Bujdosó Alpár erdőmérnök beszéde a Nyugat-Magyarországi Egyetemen az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett díszünnepségen, Sopron, 2006. október 24. Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Utoljára 50 éve és két napja voltam ebben a teremben. Nehezen tudom elmondani, mekkora örömet okoz nekem, hogy most újra itt lehetek. Szívesen megosztanám Önökkel is/Veletek is ezt az örömérzést, mert szeretném úgy ünnepelni az évfordulót, ezt a napot, mint a franciák július 14-ét. Nem, nem a hadsereggel, a felvonuló légióval, páncélosokkal, a légierő fülsüketítő dübörgésével, nem! Úgy, mint az ország polgárai ünneplik, jókedvvel, majálissal, búcsúkkal. Ahogy egy nemzet ünnepli azt, hogy fel tudta mutatni a világnak a lehető legmodernebb társadalom modelljét, a demokráciának, az emberi létnek azt a formáját, melyért érdemes volt forradalmat csinálni, melyért érdemes volt álmodni, idealista módon hinni.
Melyik nagy nemzetre gondolnak Önök/gondoltok Ti? Mert én azt hiszem, hogy október 23-a ez az igazi örömünnep. Július 14-e a szabadság, egyenlőség, testvériség magasztos gondolatát adta az emberiségnek, és azokban az októberi napokban - ha rövid időre is - megvalósult a száz éve megálmodott szabadság, egyszerre természetes lett közöttünk az akkor már csaknem egy évtizede szóvirágként szajkózott egyenlőség, és a városért, az embertársainkért, polgártársainkért vállalt felelősségben a testvériség. Ez olyan tisztán és csillogóan vetült az ország, mi több egész Európa égboltjára, hogy még a franciák, még a hollandok ereiben is egy töredéknyi pillanatra megállt a vér. Mert ők igencsak szkeptikusak voltak a magyarokkal szemben: két világháborúban ellenség, két világháborúban a vesztesek oldalán. A másodikban olyan szövetségben, mely egész Európának a kitörölhetetlen borzalmat jelentette. Különösen a hollandoknak.
De szkepticizmus másutt is volt. Még ott is, ahol élek és ahonnan jövök: úgy gondolták, hogy ezek a rebellis magyarok csupa önzésből rúgták szét azt a jó kis otthonos monarchiát (már akinek!). Úgy gondolták, hogy az egyetemisták nem viselkedtek tisztességesen a soproni népszavazásnál sem. Itt is leadták voksukat, meg ott is. Így született meg ez a kitüremkedés a térképen, ez a soproni zsák, pedig a város Burgenland fővárosának volt szánva. (Egyszerre nem is találtak másikat: az első főváros Sauerbrunn, Savanyúkút lett. Hol is van?) És csupa juxból, csupa virtusból ezt a soproni egyetemisták megakadályozták.
Nem Hölgyeim és Uraim, nem kedves Barátaim!
Ez a nemzet, ezek az októberi fiatalok nem vicceltek, nem virtusból cselekedtek, mint talán még soha a történelemben, vagy legalábbis nagyon régen. Mert egy nemzetnek egyszer egy évszázadban adatik meg olyan pillanat, mint nekünk 1956 októbere. Olyan pillanat, ahol nemcsak a világ népei felejtették rajtunk a szemüket, hanem mi is egy pillanatra, a történelem egy pillanatára jól éreztük magunkat ebben a hazában. Jól éreztük magunkat, mert bár mindenki elmondhatta mindig a saját véleményét, senki sem hurrogta le, és ha voltak is a vélemények között különbségek, ellenségek nem voltak. Az ellenségeskedést, a gyűlölködést egy időre száműztük az országból. Mert nem volt időnk rá? Nem hiszem. Bár mindenki végezte a rámért, a maga-magától vállalt munkát, becsületesen és lelkiismeretesen, a diákparlament az ábrázoló előadótermében permanensen ülésezett: mindig oda lehetett menni, mindig el lehetett mondani, amit gondoltál. És el is mondtad. Egyszerűen a mindennapi jóérzésünk kívánta meg, hogy ne gyűlöljük - még ellenségeinket se. Amikor a BBC televíziójának riportere, Mikes György, megkérdezte, büszkén mondhattam, hogy –
„igaz, az ÁVO-sokat megkerestük, letartóztattuk-, ám úgy döntöttünk, hogy nem mi akarunk ítélkezni felettük, hanem ezt majd független bíróságra bízzuk."
Ez a jókedv, az életnek ilyen szeretete és a tisztességes cselekvés szándéka hatott át itt ebben a városban mindenkit. Olyan 12-14 éves fiú kísért egy megbilincselt ÁVO-st nála hosszabb dióverővel – ha tudjátok mi az –, a MEFESZ-hez:
Elnök úrnak jelentem, ezt az ÁVO-st előállítottam!
Köszönöm, nemzetőr polgártárs! A foglyot átvettem.
A kamasz polgártárs mosolyogva hátraarcot végzett, mert úgy érezte, hogy teljesítette a kötelességét. Az ő mosolya, az ő jókedve jellemezte valamennyiünk hangulatát, valamennyiünkét, a városban és az egyetemen. Már az első napokban megalakult az Ideiglenes Nemzeti Tanács, melynek feladata a városi közigazgatás irányítása lett volna. Igen ám, de a városházán, a városi tanácsban ülő hivatalnokok nem tűntek igazán bizalomgerjesztőnek. Új, akivel ki lehetett volna cserélni, pedig nem volt. Jó szívvel emlékszem Takács Endrére és Peéry Rezsőre, akik e testület vezetőiként úgy láboltak ki a tanácstalanságból, hogy megkeresték a MEFESZ-Bizottságot, mennyiben tudna a Tanács segítségére lenni. A MEFESZ együttműködést ajánlott, hiszen akkor már a hallgatók jó néhány ún. osztályon a vegyvédelem kék overálljában, nemzetiszínű karszalaggal, benne a reményeinket felajzó V betűvel, teljesítettek szolgálatot a város - és a megye - minden részében, ahol szükség volt rájuk.
Az egyetemek MEFESZ-Bizottságai, az időközben megalakult Munkástanácsok és a Nemzeti Tanácsok általános sztrájkot hirdettek mindaddig, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak Magyarország területéről. Így mi is Sopronban.
Már aznap este megjelentek a soproni sütőipar képviselői azzal a kérdéssel, hogy a sztrájk vajon rájuk is vonatkozik-e? Mert akkor nem tudnak, nem fognak kenyeret sütni. A Nemzeti Tanács viszolygott attól, hogy a város gyerekeinek, a lakosságnak nem lesz kenyere. A MEFESZ meg attól, hogy lassanként letöredezik a sztrájk éle, és nem lesz többé fegyver a forradalom kezében. Hosszú volt a tanácskozás. Végül is az a döntés született, hogy a kékoverállosok fognak kenyeret sütni - a pékmesterek irányítása alatt. Õk nem dolgoznak, mégis lesz kenyér.
Így is lett. Mindenki jól járt, csak a hallgatók nem aludtak az éjszaka. Másnap délelőtt újra jelentkeztek szolgálatra.
Hogy miért, hogy honnan vették az erőt, honnan a lendületet, a kötelességtudást?
Máig se tudom megválaszolni. Csak a budapesti Műegyetem professzora, Muttnyánszky Ádám szavai jönnek újra és újra elő emlékezetemben:
- „Menjetek fiaim! Fontosabb dolgotok van ma nektek, mint a mechanika óra."
Ezzel - mielőtt elkezdte volna - befejezte az órát. A hallgatók felálltak, és kisiettek az október 23-i tüntetésre.
De hadd zengjem e helyt a Főiskola - vagy ma már egyetem - professzorainak dicséretét! A MEFESZ ún. Elvi Bizottsága, az a bizonyos csúcs, megszállta az igazgató - akkor így hívták a rektort - irodáját. Itt ülésezett permanensen, éjjel és nappal. Jómagam az igazgató úr karosszékében aludtam. Elképzelhető, milyen disznóólat és szemetet hagytunk magunk után. Amiért most, itt, utólag elnézést kérek.
Mindennek ellenére Roller Kálmán, az igazgató és Tuskó Ferenc igazgatóhelyettes egész nap jelen voltak, hogy a MEFESZ-nek jó tanáccsal, tapasztalattal segítségére lehessenek. Stasney Albert, az ábrázoló geometria professzora, akitől diákparlament céljaira elrekviráltuk előadótermét, minden nap reggel 8-kor megjelent az egyetem előtt, és ott mindenkinek, aki egy pillanatra megállt, kiselőadást tartott az angolszász demokráciáról. Egyszer én is odahallgattam:
- Tisztelt uraim, Angliában, Amerikában mindenki mister. Franciaországban monsieur. Németországban Herr. Miért nálunk elvtárs? Hátha nem is az? Miért ne lehetne mindenki úr?
Perlaki Ferenc adjunktus és Vancsura Rudolf tanársegéd pedig egyenesen a MEFESZ Bizottság egyes osztályain dolgoztak s ha nem tévedek, éppen a katonai csoport megalakításában, az egyetemisták felfegyverzésében vettek részt.
Lám, mire ide jutottam, pont abba a verembe estem, melyet messze el akartam kerülni. Öreg emberek mindig emlékeznek, a múltban élnek. „Ja-ja, így volt az akkor, nem ám úgy, mint ma." Ám mégse: tőlem a mondat második felét soha nem fogják hallani, mert azt hiszem, hogy ami ma történik, ugyanolyan fontos, mint ami ötven éve velünk történt. Csakhogy Önök/Ti magasabb szintről indultok, mint mi anno dacumál. Többet tudtok a világról, jobban bejártátok, mint akkoriban mi. Tudniillik sehogy se. Mikor egy nehéz nap után a kantinban megettem egy szendvicset, az egyik kollegina ezt - a nektek ma furcsának tűnő - kérdést tette fel:
- Ha majd minden jóra fordul, és mi is befejezzük itt a munkát, ha mindennek vége lesz, akkor ugye egyszer kimegyünk Bécsbe? Egy-két napra?
Igen, akkor Bécs messze volt. A határ átjárhatatlan. A külföld titokzatos.
Kikerültünk. Ki Bécsbe, ki Párizsba, ki Londonba, ki New Yorkba. És elkezdtük „megtanulni" a világot. Ma már a határ nem átjárhatatlan. Ma már az információ gyorsabban terjed, mint az influenza. Érdemes odafigyelni rá. Az ország határain nem égig érő hegyek állnak, melyek elzárják a kilátást nyugat felé, észak felé, vagy akár dél felé. Ki kell tekinteni a világba, és ha még nem tanultuk volna meg, hogyan működik, meg kell tanulni. Mert különben úgy járhattok, mint mi annakidején.
Elmondom.
Nagy Imre miniszterelnök a november 4-i szovjet bevonulás hírére megbízta Kéthly Anna államminisztert, hogy induljon delegációval New Yorkba, az ENSZ-hez, segítségért, ha lehet kéksisakos UNO-csapatokért. Bécsből jövet Sopronban arra kérte a MEFESZ-t, hogy adjon fegyveres kísérő őrséget Budapestig. Ez akkor már lehetetlen volt. Sopronban kellett összeállítani a küldöttséget. Mivel kíséretében csak szociáldemokrata újságírók voltak, a Nemzeti Tanács és a MEFESZ kívánságára a miniszter asszony delegációjába vette a MEFESZ, és így a magyar egyetemisták képviselőjét, engem. Azt hittük, hogy a megbízás napok alatt megoldható, lebonyolítható. Az én teljesen elrugaszkodott elképzelésem szerint az UNO intervenciós csapattestei valahol készenlétben állomásoznak, csak a parancsra várnak, és máris indulhatnak.
Ez volt az a tévedés, mely abból származott, hogy nem tudtuk megtanulni, nem engedték megtanulni, hogyan működik a világ. Hogy van Biztonsági Tanács, benne vétójog, melyből 1 a Szovjetunióé, és csupán, ha ez a testület egyhangúan dönt, akkor lehet megszervezni azt a bizonyos bevetendő katonai egységet.
A tévedés következményeit már a történelemből tudjuk. Elkeseredésemben arra kértem Kéthly Annát, hogy juttatna legalább Bécsbe vissza. Segített. Búcsúzáskor ezt mondta:
- Fiatalember, magát felkapta a történelem szele, mint egy falevelet. Vigyázzon magára, őrizze meg hitét, és képviselje hűen azokat, akik megbíztak magában.