeztet. Azt mondták, fejezzük ki a haladószellemünket, válasszunk például pirosat, feketét vagy kéket! A pirosat hamar elvetettük, mert a vasúton a kapus karszalag ja is olyan volt.
– A selmeci hagyományok, mint „reakciós” szellemiség, meg fogalmazódott vádként?
– Nagyon határozottan. Ám a 49-es, Miskolcra való áthelyezési határozatnak az egyik mondvacsinált indoka az volt, hogy már nincs bányászat Brennbergben, a kohászat pedig Diósgyőrben van.
– Ez idáig logikusnak tűnhet, hiszen Brennberg akkoriban már tényleg az utolsókat rúgta...
– A mi valétálásunk idején már létezett a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolcon. A fontosabb indok azonban az volt, hogy a selmeci szellemet, ami Sopronban „örökletes” – az összetartozást, az egymás segítését, ami az egész életemet meghatározta –, valahogy megszüntessék. Az volt a fő cél, hogy a nemzeti eszmét és a szolidaritást ápoló társaságot szétrobbantsák. A hazafias szellem elevenen élt bennünk, hiszen Koschatzky Laci bácsi nem véletlenül írta a Ballag már... második versszakába, hogy: Ha Selmec hív, mi ott leszünk, Selmecért vesszen életünk. Mert, akik átköltöztek onnan, azok még komolyan gondolták. Mi, akik a Felvidék visszatérését, majd a II. Világháborút is átéltük, már nem így gondoltuk, nem akartunk belépni a Rongyos Gárdába, és indulni Selmec fölszabadítására. Holott a bécsi döntés nem adta vissza Selmecet.
– Hogy’ alakult a Kör sorsa?
– Rajk, akkori belügyminiszternek gondja volt arra is, hogy a társadalmi szervezetek alap szabályát bekérje, és azok alapján részben megszüntesse őket, részben beolvasztva mást csináljon belőlük. Akkor született meg Budapesten az egyetemisták egységes szervezetének az elképzelése. A Műegyetemről jött egy kellően baloldali csoport felülvizsgálni a soproniak szellemiségét is.
Azt a vádat fogalmazták meg ellenünk, hogy mi egy nacionalista társaság vagyunk, akiket szét kell rúgni. A Kör feloszlatásának gondolatát ez a biztosra vehető külső kényszer vetette föl. A feloszlató közgyűlésen – 1948. május 8-án, a matézis előadóban – egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű a hangulat. Egy kohász ismertette a budapesti bizottság véleményét, mondott egy okos beszédet, s ezután szavaztunk. (A beszédet lásd a keretes anyagunkban - a szerk.) Az alapszabály a feloszlatás kimondásához négyötödös többséget írt elő. Ez csak a második gyűlésen volt meg. Végül feloszlattuk a Kört, saját akaratból, mielőtt Rajk tette
volna meg. Mi – az akkori balekság, kellő háborús élettapasztalat birtokában – voltunk többségben, mert a felsősök közül sokan praxiban (szakmai gyakorlaton - a szerk.) voltak. (Laczkó György volt a szavazatszedő bizottság elnöke, aki ‘44-ben a Kör elnöke volt, és a Gestapo üldözte, mert megtagadta a parancsot, hogy költözzön Nyugatra az egyetem. A professzorok is ezt támogatták, különösen Sébor János. Õ mindig csodálatosan ki állt az ifjúság mellett.)
– Volt a Körnek székháza is.
– A Rákóczi út 13 szám alatt. Emléktábla van a falán. A város adta az Ifjúsági Körnek használatra. A berendezés a Kör tulajdona volt, és ott működött a menza is. A nagyteremben volt biliárd, kártya asztalok, ott folyt a balekoktatás és a vizsga. A vitrinekben
tároltuk a különböző emléktárgyakat. Mindez, a szép bútorzattal együtt, nyomtalanul el tűnt.
– Hogy lettél valéta elnök?
– A hagyományok szerint a valétaelnök az, aki először iratkozott be a főiskolára a valetánsok közül. Te hát ez nem választott funkció volt. Ez pedig Parragi Pistát illette. Õ elhárította azzal, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe, mert ő a néphadsereg ösztöndíjasa, és esetleg a kárára lehet. Az előttünk valetáló évfolyamnál kezdték a hagyományokat bolygatni, de ők még meg tudták őrizni a zöld valétaszalagot, és a valétaelnök személyét. Nálunk már nem engedték. Azt mondták, hogy aki nagyon hosszú idő alatt tudta csak elvégezni az egyetemet (ti. a háborús katonai szolgálat miatt - a szerk. ), az nem méltó erre. Legyen olyan, aki kitűnik valamivel és az ifjúság élén áll. Szavazni kell, ez a demokratikus. Te hát szavaztunk. Révay Pista, aki Parragit követte volna a kor szerinti rangsorban, egy szavazattal mögém került. Így lettem az első, a hagyományt megtörő, választott valétaelnök.
Ugyanakkor választottunk egy csapatot, akik a soproni ifjúságot képviselik az új szervezetbe való beolvadáskor. Ennek a vezetője Tometz Dezső, harmadéves bányamérnök hallgató lett. Nagyon rendes fickó volt, még is, pár hónapon belül kitették. A fő hangadók elsősorban a népi kollégisták lettek, akiket nemsokára ugyanúgy feloszlattak.
– A valétaszalag színe is politikai kérdéssé vált. Mi történt ez után?
– Az Ifjúsági Kört követő új szervezetben minden évfolyamnak titkárt kellett választania. Az előttünk járók titkárának, Németh Ferinek, sikerült az új szervezetet sok mindenben megkerülnie, és náluk még volt szalagavató szakestély is. Bennünket köteleztek, hogy döntsünk a valétaszalag színéről is. A szakokat nagyon erőszakosan igyekeztek szétválasztani. Ezért, mi megegyeztünk abban, hogy demonstráljuk az összetartozásunkat. (Hivatalosan már meg voltunk osztva, hiszen Miskolc már megalakult, ám a professzorok egy része – Tárczy-Hornoch, Wendel – nem volt hajlandó átköltözni.)
– Végül milyen szín mellett döntöttetek?
– Elhatároztuk, a különböző színre szavazást elkerülendő, hogy elfogadjuk a másik két szak által elfogadottat. Õk a kék színt választották, mondván, hogy az az ifjúság színe. Eljött a Győrffy-tanszék előadójába a párttitkár, mondván ragaszkodik ahhoz, hogy az erdész szak is szavazzon. Erre én kitaláltam, hogy titkos szavazás legyen. Amikor elkezdte a mondókáját, gyorsan csináltam kis cetliket, amin leadhattuk a szavazatunkat. Így nem tudhatta meg, hogy ki mire szavazott, milyen álláspontot képvisel.
Végül mi is megszavaztuk és fölvettük a kéket, azzal a céllal, hogy a három szak egyforma színnel, összefogódzva, együtt ballagjon. Ha már a tablóink külön készültek. Ezek az első kék szalagok ott vannak a Soproni Erdészeti Múzeumban. Látható a ballagási fotókon: a három elnök egymásba karolva megy az egész évfolyam élén. Persze az sem volt mindegy, hogy merre ment a menet, azt is előírták.
– Az akkori Sztálin téren...
– Ott bizony! Először oda kellett mennünk a párt bizottság székháza elé. Mi, a három valétaelnök, fölmentünk köszönteni az elvtársakat, a népnek pedig lelkesednie kellett. Õk aztán a lelkesedést az erkélyről fogadták. Mondtam egy nagyon rövid beszédet: Azért jöttünk erre, mert nagyon jól tudjuk, hogy mit köszönhetünk a pártnak. Slussz! Mehettünk tovább. Mit gondolsz hova? Hát a szovjet hősi emlékműhöz. Eggyel tovább a Mária-szobornál. Ha jól emlékszem koszorúzás is volt. Ezzel véget ért a menet. Csak a szégyen maradt meg bennem.
– Szalamanderben mentetek?
– Nem volt sem fáklya, sem szalamander. A bányászlámpáink addigra mind eltűntek az Ifjúsági Körből. Mentünk és énekeltünk. Elszakadtunk a professzoroktól is, ők már nem jöhettek velünk.
Az előtt a Deák téren, ott, ahol a meteorológiai állomás van, a balekok szerenádot adtak a valetánsoknak. Szalagavató szakestélyt sem tarthattunk. A balekbálunk 1947-ben még a Kaszinóban zajlott, szépség királynő választással. Évente három bál volt: a Balekbál, farsangkor a főiskolás bál és a valétabál. Mindegyik városi ünnepségnek számított. Elnök, díszelnök, védnök volt. A meghívókat domborított bányász-kohász-erdész jelvényekkel
nyomtattuk: „Sébor János és Sébor Jánosné legmagasabb védnöksége alatt” – írtuk akkor. A valétabáli meghívónkon nem jelenhetett meg egyik jelképünk sem. Az egykori tornatermet – a mai vadászati gyűjtemény helyén – díszítettük föl. Ebből is balhé lett, mert a dekorációban visszahoztuk a Kör színét, a zöldfehéret és az erdész-, meg a bányászjelvényt. A tornateremben a Holéczi-együttes játszott.
Tartottunk szalagavató szakestélyt is, de természetesen nem úgy, ahogy az régen szokás volt, a profokkal együtt. Az egykori Svájci Ház vendéglőben rendeztük meg, ilyenkor nincs választás, valétaelnökként én voltam az elnök. Az évfolyamtitkárunk, Szabó Golyó elkezdte összeírni a jelenlevőket. Miért csinálod? – kérdeztem, s azt mondtam, ezt a szívedben kell megőrizni, a papírt meg köteles...
– ...megenni...
– Igen. Ez azért vált fontossá, mert az egyik évfolyamtársunk Felcser Pista, erdélyi menekült elszavalta Petőfi: Farkasok dala című költeményét, ami nagyon oda illő volt. Később a Székely himnusz is előkerült. Be is jött Pödör Béla bácsi, a házigazda: Uraim, az Istenért, ne olyan hangosan, mert becsukatják a vendéglőmet!
Pár nap múlva, a főbejáratnál, az aulában megjelent egy hirdetmény, egy névsorral, hogy ezek és ezek a hallgatók – erdészek 29-en –, ekkor és ekkor, tíz perces időközönként kötelesek megjelenni a dékáni hivatalban. Én a névsor végén már tudtam, hogy mi re megy itt játék. Bár, a kirúgottakat kikísérte egy ember, hogy ne tudjanak szót váltani a többiekkel.
– Ez már tipikus belügyes módszer...
– Az egyetemi önállóság azt is jelentette az előtt, hogy ha bementél a kapun, akkor a rendőrök nem mehettek utánad. Amikor ezek az események zajlottak, civil ruhás emberek, fegyvertől duzzadó zsebbel, kettesével sétáltak a botanikus kertben, nehogy valami balhé legyen. Amikor bementem egy kis szobába, számomra csak ismeretlen embereket láttam. A Földművelésügyi Minisztériumból küldött csapat volt. Egyetlen kérdést tettek föl: ott voltam-e a szakestélyen? Természetesen ott, hiszen én vagyok a valétaelnök. Azzal meg is kaptam ezt a kis papírt: az ország összes felsőoktatási intézményéből kitiltva. Kelt 1951.
május 29-én. Dr. Fehér Dániel dékán, ellenjegyezte Rédai István FM.
Mielőtt az FM brigádja elhagyta Sopront, Rédai átadta Fehérnek azt a levelet, amelyben megfosztották egyetemi tanári címétől és dékáni megbízatásától.
Az az évfolyamtársam, aki engem kikísért, bocsánatot kért, mondván, nem gondolta, hogy ez lesz a vége. Le kellett adnunk az indexünket, és abba is beírták a kitiltást. Még előtte, éjjel egy társunk lefotózta az indexeket, hogy legyen bizonyítékunk, ha netán eltüntetnék. Egy civilruhás rendőr jött a kamerunkba és figyelmeztetett, hogy 48 órán belül el kell hagynunk Sopront, mert különben internálnak.
– Végül mikor sikerült letenni az államvizsgát?
– Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, 1953-ban Sébor proftól üzenetet kaptunk, hogy adjunk be felülvizsgálati kérelmet, mert a határozat törvénytelen volt. ‘54-ben kaptunk választ a Legfőbb Ügyészségtől, hogy törvénysértés nem történt, forduljunk az FM-hez. Rövid úton elutasítottak. A minisztérium levéltárában sikerült utána néznem, és kiderült, hogy nem is fordultak az egyetemhez, hanem az alkalmazó vállalatoknál jártak. Én akkor a Maszobal-nál (jóvátételi szovjet tulajdonban lévő magyar bauxit és alumíniumipari vállalat – a szerk.) dolgoztam, s hiába írt a szovjet főnököm szép, dicsérő levelet, a személyzetis rossz véleményt adott, s elutasítottak. ‘55-ben behívtak katonának a híradósokhoz, s az ismert újság író, Ipper Pál volt a politikai megbízott az alakulatnál. Õ támogatta a visszavételemet, de akkor Sopronban Roller Kálmán, volt az igazgató, és ‘55 júliusában – egyet értve a főiskola pártvezetésével – visszautasította a kérelmemet, holott azok egy része, akiket velem együtt rúgtak ki, már befejezhették a tanulmányaikat. Végül ‘56-ban
engedélyezte nagy kegyesen.
(zétényi)
Elhangzott az Ifjúsági Kör feloszlatásakor:
„Legelsősorban felelősök vagyunk az alapítóknak, akiktől kaptuk a Kört, akik Firmáról balekra hagyományozták ezt a Selmec éltette Kört. A Kör föloszlatása haladás, mert az már magában véve haladás, hogy a föloszlatás szükségszerűségét felismertük. Nem akarunk a haladás kerékkötői lenni. Csak a lelkünk mélyén él tovább a selmeci szellem. Utolsó tettünk az, hogy hagyományainkhoz híven, most is demokratikusan – Sébor dékán úr szavaival élve – ragaszkodunk az alapszabályunkhoz, hogy bennünket soha semmilyen oldalról támadás ne érhessen. Belátva azt, hogy a selmeci szellemű Ifjúsági Körünk tarthatatlan tovább, vérző szívvel bár, de inkább megszűnése mellett szavazunk. Szavazatunkkal helyet adunk egy új egyesületnek, új vezetőségnek, kevésbé merev alapszabállyal. Vívja ki magának azt az elismerést, azt a nevet, melyet Ifjúsági Körünk városunkban, sőt szerte az országban szerzett. Cserébe csak egyet kérünk, ne kívánják, s ne kérjék tőlünk, azt a nevet, azt a pár szót, amely nekünk mind máig tradíció, a múlt, a történelem, Selmec, hősi halottak és a lelkünk volt.
Amely szóknak a csengése szívünkig hatott: Bánya- Kohó- és Erdőmérnök Hallgatók Ifjúsági Köre.”