56-RA EMLÉKEZEM – Rétfalvi László

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emlékiratokból.
Ezúttal Rétfalvi László visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)

Rétfalvi László: Segélyszállítmányok Budapestre
Az 1956-os soproni forradalmi napok eseményeinek legfontosabbika az egyetemi diákság által szervezett nyugat-európai segélyszállítmányok Budapestre juttatása volt. Sokan vettek benne részt, s a résztvevőknek más és más volt a feladata, illetve az abból eredő tapasztalata. Ezek összegyűjtésére vállalkozott a Nyugat-Magyarországi Egyetem fiatal történész-könyvtárosa, hogy emléket állítson a hajdani névtelen résztvevőknek. Ez a visszaemlékezés az ő munkáját próbálja segíteni.
Az 1956-os soproni forradalmi napok eseményeit kutató próbálkozásaim (Erdészettörténeti Közlemények 49: 231-99, Kapocs 41: 8-14) alkalmával fájóan megmutatkozott az emlékezés megkopása, foghíjassága mind azoknál, akiket emlékeik felől faggattam, mind saját magamnál. Ötven év hosszú idő, és a közbeeső évtizedeket a munka és a család gondjai töltötték ki. Érdekessége a visszaemlékezéseknek, ami magában is egy kutatási téma lehetne, hogy egyes dolgok kristálytisztán megmaradtak agysejtjeinkben, míg mások, sajnos a legfontosabbak, elhalványultak, összekuszálódtak. Egy másik fontos tényező az emlékek megbízhatatlansága, mivel azokat az idő elteltével az emlékező öntudatlanul is átszínezte, kiegészítette másoktól hallott részletekkel. Sokszor nem a képek, hanem csak az érzések maradtak fenn. Ennyit röviden az emlékek hitelességéről.
Egyáltalán nem emlékszem, hogyan szemeltek ki első utamra. A MEFESZ megbízott engem autókísérőnek a forradalmi napokban. Ma már tudom, hogy olyanokat kereshettek, akik járatosak voltak Budapesten, de jómagam se odavalósi, se a fővárosban járatos nem voltam. Ködösen előjön egy kép, hogy valaki felsőbb éves, a diákszálláson, ajánlott engem, mert megjártam már Budapestet, és akkor a bátyám is ott lakott. Az nem lehetett kérdés, hogy jelentkezem-e: az akkori lelkes hangulatban mindent, bármikor, mindenhol megtettünk volna. Nagyon fontos kiemelnünk, hogy fegyverrel ellátott MEFESZ-megbízott voltam, akinek a szállítmány védelme és célba érése volt az elsődleges feladata. Másfelől én lehettem a „hivatalos szállítólevél", mert akkoriban középkorú sofőrök gyanúba keveredhettek, de fiatal egyetemi hallgatóknak kifogástalan volt a renoméjuk. Nem volt katonai gyakorlatom, de volt gimnáziumi fegyveres kiképzésem, „levente puskával". Volt írásos megbízó levelem, bár akkor még nem volt kifejezett „fegyverviselési engedélyem". Meg kell azt is említenem, hogy kiutalt fegyveremet sohasem próbáltam ki. A zárat talán nyitogattam, s bár töltényem is volt, azt soha nem tettem a csőbe. Valahogy úgy gondolhattam, hogy szállítmányunk biztonságára elegendő a fegyver jelenléte.
Első utamra, amelyet csak most tudtam pontosítani, október 30-án került sor. A teherautó sofőrje tudhatta az útirányt és az úticélunkat. Éjszaka 2 órakor indultunk, s mivel szállítmányunk túlnyomóan kórházaknak szánt anyag volt, annak egy részét a balatonfüredi kórház szívklinikai részlegéhez irányítva, délnek vettük utunkat. Csak futó emlékfoszlányok jönnek elő, s a többszörösen ismételt köszönetek az ottani orvos gárda részéről. Mivel akkor láttam először a „magyar tengert", a Balaton elém táruló képe élesen megmaradt emlékezetemben. Onnan Budapestre nem a legrövidebb úton, hanem kerülővel, Dorogon át, a Vörösvári úton mentünk. Ez a kerülőút csak újabban nyert jelentőséget számomra, amikor a soproni forradalmi napok eseményeinek kutatása alkalmával, két volt diáktársam felhívta rá a figyelmemet. Először Masznyik László (III. évf. bányamérnök hallgató 1956-ban) kérdezett rá a kerülőút miértjére, majd évfolyamtársa, Zádorlaky-Stettner Miklós (aki az enyémhez hasonló körülmények közt lett a szállítások irányítója) világosított fel, hogy a korábbi szállítmányok kísérőitől kapott információk alapján, minden új szállítmány résztvevőinek ezt a legbiztonságosabb útirányt javasolták. Nem mintha az utunk zökkenőmentes lett volna, de bajunk nem történt. Budapesthez közeledve több alkalommal láttunk tankokat az útról félreállva (de fegyverzetüket az útra rányitva) s több alkalommal mentünk át a forradalmárok által felállított ellenőrző pontokon. Csak egy alkalommal állított meg bennünket egy fiatal fegyveres, akinek fontoskodó kérdéseire elég türelmetlenül válaszoltam. Egy futó pillanatig veszélyes feszültség alakult ki közöttünk, de megbízólevelem láttára, amit csak az idősebb sofőr biztatására mutattam meg, megenyhült a helyzet. Nem emlékszem, milyen meggondolásból, kinek a tanácsára, de a Corvin-közi forradalmi góchoz igyekeztünk szállítmányunkkal, aminek majdnem felét a kórházi anyag mellett ruhaneműk és élelemféleségek tették ki. Az Árpád-hídon áthaladva a Nagykörúton közelítettük meg célpontunkat, s valószínűleg a Práter utcán fordultunk le a körútról. Fogadtatásunkra csak homályosan emlékszem, de mivel előttünk már jártak ott hasonló szállítmányokkal, az ott tartózkodók tudták, miről van szó, és a lerakodás gyorsan és rendezetten történt. Csak homályos emlékem, hogy a kórháznak szánt anyagot már korábban vagy csak a Práter utcai lerakodás után adtuk le. A kórházra sem emlékszem, de rémlik, hogy szintén valami szívgyógyász intézet volt. Viszont erősen megmaradt bennem az a rendkívül felemelő érzés, ami áthatott akkor a „bajtársinak" nevezhető környezetben, a sürgölődő, mosolygó orvosok és ápolók között. Mi segíteni jöttünk nekik, és ők nem győztek eleget tenni, hogy a kedvünkbe járjanak, koszttal, elszállásolással. A Corvin-közről egészen más képet őrzök magamban. Nem a történésekre emlékszem, hanem a fiatal fegyveresek tumultusának felvillanó képeire hátborzongató érzésekre a kiégett és összeroncsolt orosz tankok láttán, a fülsüketítő géppisztolyropogásokra, amiket tőlem néhány méternyire fiatal forradalmárok „eresztettek" a levegőbe, kurjongatások közepette, a már öt napja tartó győzelmi mámorukban.
Korai indulásunk okán még fiatal volt az idő, elegendő arra, hogy megpróbáljam felkeresni testvérbátyámat, aki mint fiatal MÁV-os a ferencvárosi pályaudvaron, valahol a Nagyvárad téren lakott albérletben. Címmel a zsebemben, a „Corvinköziek" biztatásával, hogy nincs mitől tartanom, elindultam a kihalt Üllői úton délkeletnek. Megdöbbentő volt a látvány, ami elém tárult. A kilőtt és kiégett páncélos járművek sokasága a Kilián laktanya környékén nem hogy gyérült volna, majdcsaknem gyarapodott. Behunyt szemeim előtt ma is látom a szénné égett hullákat a tankok mellett. Nem tudom, hogy volt-e akkor busz- vagy villamosjárat az Üllői úton, de emlékszem a leszakadt villamosvezetékek sokaságára, s hogy milyen gyakran kellett átlépnem hasonló akadályok fölött. Ha lett is volna buszjárat, azon a napon ott jármű nem közlekedhetett. Nagyon tiszta, de csak képzeletbeli képet látok magamról, amikor kifakult világos viharkabátomban, svájci sapkában, piros-fehér-zöld karszalaggal a jobb karomon, 48-as mintájú „dióverővel" a vállamon haladtam, erőltetett menetben, a célom felé. A téren hamar megtaláltam a házszámot, és sietve felgyalogoltam az emeletre. Kopogtatásomat az ajtón hosszúnak tűnő csend követte, majd egy nagyon félénk hang kiszólt, hogy mit akarok. Nem emlékszem, hogy volt-e „kukucskáló" az ajtón, de ha volt, s azon kinéztek, akkor érthető a félénk és barátságtalan fogadtatás. Érdeklődésemre azt válaszolták, hogy bátyám aznap reggel elutazott Jászberénybe, szüleinkhez. Kissé csalódottan fordultam meg. Most lemérhettem, talán két kilométer volt az az út, amit megtettem, az egész „kirándulásom" egy óra leforgása alatt játszódott le. Mindenesetre még világosban visszaértem, s minden további nélkül rátaláltam azokra, akikkel korábban kapcsolatot teremtettünk. Arra nem emlékszem, hogy sofőrünk mit tett távollétem alatt, de arról van halvány emlékem, hogy mindketten ott aludtunk a korábban felajánlott szálláshelyen, ami vagy a Práter utcai iskolában volt, vagy valamelyik közeli kórház alagsorában. Másnap reggel indultunk vissza Sopronba, s utunk annyira élmény-mentes volt, hogy semmi más emlékem nem maradt, csak annak a fiatalasszonynak a „közelsége", aki köztem és a sofőr között ült. Hogy hol és mikor vettük őt fel, arra nem emlékszem, de hogy ő Nyugatra igyekezett, arra igen. Visszaérkezésem után Sopronban a diákvezetőség egyes tagjai különös feladatban vetettek velem részt. Alig értem be az egyetemre teherautónkkal, amikor kértek, hogy azonnal menjek velük egy tanterembe, ahol Budapestről utazó gyanús alakokat (akiket a határnál tartóztattak le), tartottak ideiglenes fogságban. Feladatom az lett volna, (bármilyen bizarrul is hangzik ma), hogy felismerjem közöttük a „kiöltözött ávós"-okat. Természetesen fogalmam se volt, hogy ki kicsoda, csak egy jó pár halálra ijedt emberi arcra emlékszem. A „vezetők” csalódottan engedtek haza aludni.
Jól végezhettem munkámat, mert egy nap pihenő után ismét megbízást kaptam hogy Budapestre tartó teherautó szállítmányát kísérjem. Első utam óta „rendeződhetett" a helyzet, mert ezúttal, a megbízólevéllel egyetemben, formális „fegyverviselési engedélyt" is kaptam a „MEFESZ katonai parancsnokság"-ától. Formálisnak mondható az akkori felajzott helyzetben, de legitimitása nem volt több, mint a fegyvert ragadó forradalmárok igazsága az elviselhetetlen önkénnyel szemben. Mindenesetre, az „engedély" hasznos lehetett olyan helyzetben, amikor valakitől számon kérték a fegyver viselését. Nem kellett akkor már ilyesmitől félnünk, hiszen a forradalom akkor már győzelmének ötödik napját élte, s a fegyvert ragadó fiatalokat mint hősöket ünnepelték szerte az országban. Fegyverem maradt az öreg „dióverő", mert a derékszíjon hordozható pisztolyok a tárgyalóasztalok körül sereglett „vezetőknek" kellettek, s a kisebb, de hatásosabb géppisztolyok, már el voltak ígérve a firmáknak. Kísérőtársat is kaptam a III. éves erdőmérnök-hallgató Ronyecz József személyében. A helyzet fonákságát mutatta, hogy én voltam a megbízott szállítmányvezető, de az akkori és (mindenkori) szokás szerint a nekem „firmának" számító harmadévesnek járt volna ki a vezető szerep. Én nem nagyon érzékeltem azt akkor, s Jóska barátom, isten nyugosztalja, nem csinált belőle problémát. Reggel indultunk. Nem emlékszem biztosan, de nem hiszem, hogy gépkocsivezetőnk ugyanaz a személy lett volna, mint aki volt korábbi utamon. Lehet, hogy utazott velünk egy másik „civil" is, aki a sofőr személyes ismerőse lehetett. Így Jóskával felváltva hol a fülke melegében, hol a huzatos és hideg platón tettük meg az utat. A helyzet azért alakulhatott így, mert a győzelmes napokban a sofőrnek annyira megnőtt az önbizalma, hogy önhatalmúlag vitt magával egy, a szállítmányhoz semmiben sem tartozó „havert", s azt előnyben részesítette velünk szemben. Hatáskörünk megvolt, hogy felülbíráljuk, de mind Jóska, mind jómagam jól nevelt fiatalok voltunk, s engedtünk az „öregebbnek". Utunk Győrön át egyenesen Budapestre vezetett. Kora délután érkeztünk fel Pestre, s a Margit hídon, majd a Kiskörúton mentünk a Vásárcsarnok felé. Nem emlékszem, hogy hol váltunk meg szállítmányunktól, de rémlik, hogy a kocsi tetejéről osztjuk szét a „vekniket", az autónkat körülvevő tömegnek. Maradt annyi az autón, hogy azt valahol a vásárcsarnokban osztottuk szét aznap, vagy másnap reggel. Akkor már nem lehetett túl nagy hiány élelemben, mert nincsenek emlékeim vetélkedő vagy könyörgő emberekről. Sőt, nem éreztem magam bűnösnek, amikor két veknit s talán valami egzotikus konzervet félretettem másnapra, meglátogatandó rokonaim javára. Hogy mi hol, mikor s mit ettünk, egyáltalán nem emlékszem, de nem csodálkoznám, ha mi egyszerűen elfeledkeztünk volna magunkról az adakozás eufóriájában. Estére sofőrünk példáját követve, a Révay utcai Opera Szállóban szálltam meg, s fizettem vékony diák pénztárcámból 20.70 Forintot a kényelemért. Nem tudom, Jóska ott szállt-e meg, de sofőrünk, haverjával, eltűnt estére valahová „tárgyalni" „szakszervezeti ügyben". Reggel megegyeztünk, hogy kora délután találkozunk az Országház előtti téren, addig menjünk mindannyian saját ügyeinket intézni. Két nagynéném lakott Pesten akkoriban, s mindkettőt nagyon kedveltem. A veknikkel a hónom alatt, puska, viharkabát, nemzetiszínű karszalag, svájci sapka mind együtt, nekiindultunk gyalog keletnek a Rákóczi úton. Első veknimet valahol a Baross tér közelében adtam át Mali nagynénémnek (hogyan találtam rá, már nem tudom!), majd folytattam utamat a Népstadion közelében lakó Panni nagynénémhez. Odaérve bekopogtam. Ismét hosszú és mély csend következett. Már majdnem feladtam a reményt, amikor valami mozgást, majd sugdolózást hallottam belülről, s lassan kinyílt az ajtó. Tudom, náluk is volt „kukucskáló" s azon át láthattak, s amit láttak, az rémíthette meg őket. Fegyveres forradalmár az ajtónál! Beengedve gyorsan becsukták az ajtót, s a „fegyveremet" 8 éves, nagyon érdeklődő, kis unokaöcsém elől jó magasra feltették a ruhásszekrény tetejére. A kenyérnek és konzervnek igen megörültek, mert már éhesek voltak. A nagy vigyázatosságnak az volt az oka - én akkor arra nem gondoltam -, hogy Panni néném férje magas rangú MÁV-tiszt volt, aki pozícióját a „pártnak" köszönhette, s még az életét is féltette. Ott volt vele egy hasonszőrű kollegája, szintén hasonló félelemérzéssel, s együttesen jól „megtárgyaltuk" a forradalmi törekvéseket, amikkel akkor ott mind egyetértettünk. Nem sokáig maradhattam, mert vissza kellett gyalogolnom a találka helyére. Késő délután lehetett, amikor visszaindultunk Sopronba. Sofőrünket alig lehetett elhozni szakszervezeti kollegái köréből, akik oda se figyeltek az újabb orosz csapatmozgásokról szóló hírekre az ország különböző részein. Annyit azért meghallottak, hogy Győrnél az oroszok minden járművet megállítanak, s akinél fegyvert találnak, azt a helyszínen az „árokba lövik". A sofőr ezért kért, hogy dobjam el puskámat mindannyiunk épsége érdekében. Erre még Ronyecz Jóska is rákontrázott, s együttesen győzködtek, hogy váljak meg kiutalt fegyveremtől. Én halogattam a döntést, mondván, még sok időnk van Győrig. Visszaemlékezve is furcsának tűnik „nyakasságom" ilyen veszélyhelyzetben. Nem gondoltam arra, hogy másokat is veszélybe sodorhatok, legfőbb gondolatom a helytállás volt. Hogy a félelmet miért nem fogtam fel, csak fiatalkori meggondolatlanságomnak tulajdoníthatom. Utunk Pestről kifelé a Margit-hídon, a Bécsi úton, majd Vörösvári út és a 10-es országúton haladt. Valahol Óbudán többször is megálltunk, és felszedtük az út mellett várakozókat, akik között ott volt (ahogy később kiderült), két akkori évfolyamtársam is. Mindketten pestiek voltak, s mindketten szállítmány-kísérőként jutottak el a családjukhoz. Egyiküknél, Farkas Pistánál, volt a magaméhoz hasonló puska, s akkor elhatároztuk, hogy a középutat választjuk, azaz nem válunk meg fegyverünktől, de nem is fitogtatjuk, hanem eldugjuk a platón lévő ponyva alá. Amikor később felszállt teherautónkra egy magyar őrnagyi egyenruhát viselő férfi, (aki forradalmi érzelmeit a tányérsapkájából kivágott címerrel mutatta), meg is nyugodtam. Gondoltam, ha meg is állítanak az oroszok, akkor nem egy magamfajta fiatal egyetemistára fogják figyelmüket fordítani, hanem a magyar tisztre, akinek oldalfegyvere a derékszíján lógott. Nem volt orosz ellenőrzés Győrnél, de volt egy érdekesebb epizód. Budapest határában felvettük az út mellett álldogálók közül Ronyecz Jóska korábban (Zsganyák nevű) salgótarjáni osztálytársát, aki akkor már Zombori néven a magyar kötöttfogású birkózó válogatott keret tagja volt középsúlyban. Õ nyíltan bevallotta, hogy Nyugatra tart, hiszen mindig is odavágyott. Először Jóska, majd jómagam is elkezdtünk a lelkére beszélni: nem szégyelli magát itthagyni hazánkat, amikor minden emberre, hát még az élsportolókra szüksége lesz az új Magyarországnak. Hathatós lehetett rábeszélésünk, mert Győrnél Zombori barátunk megállíttatta a kocsit azzal, hogy „Gyerekek, igazatok van" leszállt, s ellenirányban próbált fuvart találni. Mi továbbmentünk, s másnap, késő délután mindketten örökre (?) elhagytuk Magyarországot. Bár komikusnak tűnik az eset, s azt úgy is próbáltam korábban érzékeltetni (lásd Kapocs 40: 18-9), a tragikomikus jelző jobban illik rá. Semmi sem mutatja jobban hazánk elhagyásának spontán voltát, mint a leírt eset. Nem tudom, mi lett Zombori barátunkkal, de remélem, szép és eseménydús életet élt Magyarországon. Már sötét volt, amikor Kapuvár után, valahol Nagycenk környékén szovjet tank állta el utunkat. Az a páncélos már az újonnan érkezők közül lehetett, mert formája elütött a jól ismert T-34-esektől. Nagyobb lövege volt legszembetűnőbb része, tornya pedig lapos és áramvonalas volt. Az egésznek baljós jelleget adott a holdfény. Egy tisztféle közeledett felénk, mögötte, lövésre kész, modern összecsukható gépfegyverrel egy másik katona. Még ma is csodálkozom magamon, hogy milyen folyékony oroszsággal beszéltem a tiszttel, közölve vele, hogy kik vagyunk, hova megyünk, s hogy milyen ügyben járunk. Nem kellett magyarázkodnunk, a tiszt és kísérője visszamentek, a tank félreállt az útból, s mi simán behajthattunk Sopronba. Úgy este 6-7 óra tájt lehetett, november 4-e előestéjén.

Rétfalvi László visszaemlékezése (Vancouver, Kanada 2005. november 14.) Rétfalvi László fáradhatatlan szervező és kutató munkájával (EK tanulmánya, Kapocs) Kanadában a legtöbbért tette azért, hogy a világ megismerje a Főiskola/Egyetem 1956-os történetét. Az Elvándorolt Alma Mater c. film egyik megálmodója. A filmet nagy sikerrel vetítette a Duna Televízió és a Magyar Televízió is.

 


 


© 2022 Forestpress. All Rights Reserved.