56-RA EMLÉKEZEM – Masznyik László

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
1956-ban a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emlékiratokból.
Ezúttal Masznyik László bányamérnök visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)
Ismert, hogy miután a szintén Sopronban működött Bányamérnöki Kart áthelyezték Miskolcra, ott kezdték meg a hallgatók tanulmányaikat, majd a III. évtől Sopronban folytatták. Ez többek között azért alakult így, mert kulcs-tanszékek professzorai nem voltak hajlandóak Miskolcra költözni.

Masznyik László: Egy III. éves bányamérnök-hallgató útja Budapestre 1956-ban 
Okt.28-án (vasárnap) megbíztak engem egy szállítás kisérésével, mert én pesti voltam. Nagy Feri (nem tudom már, hogy helyes-e a név) adott igazolást, hogy a soproni IB nevében visszük a szállítmányt. Először is egy katonai csukott teherkocsi (talán 3,5 tonnás) mindkét oldalára rádukkóztak egy fehér kört s abba egy vöröskeresztet. A rakomány élelmiszer és gyógyszer volt. A sofőr egy kiskatona volt, s mellette két egyetemista, akik nevére már nem emlékszem. Én hátul a kocsiban ültem (valószínűleg egy gyógyszeres ládán) amikor indultunk, valamikor kora délután. Győrön, Komáromon, Dorogon és Pilisvörösváron keresztül érkeztünk Budára (már sötét este volt, talán 21.00 óra?). Ott a Bécsi úton és az Árpád fejedelem rakparton érkeztünk a Margit híd budai hídfőjéhez (Forgalommal nem találkoztunk, de az utcai világítás üzemben volt.) Ráfordultuk a Margit hídra eljutottunk a pesti hídfőhöz. A villamos sínek és a járda között állt egy rang- és paszomántok nélküli egyenruhás fegyveres férfi, aki megállította az autónkat. „Kiszállni" - parancsolta, s a hídkorláthoz vezényelt. A korlátot meg kellett kitárt kézzel fogni, s lenézni rakparti útra, kicsit odébb a vízre kellett volna nézni, de az út is 3 emeletnyi mélyen volt. A férfi megtapogatott, hogy van-e fegyver nálunk. Nem talált semmit, s kérdezte van-e kocsiban fegyver? Mi azt feleltünk, hogy „nincs". „Na"- mondta - a sofőr lemegy a kocsival a Jászai Mari-téri pártházhoz (az volt a hírhedt ÁVÓ-s központ is), ahol majd megvizsgálják a teherautót. A kiskatona beült, s egyedül levezette a kocsit a pártház bejáratához, ami a Dunára nézett. Ott kiszállították a kiskatonát, mi ezt a hídkorlátról láttuk, s a kocsit alaposan megvizsgálták. Nem találtak semmit, de mi attól féltünk, hogy mégis találnak valamit, s ez nagy baj lett volna mindannyiunk számára. Lent a hídfő aluljárójában szovjet katonák tartózkodtak, ezt láttuk a korlátról. Na de hál' istennek a kiskatonát visszaengedték hozzánk a kocsival, s mehettünk tovább. A kiskatona elmesélte, hogy tele volt a nadrágja, mert nagyon félt egyedül a hírhedt pártháznál. De végül is minden jól sikerült. A hídról a Szent István körútra vezetett utunk, s a Nyugati pályaudvarnál a Váci útra tértünk, mert én a „Néphadsereg Kórház"-hoz, a Róbert Károly körútra akartam irányítani kocsinkat avval a céllal, hogy ott leadjuk a szállítmányt. Ott két magas rangú orvostiszthez (őrnagyhoz vagy alezredeshez) vittek, akik igen szívélyesek voltak, de azt mondták, hogy az ő kórházuknak nincs szüksége a szállítmányra, vigyük azt a Szentkirályi utcai klinikára, ahol tudtuk szerint rendkívül sok sebesült van. Mondták még, hogy éjjel lévén (már közben 23.00 óra lehetett), ne menjünk tovább, hanem aludjunk ott náluk, a kórházban. Így aztán ott töltöttük az éjjelt, s csak másnap reggel mentünk tovább. A Róbert Károly kőrútról a Kós Károly sétány és a Hősök terén keresztül a Dózsa György útra jutottunk, ahol „Sztálin elvtárs csizmáit" láttuk, mert több már nem maradt a „dicső" szoborból. Innen a Thököly útra, majd a Fiumei útra fordultunk, onnan pedig a Baross utcára kanyarodtunk. A Baross utca és a József körút kereszteződésénél a kocsink megállt, s én kiszálltam, hogy benézzek a körútra, van-e ott veszély. Ahogy óvatosan ki akartam nézni, egy suhanc kilökött a sarok mögül, mert ugye ő „bátor volt", de nem annyira, hogy ő nézett volna ki. Jelentettem, hogy semmi probléma, de azért lefeküdtünk a kocsi padlójára. A kiskatona gázt adott, s átértünk a túloldalra. A Baross utca és Szentkirály utca sarkán van a klinika. Behajtottunk és átadtuk a szállítmányt. Ott tényleg sok sebesült forradalmár volt. Én felugrottam a második emeletre: ki tudja, miért, és az egyik előadó teremből, ahol a táblán egy golyósorozat nyoma volt, lenéztem a Szentkirályi utcára, ahol két szovjet páncélost láttam. Háttal egymásnak álltak, a lövegek csövei az utcával párhuzamosan egymáshoz képest kifelé irányultak. A páncélosokból, a fedőajtón fejét kidugva egy-egy katona kiabált és integetett egymásnak. Egyszerű lett volna egy „Molotov-koktélt rájuk dobni, de nem volt szabad a kórházat veszélyeztetni, így aztán a feladat végrehajtása után visszaindultunk Sopronba. Ha jól tudom, még hétfőn visszaértünk.

(Dorsten, Németország, 2002. november 19.)

 


 


© 2022 Forestpress. All Rights Reserved.