Ezúttal Grátzer Miklós visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)
Az 1956-os gyógyszerszállítmányok
Közel 50 év távlatából, sok ezer kilométer távolságból és egy zsúfolt, mozgalmas élet lerakódott eseményei alól nem könnyű előkeresni pontos és tényszerű hozzájárulást egy történelmileg hiteles igényű könyvhöz. Ugyanakkor, ha a még szemtanúk és résztvevők kibújnak a próbálkozás alól is, akkor mulasztásuk gátolja a tisztább összkép kialakítását. Ilyen elgondolás alapján próbálom papírra vetni a Budapestre irányított szállítások általam ismert részét, és ehhez nagy segítséget adott Török Pál barátom.
A Vöröskereszt és a külföldi kórházak szállítmányai folyamatosan érkeztek a határra. Október 26-án a Központi Diákbizottság gyűlésén voltam, amikor megérkezett a pesti hívás (akkor már a mi kezünkben volt a vörös vonal) „általános gyógyszerellátás még elfogadható, de rövidesen szükségessé válik a szervezett pótellátás is. Viszont vér és vérplazma nagyon sürgősen kell, az ugrásszerűen megnőtt műtéti beavatkozások miatt." Arra is figyelmeztettek, hogy
Budapest blokád alatt áll, a főutakat az oroszok elzárták. Első szállításunkra október 28-án délután került sor. Én azonnal vállalkoztam az útra, és Török Pál (alias Mackó) ötödéves geodéta habozás nélkül csatlakozott. Nála jobb partnert nem lehetett volna találni egy ilyen útra.
Jól megtermett sportoló volt, nikkelezett szemű földmérő, és az erdei tájékozódó versenyeken is kitűnt tájérzékével. A budai hegyeket úgy ismerte, mint a tenyerét. Három éve már egy házban laktunk a Lánzséri út 1. alatt, ami egyben Hernitz Laci házigazdánk borkimérése is volt, a romos Lövér szálló mögött. Én is Pesten jártam gimnáziumba, és a Pilisben otthon éreztem magam. A teherautót a Soproni Fésűs gyár adta, de nem akármilyet, hanem egy öreg Mercedest. A sofőr ügyes, rátermett fiatalember volt, sajnálom, hogy nevére nem emlékszem. A szállítmányunk 90%-a vérplazma volt, és ahhoz járult még a gyógyszer, kötszer, hogy megteljen a rakodótér. A kocsi jobb oldalára egy lepedőre vöröskeresztet festettünk (Remélem, Bognár néninek nem volt problémája a diákszállási leltározásnál.) Már sötétedett, amikor elindultunk. Sima utunk volt, jóformán semmi forgalom, mindössze egy igazoltatás Győrnél. Úgy határoztunk, hogy ÉNy-ról Tokod felől megyünk be. Már kezdtem bízni, hogy az aggodalom teljesen fölösleges volt, amikor Piliscsabán, vaksötétben majdnem belementünk egy orosz tankba. Szépszámú katonai kísérettel, feltartott kezekkel bevittek bennünket az út melletti iskolába, ahol az oroszok ideiglenes hadiszállása volt. Egy hadnagy kezdett kihallgatni bennünket. Elég jól tudtam oroszul, de szerencsére nem nyitottam ki a számat. Tolmácsot hoztak, aztán bejött egy mérges, álmából felkeltett, borotválatlan őrnagy. A tolmácsot maga a jó Isten küldhette. Mondta, hogy tagadjuk, hogy diákok vagyunk, nincs sehol fegyver (volt a motorházban), nincs a kocsin vérplazma, és az egész rakomány pedig egy egyszerű helyi szállítmány a gyárból a kórházba, ami hetente megy, mi pedig melósok vagyunk. Kivittek bennünket a kocsihoz. Az ajtónál az egyik katona, a legfiatalabb, hátulról erősen megütött a géppisztoly agyával a lapockámon. Talán a tiszt előtt akarta fitogtatni lelkesedését - nem tudom -, de az ütés fájt még sokáig. A vaksötétben egy őrmester hátul felmászott a kocsira. Belelépett vagy belekönyökölt egy ládába, ahogy bemászott, üvegcsörömpölést hallottunk, és hirtelen erős „kórház bűzzel" telt meg a levegő. Visszavittek megint az iskolába. Az őrnagy a tábori telefonon hol kiabált, hol bólogatott és a homlokát ráncolta. Látszott rajta a bizonytalanság, a tehetetlenség és a határozatlanság. Persze mi sem lehettünk a magabiztosság megtestesítői, és a kezem majdnem elejtettem, ahogy ott tartottam fent, a falon. Az őrnagy végül megparancsolta, hogy forduljunk meg, s örüljünk, hogy nem lövetett agyon bennünket, mert megérdemeltük volna. A tolmács csak ennyit tett hozzá: „Fiúk, ezt megúsztátok, söpörjetek vissza, mert ha ez szabad kezet kap, még az anyjának is nekimegy. Egy alvó medvét nem szabad felkelteni." Felmásztunk a kocsiba, visszafordultunk és elmentünk addig, ahol már biztosak voltunk abban, hogy az őrjárat se láthat bennünket. Eszünkbe se jutott, hogy ne folytassuk az utat. Átvágtunk Tinnye felé, és le Zsámbék irányába. Nem létezik - gondoltuk -, hogy az oroszok ismerik a földutakat, és hogy bárhol is lehetne gyalogság. Mellékutakon, erdei földutakon, kertek alatt haladtunk, többször is elakadva. Egy helyen betörtünk egy léckerítést. Mackó helyismerete fantasztikus segítség volt: ő a sötétben is kitűnően tájékozódott. Budára a Farkasréti temetőnél értünk, és onnan mentünk be a János kórházba. Kb. éjfél felé érkeztünk. A kórház viszonylag normálisan üzemelt, csak a halottasház volt tele, mert probléma volt a temetés. A vér Pesten a Sebészeti Klinikán kellett. Kaptunk is eligazítást és egy kis utcai helyzetjelentést. Egész nap nem ettünk, most kaptunk egy kis harapnivalót, pár órát aludtunk, és még a hajnali sötétben továbbindultunk. A Clark Ádám téren egy nagyobb katonai egységbe ütköztünk, de ez olyan hirtelen történt, hogy azt se tudtuk a sötétben, hogy oroszok vagy magyarok voltak-e. Csak a híd közepén kezdtem megint normálisan lélegzeni, annyira váratlanul jött a dolog. A Baross utcai Klinikát minden különösebb probléma nélkül elértük. Amikor rakodtunk, a közelben az épület előtt fegyverropogást hallottunk. Három sebesültet hoztak be a kapunál, de az egyik, egy fiatal fiú már halott volt. A hátsó kijáraton küldtek ki bennünket, és útbaigazítottak egy „Magort"-hoz (azt hiszem úgy hívták ezeket.) Az előző esti terepjárás majdnem kiürítette az üzemanyagtartályt. Egy egyszerű aláírás segítségével feltankoltunk, és DNy-i irányból indultunk vissza. A Kálvin tér borzasztóan fel volt dúlva, olyan volt, mintha egy akadálypályán kellett volna átvergődni. Gumidefekttől féltünk, a tér nem kívánatos hely volt megállni, hiszen minden irányból belőhető volt. A sofőr azt is megjegyezte, hogy itt két perc alatt több közlekedési kihágást csinált, mint az előző két évben összesen. A műegyetemisták mondták, hogy Budaörsnél még oroszok vannak. Így Gazdagrét, Irhásáárok irányából ismét visszamentünk Zsámbék felé, és követtük az előző esti utat. Nem szerettünk volna újra találkozni Piliscsabán az oroszokkal (bár az optimista bennem azt mondta, hátha az őrnagy kialudta magát és jobb kedvében lesz.) Nagy megkönnyebbüléssel hallottuk Piliscsabán, hogy hajnalban az oroszok visszahúzódtak Esztergom irányába. Sopronig viszonylag sima utunk volt, csak nagyon éhesek voltunk. Visszaérve tájékozódtunk, hogy a jelenlegi helyzet alapján meg lehet-e indítani a rendszeres szállítást, s az utakon jelenleg nincs-e probléma. Persze a helyzet állandóan változott. Török Palival a következő szállítmányt 1956. október 30-án vittük egy Rába teherautón. Micsoda különbség volt egy öreg nyugati kocsi és egy új szocialista masina között, az előző javára! A rakodótere legalábbis jóval nagyobb volt. A csornai gépállomáson töltöttünk üzemanyagot, és itt ettünk először melegételt négy nap óta. Nagyon kedves, segítőkész volt mindenki. Ez az út simán, minden nagyobb probléma nélkül zajlott le. Visszafelé jövet csatlakozott hozzánk egy soproni tanárunk felesége, aki Pesten volt kórházban, és egy diáklány, aki a szüleihez akart visszajönni. Hoztam magammal lesokszorosított példányait két, a forradalom alatt született versnek. Nagyon hideg volt, és a „vendégek" miatt mi hátul kuporogtunk a nyitott teherautón, melegebb kabát nélkül. Nagyon köszönöm a kapuvári patikának azt, hogy adtak meleg teát, amikor már a fogunk is vacogott.
A következő útra Török Palival november 1-én indultam szállítmánykísérőnek. A rakományt a pesti MEFESZ-központ vette át tőlünk. Az utolsó szállítmányok egyikét november 3-án este vittem fel, egyedül. Az a magánéleti ok is vezetett, hogy beugrom szüléimhez, és megnyugtatom őket, hogy minden jól van, és szerettem volna hírt kapni bátyámról is, aki akkor éppen katona volt a többi frissen végzett pesti kultúrmérnökkel. Persze ebből nem lett semmi. A Rókus kórháznál lerakodtunk, és ott ért bennünket kora hajnalban a döbbentő hír, hogy az oroszok megindították az offenzívát Pest ellen. Mikor visszaértem Sopronba az egyetemre, akkor már évfolyamom indulóba volt Kópháza felé. Hozzájuk csatlakoztam. A balsikerű „kópházi csata" után az én egységem magára hagyatva várakozott egész nap az út É-i oldalán. A következő éjjel onnan vágtuk át magunkat Fertőrákos és Fertőmeggyes (Mörbisch) felé. Ezt naplójára támaszkodva, nagyon precízen leírta barátom, Hahn Fülöp „Our university in two countris" című könyvében. Egy szál ruhában léptem át a határt, zsebemben csak a személyi igazolványom volt. Az egyetemen a Forradalmi Bizottság tagja voltam. Ausztriában mint megválasztott diákvezető Roller Kálmán igazgató úrral megszerveztem kanadai áttelepülésünket, és ott is két évig az Ifjúsági Kör elnöke voltam.
A forradalom két hete alatt valójában Sopron volt az ország kapuja Nyugat felé, itt jött be 90 %-a az orvosságnak, a gyógyszernek és más vöröskeresztes szállítmánynak. Itt volt a valójában „de facto" működő társadalmi adminisztráció. Mi adtuk az útlevelet a nyugati újságíróknak, és a közbiztonságról az élelmiszer-ellátásáig mindent a diákvezetőség és az ifjúság végzett.