Ezúttal Pech Gyula visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj.Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)
Pech Gyula erdőmérnök visszaemlékezése
Közel 50 év távlatából nézve hiányosak már az emlékeim az 1956-os forradalmi napokról. Fiatalon, a 20. évem elején, boldog izgalommal kísértem a fejleményeket, mint soproni másodéves erdőmérnök-hallgató. A kollégiumban négy kamaratárssal baráti közösségben teltek a napok, és amikor október utolsó napjaiban Budapesten állandó címre bejelentett diákokat keresett a soproni MEFESZ Egyetemi Bizottsága, hogy Vöröskeresztes csomagokkal pakolt teherautót kísérjenek fővárosi kórházakhoz, én is jelentkeztem. Erre az epizódra emlékszem most vissza.
Itt van a kezemben az Egyetemi Bizottság piros bélyegzőjével lepecsételt igazolványa, hogy a MEFESZ tagja vagyok, és a nemzetiszínű - szintén lepecsételt - karszalag, amit a viharkabátomon viseltem ezen az úton. Ötletszerűen telefonálok Boda Zoltánnak, aki most a nyugat-kanadai Brit Kolumbia tartományban él, hogy elbeszélgessünk erről az október 28/29-i utunkról. Mindketten a budapesti VIII. kerületi Vörösmarty Mihály gimnáziumban érettségiztünk 1955-ben, két párhuzamos osztályban, de a kollégiumi életben más baráti csoportokba tartoztunk, mégis kettőnket küldtek egy teherautón a szállítmánnyal Budapestre. Zoltánt is hasonló célok vezették: ha lehet, felkeresni, kapcsolatba kerülni a szülőkkel Budapesten; megnyugodni, hogy jól van a család, és megnyugtatni őket, hogy jól megy nekünk is Sopronban!
Október 28-án délután indult a ponyvával letakart, hatalmas vöröskereszttel megjelölt teherautó a soproni egyetemről orvossággal és déligyümölcsökkel megpakolva. A sofőr mellett egy hely volt egy másik férfinak is. Zoltánnal ketten hátul a ponyva alatt utaztunk a csomagok között, hogy vigyázzunk a szállítmányra. Fegyverünk nem volt, sőt Zoltán felszólítására a váltó-sofőr is eldobta a revolverét az úton, nehogy belénk kössenek az igazolásoknál, ha orosz egységek megállítanának! Zoltán emlékei szerint már megálltunk Győrben egy kórháznál, de nem kellett nekik az ananász, mert nem ismerték. Gördültünk tovább minden akadály nélkül, az Erzsébet (?) hídon át a pesti, VIII-ik kerületi, Mária utcai kórház felé. Éjjel volt már, az utcák üresek voltak, csak a sugárutakon tapasztaltunk orosz tankokat itt-ott. A Baross utcában megálltunk egy helyen, mert lógott a leszakadt villanyos huzal, amit ki kellett kerülnünk. Talán 10 m-rel a teherautó előtt mentem gyalog az itt-ott felszakadt bazaltkockák között, hogy utat találjak a rossz világításban. Már csak egy saroknyira voltunk a kórháztól, amikor egy orosz tank három katonája megállított minket. Mindkét karomat a megadás jeléül a fejem fölé emeltem, és intettem a sofőrnek, hogy csak jöjjön tovább. Az egyik katona a géppisztolyát az oldalamba nyomta, míg a másik megmotozott tetőtől-talpig, fegyvert keresve, majd cibálni kezdte a karszalagomat, hogy mi az. Később kiderült hogy a pesti szabadságharcosok, akik aktívan lőttek az oroszokra nappal, hordtak ilyen karszalagot. Hatéves orosznyelvi tanulmányaim ellenére csak pár szó jutott eszembe, „kórház" meg „gyógyszer", de most a pótsofőr lépett ki az autóból, és folyékony orosszal lepett meg minket. „Semmi fegyverünk nincs, a szomszéd kórháznak hozunk gyógyszert és gyümölcsöt". Erre a katonák a teherautó ponyváját felemelték, benéztek a dobozok közé, s megnyugodva intettek, hogy mehetünk tovább. A Mária utcai kórház udvarán az ottaniak kipakolták a szállítmányt. Hajnalodott, és Zoltán is, én is beláttuk, hogy nem tudunk hazalátogatni. De mindkettőnknek sikerült telefonkapcsolatot teremteni szüleinkkel, és megnyugtattuk magunkat, hogy minden rendben!
Aznap kora reggel a kórház előtti tankot támadták a szabadságharcosok, megsebesítve az egyik orosz katonát.
Az oroszok a tankból nyomjelzős géppuska-sorozatokat lőttek a keresztutcából kifutó srácokra. Az első emeleti ablakból láttam, ahogy egy sorozat lekaszált egy puskával lövöldöző fiatalt. A tank a sarok felé szaladt, majd visszafelé lőtt az ágyúból. A kórház is kapott egy találatot, ami után átmenetileg mindenki a földszint alatti térségbe menekült. Fehér köpenyes személyzet ment ki az utcára, hordágyakkal behozni a sebesülteket. Zoltán emlékszik arra, hogy sikerült az orosz katonát is behozni és megmenteni. Én pedig magam láttam, hogy a fehér köpenyben és üres kezekkel utcára lépő kórházi könyvtárost lekaszálta egy nyomjelzős sorozat a tankból. A férfi a hordágyon halt meg, ahogy hozták el mellettem a folyosón. A könnyű fegyverek hatástalanok voltak a le-fel szaladgáló tank ellen. Reggel 8 felé elcsitult a környék. A sofőr úgy döntött, hogy megreszkírozza a gyors áthajtást a kereszteződésen, amikor a tank a háztömb másik vége feléig ér. Zoltán és én lefeküdtünk hátul a ponyvával takart teherautó platóján. A kereszteződésen pillanatok alatt átjutottunk, és minden további baj nélkül utaztunk vissza Sopronba. Érdekes volt tapasztalnunk, hogy pár sarokkal a kórházon túl hogyan folyik a normális élet. Egy helyen pl. hosszú sor állt a járdán egy péküzlet előtt. November 4-én átléptem az osztrák határt. Diáktársaimmal Kanadába vándoroltam, és a vancouveri egyetemen szereztem meg az erdőmérnöki diplomát a négy éven át átmenetileg működő magyar nyelvű soproni fakultáson. Kislányommal gyakran látogattam meg a 70-es évek óta Budapesten a szüleimet, s otthon, a családban nemegyszer arra fordult a szó, hogy valóban ki mit is élt át az októberi forradalom alatt, és az mit jelentett az ő számára. Egyszer a lányomat is megkérdezte az egyik budapesti öcsém, hogy vajon neki jelent-e valamit a forradalom, mire Emilia azt válaszolta: „Annak köszönhetem, hogy a világra jöttem !" Ennél jobb példám nincs arra, hogy a kibogozhatatlan nagy kérdésekre mindig az élet adja meg a választ !